ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-06-20 / 25. szám

XX. évfolyam. Esztergom, 1915. június 20. 25. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám, ára 16 fillér. Esztergom, 1915. június 19. — A vég* kezdete. Lemberg miatt sokszor remegett a lelkünk s a kezdet kezdetén a háború megindulásakor fölsirt bennünk a honfi bú, mikor a hadvezetőségünk jelentette: Lemberg még a a mienk. Aztán jött a még feketébb hir: Lemberget föladtuk s utána vérző szivvel gondoltunk a rawaruskai csatákra, Lemberg körülzárása, a Kárpátok szorosaira. És sötét gond fogott el bennünket, mikor jelentették, hogy a szent hazai földet, Magyarország vérrel és könnyel szentelt hantjait is durva kozák csizma tiporja s az entente kaján örömmel jelentette, hogy a tavaszra orosz hordák fognak végigseperni a nagy magyar Alföldön. Milyen pesszimisták voltunk, mikor az orosz Mármarosszigetet dúlta, mikor később riasztó hirek érkeztek Homonnáról, Bártfa, Eperjes, Kassa fenyegetéséről. És most fölujjong a lelkünk! Hová lett a tavalyi hó? Vérpirosra festették hős honvédeink szive vérével, de a sok magyar vér nem omlott hiába. Mikor Przemysl elesett, Te Deumot tartott a cár s ellenségeink fővárosai zászlódiszt öltöttek, hangos hozsannával hirdették a monarchia közeli bukását s ime most, a tavaszra beigért orosz offenzíva idején hírmondó sincs az orosz seregből magyar földön, visszafoglaltuk Przemyslt s a mai győztes jelentés szerint Lemberg napjai is meg vannak számlálva. Hová jutott az orosz világhatalom, gondviselő Isten 1 — mondjuk hálatelt szivvel s szeretnénk fölrohanni füstben, vérben gázló hős seregeink után, hogy megcsókoljuk azokat a galiciai hantokat, melyeket egymás után szabadítunk föl az orosz járom nehéz uralma alól. Közel az idő, mikor az orosz kolosszus végleg összeomlik. S vele az entente is eltemetheti minden reménységét, mert ha Oroszországgal végeztünk, többi ellenségünk legyőzése már biztoSzerkesztöség: Káptalan-tér 1. szám. Kiadóhivatal: Káptalan-tér 2. szám. sitva van. Hadvezetöségünk bizonyára igen helyesen ugy gondolkodott, hogy az orosz gőzhengerrel kell végeznünk minél előbb. Ragadjon el az egyébként tehetetlen francia offenzíva néhány német lövészárkot nyugaton, hadd bujkáljon a hitszegő olasz egy darabig déli határaink apró falvaiban, a fő az, hogy Oroszországot Szerbia sorsára juttassuk, halálosan megsebesítsük, tehetetlenné tegyük, vagy külön békére kényszeritsük. Ha ezt a célt elértük, utána majd megremegnek Paris falai s mire az aranyos ősz megérleli Lombardia szőlőgerezdjeit, a sárga-piros szőlölevelek között vitéz honvédeink s hős tiroli vadászok fogják a perfid olasz nyakára tenni a kérlelhetlen halálos kést. Dicsőség a galiciai szövetséges seregeknek. Lelkünk minden érzése velük jár diadalmas csatáikban Lemberg kapuja előtt s minden percben várjuk a sóvárgott vágy beteljesülésének nagyszerű hirét. A magyar szabadkőművesség állásfoglalásának kétessége. Irta: Historikus. Az emberszeretet, a humanizmus nagy világszövetségét képviselő Magyarországi Symbolikus Nagypáholy nagyszerűen adja az ártatlant, a mikor megtagadja a közösséget és összeköttetést az olasz Nagyorienssel és azalatt mint a jelenségek igazolják nyugodt lelkiismerettel fenntartja a közösséget és összeköttetést a francia és angol Nagyoriensekkel, amelyek a nagy világszövetség, a szabadkőművesség nagy és mérhetetlen ideáit: a szelídséget, a megértést, a kölcsönös méltányosságot a könyörületet hirdető tanuk tettreváltásával oly epochalisan sikerült és az egész világra terjedő vérfürdőt tudtak rendezni. Kéziratok a szerkesztőség", előfizetések a kiadóhivatal cimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. És mivelhogy a magyarországi szabadkőművesség trónján ülő főfőatyamester kijelentése szerint (L. Világ 1915. VI. 2. számát) a nagy világszövetséget képező szabadkőművesség egyúttal az egymást megértők, vagy megértésre vezetők szövetségének világtársulási intézménye kell hogy legyen : kétséget sem szenvedhet az, hogy a Magyarországi Symbolikus Nagypáholynak tudomással kellett bírnia az idegen páholyok munkájáról, és igy nem lehetett előtte ismeretlen az sem, hogy az olasz Nagyoriens a francia és angol Nagyoriensekkel egy oly külön szövetségben áll, amely csak az alkalmas időt várva szószegésre van előkészítve. Mert ha ez nem ugy van, ugy alig hihető, hogyha szabadkőművesség az egymást megértők és az emberszeretet, a humanizmus szolgálatában állók világszövetsége volna, de annál beigazoltabb ténynek vehető az, hogy működésük következményükben a szelídséget, a méltányosságot és könyörületet hirdető tanok arculcsapása, amelyhez az általános lefegyverzésnek és az örök béke után való törekvésnek semmi köze nincs és pedig annál kevésbbé, mivelhogy az olasz Nagyoriens vezető, tehát vezéregyéniségei csak követték a francia és angol Nagyoriensek vezető tényezőinek akaratát, példáját, akik azonképen saját főföatyamesterük szavaival élve: ^Nemzetüket nyitott szemmel és határozott tudattal küldték a világháború mészárszékére." Arról persze nem számol be a főfőatyamester, vájjon az oly kiváló és világhírű szabadkőműves, mint a minő Luzatti, aki a háború ellen foglalt állást száműzve lett-e hazája páholyának kötelékéből és dicsérendő magatartásának méltó AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Mint ahogy a meséket szokás úgy kezdem én is: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg zászló, mely már évtizedek óta, mindig ott állt a nagy gyalogsági kaszárnya tiszti őrszobájának egyik sötét sarkában, mely sötét sarokból csak nagy ünnepségek és nagy pompák kifejtése alkalmával és a nagy őszi hadgyakorlathoz keresték elő. Ekkor aztán lengő és lobogó, arannyal dúsan hímzett szalagdísze között, értékes, már kissé fakult selyme nehéz bibor hullámokban bomlott széjjel és ezrede elején — mely zengő játékkal, gondtalanul, vidáman haladt békés útján — úgy ragyogott és fénylett mint a bíborpirban felkelő nap. Valamikor régen, komolyabb, nehezebb, szomorúbb időket láttott ez az öreg zászló. Mert nagy háborúkban és csatákban volt része, hol a nap irgalmatlanul letűzött és égette aranyos szallagdíszét, hol esőviharok csapdosták fényes, drága selymét és a zivatarok kímélet, kegyelet nélkül tépdesték meg aranyrojtos szélét. Az ellenséges golyózápor közepett sebeket is kapott. Egy néhány golyó átfúrta a drága szövetet, de a selyem valahogyan újból összefonódott, öszehuzódott a tépett sebek körül s csak ha erős szél lengette és egészen kibomlott, nyíltak fel sebei és kéklett rajtuk át az ég. Mindazon férfiak közül, kiket az öreg zászló valamikor rohamra, győzelemre buzdított és segített, már egy sem volt az ezredben. Régen pihenték, aludták örök álmukat. Hogyan került az öreg zászló az őrszobába ? ! az ezredhez ? A zászlót valamikor, még a nagy csaták előtt, egy fiatal, szép, halvány császárnő ajándékozta az ezrednek. Maga készítette, maga himezgette a zászló szélébe császári családjának címerét és mondását: Szenvedni hazáért ?! Mondom, heteken át görnyedezett a nehéz selymü zászlószövet fölé melyet gyenge térdére borított — és mig heteken át öltögette finom fehér ujjaival a mindenféle színű fényes, aranyos ezüstös szálakat a bibor selyembe, — mellette aranyos bölcsőben szunnyadt kicsi fiacskája. És ha a szép fiatal császárné a bölcsőre, kicsi fiacskájára tekintett, a félelem és gond árnya vonult végig gyönyörű sápadt arcán, mert, a zászlón tovább hímezve, gondolt családjának szomorú, szerencsétlen múltjára és elgondolta a kegyetlen lehetőségekkel teli jövőt is és ilyenkor félteni kezdte szeretett gyermekét. Nemes szivében már régen megismerte a külső fény és pompa ürességét, semmiségét és gyakran — bár kissé romantikusan — azt kívánta: fiacskája nem született volna hercegnek, hanem szegény, istenhátamögötti parasztocskának, hol a természet ölén, kicsi földjén, tisztábban, szebben mélyebben és boldogabban élhetné és élvezhetné életét — mint az emberiség azon magaslatain, melyeken ő maga olyan egyedül és elhagyottan érezte magát mindig. És ilyenkor a szép, szomorú császárné nem tudta megállani, hogy a zászló szövetével melynek selymébe a Szűz Anya fehér képét hímezte, le ne takarja minden veszedelem elháritásakép és meg ne csókolja anyai áldásaként mosolygó fiacskáját. A szép, fiatal, szomorú császárné adományaként jutott tehát a zászló a nagy gyalogsági kaszárnyába és annak tiszti őrszobájába ... Éjjel a rónán. Éjjel a rónán sóhajok kelnek, Zokogva szállnak, rémesek, búsak, Fel-felsikoltnak, mint mikor elevenjét Tépik a fájó, vérpiros húsnak. Éjjel a rónán nyögnek a földek, Éjjel a rónán baglyok sikongnak, Éjjel a rónákon gyásztorát ülik Méla szemű, komor parasztoknak. Részeges manók, kaján lidércek Táncokat lejtve bukfencet vetnek; Körbe forognak százan és ezren S közbe vihogva összenevetnek. Éj j el a róna fekete ruhát ölt, Jajongó szive nagyokat dobban; Keserő könnyeit ott látjuk reggel: Csillogó, néma gyöngyharmatokban. Patyi Gyula. Mese az öreg zászlóról... Irta: Jankovies Józsa.