ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-06-13 / 24. szám

kövült nagyságának örizetét egy baksis-hajhász, koldus nemzedékre bizta. Itt igazán gyáva nyulat szült Libia párduca .... Mily más idők voltak azok, mikor Európa Italiába járt iskolába becsületet, hűséget, fenköltséget, lovagiasságot tanulni, mikor a kultúra reflektorai innen világitották meg a kontinens barbár tájait. S jött az uj nemzedék, mely megőrizte ugyan a régi dicsőség nagy styljeit, de csak köbe vésve, mohával befuttatva s poros foliánsokba eltemetve. A letűnt korok monumentális romjai maguk alá temették a transcendentális értékeket is a hitvány olasz sziv és megdöbbentő kislelkűség előtt. Valamikor Európa, Ázsia s Afrika valódi kincseket küldött e földnyelvre, ma csak baksisokat juttat már neki; valamikor világrészek dáriusi kincseit lebecsülve e föld gyermeke egy méltóságteljesen megvető, klassikai mozdulattal, ma kéjes sóvárgással hazug diadalmámorba ájul bele a lenéző gestus kiséretében elébevetett baksis láttára, mint az útszéli, filléres koldus. A baksis oly jellegzetes, nemzeti vonása lett az olasznak, hogy ezzel mindenkinek számot kell vetni, ki Italia kapujában áll. Számot vetett az entente is! S övé lett az egész nemzet királyostul együtt. Az események ugy mutatják, hogy Italiában is a legelső olasz ember a király, a nemzeti jelleggel megpecsételve: a baksis-vággyal. Tudták ezt ellenségeink s a baksisos nemzeti jellemvonást győzelemre vitték az erkölcsi világrend axiómája, a baráti hűség fölött is. Az olasz hadüzenet elsősorban az erkölcsi világrendnek szól; az olasz ágyuk bombáinak először a morális világban kell rombolniok, mielőtt a Monarchia területén explodálnak; de az erkölcsi világban Gibraltár és Przemysl bástyáinak is biztosabb páncéljai vannak, melyek a teremtés laboratóriumában készültek. Róluk az ókor világbirodalmainak katapulta lövegei is kétszeres erővel pattantak vissza és sodorták saját népüket nemzetek sirjába, melyre a késő utódok rávésték, hogy „Minden állam talpköve a tiszta erkölcs Ezt feledte el az olasz baksisos mámorában. A történelem Ítélőszéke ismét a papde a hársak most is azzal a kajánul kandi tekintettel méregetik fácskám késő tavasszal előbújó levélkéit, mint régen és mindig csak azzal a bántó irigységgel, büszkeséggel gondolják el magukban : mennyivel különbek vagyunk nála! De még itt sem áll meg diadalmaskodó hiúságuk, mert e gondolathoz mindig azt is hozzáteszik: majd megmutatjuk „ennek" a senkinek, hogy ki vagyunk mi! ? Nem akarom mégsem megvádolni ama diszes hársakat, hogy talán királyi voltuk tudatában nevetségesen hiu módra pöffeszkednek, ha az alázatos főlehajtást nem is ismerik. Igazán csak egyetlenegy szó fejezi ki az ő magatartásukat: hogy tudniillik ők életüket nem a sors ingyenes ajándékának tekintik, de mint megillető részüket akarattal követelik. Fölényes, öntudatos megjelenésük legalább ezt sejteti. És meg kell adni, hogy ezzel a magatartásukkal sokat értek el mindennél és mindenkinél. Szellőnél, napsugárnál, tavasznál, embernél, egyaránt. Az aranyos napsugár mindig mintha derültebben mosolyogna őreájuk és tényleg dúsabb, szebb lombot is növesztett nékik. A szellő, ha feléjük szállt, már messziről halkitotta a nótáját, hogy a lombok alatt lapuló kis dalosokat el ne űzze. A tavasz édesen illatos virágokkal kedveskedett nékik és az emberek — beteg, köhögő emberek — mindig csak az ő illatukról, szépségükről, jóságukról beszéltek, ha közöttük jártak .... Ilyenek után pedig nem is lehet azt mondani, hogy az a nagy különbség az én gyönge fácskám és a királyi hársak között voltaképen csak hiu vetélkedés által hamisan éles színezésben feltüntetett ellentét, nem pedig emezeknek a sors kegyéből kijáró igazi előkelőség. ság javára döntött az elvek és eszmék ama nagy percében, melyet a Vatikán és Quirinál játszott már évtizedek óta. A Vatikán rideg tartózkodásából most merült fel az erkölcsi világrend megalkuvást nem türö ércfala, mely a vértanuságig menő becsület teritoriumát választja el, a licitáló, baksisos hűtlenség perifériájától. A Vatikán nem tudott leszállani a becsület magaslatairól a Quirinál aknacsatornáinak sötétségébe, hol a baráti hűtlenség penészgombái tenyésztek. A Vatikán és Qurinál között nemcsak az egyházi állam területe feküdt, haDem a morális hűség és erkölcstelen szószegés birodalma is. A Vatikán ethikai világnézete mindig centripetális erőt fejtett ki a Quirinál baksisos életnézeteivel szemben. S a világnézetek e taszító ereje távolított el minket is Italia baksisos hütelenségétöl. Zaehratka József. Aratás, takarítás és értékesítés. Irta Veredikusz. Magyarország halmain és rónáin dúsan reng a kalászos növény és ha valamely elemi csapás nem éri, a mindennapi imáinkba zárt kenyérrel a mult évi terméshez képest sokkal jobban leszünk ellátva. Reményeinket azonban nem szabad tulcsigáznunk, hogy helyet adjunk Glückstal termésbecslésének, amely szerint az idén 50—60 millió métermázsát kitevő búzatermés várható, mert ezek az ismert helyről jövő termésbecslések, többnyire a gabonatőzsde előrevetett mesterkedései arra nézve, hogy a termelő a tuljó, a kitűnő termés által megfélemlítve iparkodjék mihamarább túladni készletén, amelynek természetes következménye a kereslet értéktelenitő fellépése a nagy kínálattal szemben. Hogy a gabonatőzsde mennyire nélkülözhető intézmény, azt a jelen világháború igazolhatja legjobban. Nem más az lényegében, mint élősködő szervezet a termelők kizsákmányolására és egyébként is a jóléti szocializmussal ellentétben a megélhetést megnehezítő üzérkedés, amiért is azt, mint társadalmi intézményszerüséget, semmi körülmények közölt sem volna szabad megtűrni és pedig annál kevésbbé, mivelhogy beigazolódott azon ténykörülmény, a mely szerint a gabonatőzsde magára nézve nem tartotta kötelezőnek az állam, az ország háboru-állapotát olyba tekinteni, amelyben elsősorban is a hadsereg és az ország nem (Némileg furcsának tűnik ez fel, de talán az emberek világában nincsenek-e egyesek, akik erővel emelik fejüket és keményen feszitik duzzadó keblüket, akik selyempaplan alatt indokolatlan szerencsével uralkodásra születtek ? És nem vagyunk-e mi mások, szegény küzködők az élet poros országútján ?) Szomorú fácskám maga is látta, de még inkább érezte ezt a különbséget. Amazok teli erővel, akarattal, bővelkedve szépségükkel és testvérek voltak : Ő szomorú egyedülvalóságában gyönge, dísztelen, szegény. Fájt neki ez a kegyetlen ellentét, kicsike szivét szúrta nagyon a kin, de nem volt senkije, akinek könnyeit elsírhatta volna. Égetően fájó érzései között más mije nem maradt, csak gondolatai, lázongó izzó gondolatai, melyek mint károgó varjak fekete serege ősszel a mezők lombtalan füzét, szállották meg a lelkét. Sok ezer sötét „miért?" zúgott a fülébe és lefátyolozott arcukkal mint ijesztő rémek kerülgették, példázgatták előtte az élet kegyetlenül igazságtalan voltát. Miért az ő szegényes, sáppadt lombozata oly nyomorult s amazok hivalkodó pompája oly királyi ? Miért az ő beteges vézna vértelensége és amazok ropogó rostjai, eleven erősége ? Miért az ő szürke virágtalansága és amazok édes illata, varázsos szépsége, megvesztegető kábításai ? Miért ? Miért neki élni tengődő életet megcsúfolva, eltaposva, elfelejtve ? A hideg fájdalom remegő borzongással járta végig erőtlen testét, vékony ágait, fakó leveleit: majd merészen, kétségbeeséssel, reszketve a kíntól susogta-sziszegte : ő most leveti lombját, megtöri törzsét, nem él tovább rut, semmi életet! Az összeboruló gyönge ágacskák ilyenkor termelő lakóinak rendes normális ellátását biztosítandó kizárt volna minden néven nevezendő uzsoráskodással járó üzérkedést, amellyel még akkor sem hagyott fel, mikor nyilvános működése lehetetlenné vált. Mert tudvalevő, az a bevándorolt, más néven a menekülők zugmüködése körébe vonatván ott az üzletkötések tovább folytatódtak, a melynek eredményét sajnos! eléggé ismerjük a liszt, a bab, a rizs rohamos, eddigelé soha el nem ért árfelszökkenésében és ott tartunk, hogy dacára a kedvező tavaszi időjárásnak a dúsan termő zöldségfélének is a rendesnél, háromszoros sőt négyszeres ára van ! Nagyszerűen és találóan mondotta Vázsonyi Vilmos a székesfőváros június hó 7-én tartott pénzügyi bizottság ülésén azt: „Végre ki kell pusztítani azt a réteget az országból, amely a háborút, mások vérét, könnyét és szenvedését a maga meggazdagodására használja fel.* Nem tudom valójában kire, mely rétegre értette azt. Több mint valószínű azonban, hogy ezen réteg alatt az a réteg értendő, amely a kereskedelmet majdnem kizárólag a kezében tartja és amikor a legkíméletlenebb szavakkal elitéli az angolok kalmár szellemét, nem kisebb mérvben és szellemben kalmárkodik a nemzet véranyagán, a melynek egyrésze a legnagyobb áldozatokat hozva a harcvonalban áll, másik része a föld rögét mivelve gondoskodik az élelem előteremtésén. Magától értetődik, hogy az a kipusztítandó réteg minden néven nevezendő felelősséget egyaránt a termelőre hárit, mintha egyedül ő volna oka annak az antidemokrata állapotnak, amit nagy és sok pénzzel kell megfizetni annak a közönségnek, amely a keresletre van utalva. Akármint szabadkozik és szabadkozzék is a kipusztítandó réteg a felelősség viselését el nem háríthatja magáról, mert megállapítható ténykörülmény az is, hogy a termelő a kímélet árának megállapításánál immár helyesnek sőt jogosnak minősíthető azon feltevésből indul ki, amely szerint, hogy és minő elfogadható demokrata jogcímen jusson ő ahhoz, hogy fáradozásának eredményén mások nevezetesen pedig a kipusztítandó réteg élősködve és uzsoráskodva jólétnek örvendjen, meggazdagodjon. És felveti azt a kérdést, miért ne részesülne ő is a nyereség azon részén, amelyen tul az uzsora nyereség határait lépi át. Miből nyilvánvalóvá válik, hogy a termelő teljesen ki lett oktatva az angoloknál divó és a kipusztítandó réteg által is sokszorosan elitélt kalmárszellemből és a keresletre utalt közönségen megveendő nyereségen ö is osztozkodni akarván más tekintetből indokolatlan árfelemeléssel él. Holott, az a termelő nép, ha a kipusztítandó réteg ellenkezőleg hasznos tényezőnek bizonyulván az állam a nemzet háborús állapotát kötelességszerűen oly szociális állapotnak tekintette volna, amelyben az egymásra való utaltság szent elvének révén csak is arra szorítkozott volna, hogy zokogó sírással remegtek a fájdalomtól és a sáppadt, félénk levélkék zizegve lengedeztek, pedig szél se rezdült és — nyár derekán ! — libbenve libegő szállongással hulldogáltak a föld felé . . . Valóban az egész fácska nagyon szenvedő és szánandóan szomorú ilyenkor. Szerencsére azonban az ilyen lélekmegrázkodtatások mind ritkábbak lettek és gyöngébbek is: szegény fácskám lassankint szelíden megnyugodott sorsában, alázatos, hallgatag, tűrő lett, amint illett is az ő igénytelenségéhez. Szemei, melyek valóban létező és látó szemek voltak, lassankint kezdtek elfordulni a körülállók mutatványos hivalkodásától és kezdtek . . hogyan is mondjam ? . . . . kezdtek befelé nézni. Elismerem, hogy ez a kijelentés igy egészen különös, de én csak magunkra, érző emberekre hivatkozom és csak azt tételezem fel — sőt ezt is inkább hittem hiszem — hogy a körülöttünk élő és hozzánk oly annyira hasonlatos fák és virágok a miénkével lényegileg egyező életet élnek. Értenek, éreznek, örülnek szenvednek és vigasztalódnak és szeretnek is : szakasztott mint mi, az élet kertjének sokszerü és különféle fái. És lám mi ugy vagyunk vele, hogy ha talán a körülmények lenyűgöző ereje szegényes, sőt nevetséges szerepkört szab a számukra, ha talán holmi elszántan törtető, kíméletlen ember elől kitérnünk kell és járnunk a magunk szük circulusait: Sokszor elégedettek vagyunk és talán boldogoknak is érezzük magunkat, hiszen mondogatjuk : bizony nem cserélnék magával a királlyal sem. Emellett pedig beszélünk nagy igazságokról és tanítjuk azokra unokáinkat is, hogy bizony az életet lényegében széppé és nemessé nem a ragyogó pompa és drága kincs teszi, hanem az az emelkedett szán-