ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-06-13 / 24. szám

némi haszonnal a közvetítést a maga utján és módján eszközli, ugy bizonyára nem vált volna szükség állami beavatkozásra. De az esetben a tőzsdének kellett volna az árakat és a legmagasabban'szedhető közvetítő dijakat a törvényhozó testület vagy egy időre annak hiányával a kormányhatalom közvetítésével megállapítani. A termelő nép szívesen megnyugodott volna abban, mert tegyük fel, ha áldozattal jár is, mint a tapasztalás bizonyítja készséggel meghozta azt, mert kézzelfoghatólag meggyőződik arról, hogy a szociális közösségben az általa termelt és tenyésztett dolgok nem képezik, nem képezhetik egyes, úgynevezett kipusztítandó rétegnek a kivételes állapotnak örvendő vágyak kielégítésére bazirozó szemtelen és alávaló kalmár törekvéseknek. Amiért is a jelen helyzetben és körülmények között kétszeresen szükség van arra, hogy a termés rekviráltassék az élelmiszerek ára pedig az egész vonalon ha csak lehetséges, egységesen limitáltassék, amit ugy kell érteni, hogy a helyi viszonylatok felállításában nagyon óvatosan, körültekintően kell eljárni és pedig lehetőleg ugy, hogy a termelő közönséget gyér számban vagy egyáltalán magába nem foglaló emporiumok lakossága megfelelő és lehetőleg olcsó élelmezéshez jusson. Ez a legégetőbb szociális feladat, amelynek ok és tervszerű kivitele első sorban is állami feladat, most a társadalom a kipusztítandó réteggel szemben tehetetlen. A Glückstal-féle termésbecsléseket pedig sehogy sem szabad készpénznek venni, mert az semmi körülmények között sem más, mint utazás és pedig kalmárutazás a mások jóhiszeműségére. Épen azért nagyon helyesnek kell tartani a rekvirálást. Mindenesetre kár volt azzal nem a tanítóságot és a lelkészkedő papságot megbízni, amely testület kétségtelenül a leglelkiismeretesebben megfelelt volna eme nemzeti feladatának és pedig azzal a meghagyással, amely szerint felvilágosítandó a nép, hogy a kormányhatalom eme ténykedése nem harácsolásnak veendő, mert amint egyik vármegye eléggé és tekintélyesen ismert vagyonos birtokostól hallottam, hogy ha a mezőn eszközlendő rekvirálás valamely a nép előtt ismeretlen avagy gyanúra keltő célból történik, amely anyagi megrövidítésére vezetne, ez esetben csak annyit fog betakarítani és elcsépelni, amely csak is vetésre és családja eltartására szolgál... nem bánja — úgymond — ha a többi ott rohad is. Hogy minő a felfogás másutt is, nem tudom, a nép azonban tömeglélektani gondolkozását véve irányadóul egységesen szokott gondolkozni. Lehet azonban, hogy a fent elmondott eset csak sporadikus és csak átmeneti. És mégis feltétlenül ajánlanunk kell, hogy a termények összeírásával lehetőleg a lelkészkedő papságot és a tanítóságot kell megbízni és ha evégből a tanítóságnál a hiányt a harcvonalból visszahívandó tanítókkal kell pótolni és felhívni őket felvilágosítani a népet arra nézve, mi is valódi célja a termények összeírásának és pedig a háborús állapotot szem előtt tartva szociális, népjóléti tekintetből, de legkevésbbé azon célzatból, hogy a termés a Vázsonyi Vilmosként kipusztítandó réteg meggazdagodására szolgáljon. Azután igen helyesen fog cselekedni a kormány, ha az összeírás eredményéhez és helyi viszonylatához képest meghatározza, hogy a termelők között kinek-kinek és községenként menynyit kell beállítani a köz javára, az állami szükséglet fedezésére, a malmokat pedig egyenesen eltiltja attól, hogy mást mint paraszt őrleményeket készítsenek. A parasztőrlés pedig nem vesz egyebet, mint lángját a búzának gyúrni való tésztához és süteményhez, a rozssal együtt dagasztani valót kenyérnek és korpát. Akkor azután lesz bőviben és jutányosán zsemlye, sütemény, rétes, kalács, kenyér az emberek és elegendő korpa az állatok részére. Magától értetődvén, hogy azzal egyetemlegesen és egyidejűleg kell járni a gabona ár és a három rendbeli liszt, valamint a korpa árának méltányos megállapításának, amit ha a közvetítő kereskedelem a maga fáradságának megfizetésére nem találna elégségesnek mi végből elárusitását visszautasítaná, azokat kell megbizni, akik azt készséggel vállalják és kis haszonnal is megelégesznek. Ezeket szem előtt tartva, kellene a többi élelmi cikkekre nézve is eljárni és pedig oly számottevő tényezők bevonásával, akiket nemcsak gyakorlati tudásuk, tapasztalatuk, hanem önzetlen mély szociális nemzeti hazaszeretetük is vezet és a kik sem engedik magukat félrevezettetni. Ezek a tényezők pedig a jegyzők, a papok, a tanítók és a községi bírák. Igen is ezek azok. A gabona immár magfejlődésben van és innen-onnan letárolásra vár. Vajha mélyreható gondoskodás történt volna arra nézve, hogy az lehetőleg egy időben történjék nehogy a drága szem a mulasztások miatt kiperegjen a kalászból. Sarlót a gyermekeknek, ha kicsi lesz is a kéve, csak betakarítható legyen a termés. Azonképen a kazalrakásokról is gondoskodni kell, nehogy az a beázás veszélyének legyen kitéve. A mi pedig a betakarítást illeti a legnagyobb erélylyel kell azon lenni, hogy az igásállatokkal birok erkölcsi kötelességüknek tartsák azt, hogy azoknak segítségére leg}'enek, akik valamely okból nem bírnak oly állatokkal. A mihez azután hozzá kell járulni annak is, hogy minden igavonó állattal biró gazda saját földjének megmivelése után ugyancsak hatóságilag megállapítandó árban legyen köteles másoknak és pedig elsősorban olyan gazdák földjeit megművelni, a kik a harctéren vannak. Azonképen a cséplésnél sem szabadjon túlhajtott követelményekkel előállni, mert amint neszét vettem egyes gépészek bizonyos feltételekhez akarják kötni alkalmaztatásukat, amelyek azelőtt talán ismeretlenek voltak és ha nem, hát hatványozódtak. Elvül kell tekinteni azt, ha már a demokrata szocializmus vagy szocializmus demokratizmus jelszavával szeretnek élni, akkor cselekvőleg is reá kell vezetni azokat és ha másként nem erélyes és szigorú intézkedésekkel, mert a háborús állapot társadalmi és jóléti tekintetből nem tűrhet, mást, mint kötelességtudó alárendeltséget a közjavával szemben. Ukraina. Irta: Lublóy. Ha a háború előtt hallottuk volna e szót, talán minden 100 ezredik ember tudta volna csak megmondani, hogy mi ennek a szónak az értelme. Csak annyit tudtunk volna róla mondani, mint az a japán gimnazista, aki nagy csodálkozva vette tudomásul a magyar utazótól, hogy Magyarország is létezik, csak azt nem tudta azután eldönteni, hogy ez az ország itt a földön van-e, vagy talán a Holdnak kráteres felületén. Ukraina azon földterületnek a neve, amelynek határai: délen a Fekete-tenger, Románia és az Északkeleti-Kárpátok; nyugaton Przemysl, Jaroslau és Breszt-Litovszk; északon a Rokitno-mocsarak, Starodub és Charkiv; keleten a Don vidéke. Területe 850.000 Km

2

, vagyis lV2-szer nagyobb mint a német birodalomé. A lakosság ukrajnyee-nek nevezi magát. Galíciában, Bukovinában és északkeleti Magyarországban 4,200-000 ukrajnyec (vagyis ruthén) lakik, Oroszországban 32,700.000, Ázsiában 500.000, végre Amerikában 820.000. Az ukrajnai nyelvet tehát 37

l

h millió ember vallja anyanyelvének. Az oroszok ismeretes szándékuknál fogva e népet következetesen „maloruszoknak", kisoroszoknak nevezik. 1863ban mondotta az akkori orosz közoktatási miniszter, hogy : „Külön kisorosz nyelv soha se létezett, nem létezik és soha sem szabad léteznie." Az oroszok azt akarták tehát elérni, hogy a külföldön azon vélemény legyen elterjedve, hogy az ukrajnai nyelv csak dialektusa az orosz nyelvnek. Hogy ez mennyire nem igaz, arról magamnak is volt alkalmam meggyőződni. Többször tapasztaltam, hogy az orosz nehezebben érti meg az ukrajnai, vagyis ruthén nyelvet, mint a tótot. Kiváló nyelvészek szerint (Miklosick, Jagics, Potnbnja, Ohonovszkij stb.) az orosz nyelv csak anynyira hasonlít az ukrajnaihoz, mint a német a holland nyelvhez. 1905-ben maga a szentpétervári tud. Akadémia is kimondotta, hogy az ukrajnai és az orosz nyelv két különböző nyelv, amelyeknek teljesen különböző történelmi múltjuk van és mindakettö külön fejlett irodalommal bír. dék és lelkületet, mellyel talán brilliáns gyűrűnket viseljük vagy fekete kenyerünket szeljük. Beszélünk igazságokról, melyek nem is annyira hihetetlenek és homályosak, mint először feltűnnek előttünk, hanem amelyek maguk az élet . . . Az idei tavasz korán és élénken aranyos csillogással köszöntött be. A házak tetején, a fák gályáinak, pörsenő rügyein ott fehérlett ugyan még a tél emléke, de a táncoló, kacagó napsugár hamar bezavarta északi odújába az öreg, zsörtölődő télapót. S ahogy néhányszor szállt, szállott a nap, eljött a feltámadás szent ünnepe is és bizony a figyelő emberek hallhatták mint kiséri áhítatos énekük lendülő karát az éledett élet — tavaszzöld lombok, feselő bimbók — halk, finomzengésü allelujája. Szín, élet, jókedv, csillogás, reménység, tüz égett mindenütt a szivekben mig (hiába igy szokott az lenni!) a boldog Tavasztündér örömét megirigyelte valami sötét, gonosz szellem. Álló egy hétig zimankó záporok : hó, eső, fagy, szél, vihar mind együtt és egymás után jártak a föld felett, hogy annak szegénynek gyötrelmében arcára fagyott a boldogság mosolya, az emberek ajkáról meg vonagló sirás, átkozódó durva szitkozódás és esdeklő imádság kelt pokoli zsivaju koncertben. Oda lett minden reményük, minden vetésük. Elfakult levelek szállingóztak a szürke ágakról és a fogas áprilisi szél csak sodorta maga előtt a boldogság hervadt emlékeit. A napsugár biztató, éltető melegséggel még egyszer megkísérelte ugyan életre csókolni az elpusztult mindenséget, de hajh ! halálra vált minden. És az én szomorkás, gyönge fácskám ? Alázattal vallom meg, hogy csodálatosak az Élet utai; mérhetetlenül csodálatosak és hatalmasak ! A szenvedés tengerében a boldogság gyöngyét teremti ő, a szomorúság sötétlő köntösét hószín menyegzős ruhára formálja át s a bánat ajakra csukódó néma zára alól énekes alleluját fakaszt fel ő! Szomorú fácskám a tavasz első érintésére nem mozdult meg. Tizenhétszer múlott már el az feje felett, de ö ugy érezte, hogy soha-soha egy csepp örömet nem hozott neki, soha-soha egy szerelmes szót nem súgott, soha-soha egy szál virágot nem adott neki. Most sem várt tőle semmit is. Mikor érezte törzsén a tavaszi szellő selymes simogatását, csak megrázkódott és még szomorúbban, elkeseredettebben gondolt arra, hogy most a többiek mind- mind örülnek, boldogok és ékesek és szerelmesek és menyekzöre készülnek : csak ő lenne köztük dísztelen, elhagyott árva. Nagyon fájt neki e gondolat, nagyon. Ugy érezte, hogy jó lenne most elaludni mélyen, örökre és nem tudni soha többé csalfa napsugáról, irigy vetélkedőkről, örömtelen, nehéz életről! Igy érte és viharzott el felette az a nagy szerencsétlenség, mely az életbe lendült természetet alkotó erejében egyszerre megbénította, mely lehervasztott minden bimbót, könnybe fojtott minden örömet . . . Jóformán tudomást sem vett arról, hogy mi történt körülötte s ha talán bőszebben tépte a vihar hajladozó ágacskáit, csak felsóhajtott : Istenem, de nehéz az élet! — és szomorkodott tovább. A pusztító napok elmúlásával azonban újra szép, tavaszi verőfény ömlött el a földre. Mint országából kiűzött király, ha visszatér, százszorozódott szeretettel öleli magához édes hazaföldjét: a tavasz visszatérő Tündére is még mosolygóbb napsugárral, még puhább melegséggel, édesebb csókkal ölelte át a földet és akarta visszavarázsolni a régi, virágos ifjú birodalmát. És életre hívogató szava melegének nem tudott ellenállani az én szegény fácskám hideg szomorúsága sem. Rostjaiban pezsdülve futott végig a vére s élet után kívánkoztak ellankadt idegei. Gyökérkéi mohón fúródtak szét tovább a melegedő, nedves puha földbe, mint hosszú nehéz álom után sokáig nyújtózkodtak vékony ágacskái és egymásután bújtak elő az ágacskákon kicsi, szivalaku rügyei. S ezek a rügyecskék igen helyes kis teremtések voltak, a mint a környező szomorúságban még hunyorgató szemmel, félve néztek körül, hogy talán még mindig nagyon korán van és már húzták is volna vissza fejecskéiket, ha nem bátorítja őket a csillogó napsugár. Csak pár nap kellett még és szomorú fácskám gyönyörűséges pompában állott a park közepén a tarolt hársak között. Nagyon szép volt. Elismerték ezt az emberek is, akik a zöld padokon boldogan fürdőztek a meleg sugár-özönben és mosolyogtak örömükben, mint fejük felett az ég és beszélgettek vagy arról, hogy mily nagy kár ezekért a lelombtalanodott fákért vagy pedig az én fácskám nagy-nagy szépségéről. Szeliden lágy színezésű levélkéi — melyek eddig is mindig azok voltak! — puhaérintésü ágacskái, ringatózó kedves koronája mind-mind nagyon megnyerték az emberek tetszését: pedig virágai akkor sem voltak. Gyönge fácskám végtelenül boldog volt. És csodálatos mód kedvesen volt boldog. Valóban ugy is van, hogy a nagy boldogság kedvessé teszi viselőjét s hogy igazán boldog csak finom és szelid lélek lehet. Áz ő boldogságát nem az adta, hogy érezze figyelemkeltő szépségét, hogy látta irigy