ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-05-02 / 18. szám

XX. évfolyam. Esztergom, 1915. május 2. 18. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Szerkesztősé?: Káptalan-tér 1. szám. Kiadóhivatal: Káptalan-tér 2. szám. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal cimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, 1915. május 1. — Az erőteljes tapintás nyomán recsegő zaj, süvitö sziszegés, kerepelő lárma támadt s a hangokkal egyidőben megmozdult az egész országban minden élő, mintha „az erőteljes tapintás" varázskulcscsal rendelkezett volna, mely utat nyit ;i kincsüket féltő gazdagok palotájába, az elesett hőst sirató feleség vagy anya szobájába s azon reszkető családokhoz, amelyek kiníódva féltik a kenyeret szerző családapát, akit a háború épen a 42. évben talált, de irgalomból a kórházba került a lövészárok helyett. Ezt az erőteljes tapintást Rakovszky végezte a parlamentben, amidőn közhírré tette azt a lappangó panaszkodást, amellyel telve van különösen Budapestnek minden utcája, mely felhangzik a családi asztalok mellett és a vendéglői asztaltársaságban, de aggodalmas körülpillantás nélkül eddig senki se merte elmondani, a sajtó pedig — bár nagyon jól tudott róla — érthető okokból nem akarta észrevenni. Jaj volna most Rakovszkynak, ha olyan semmiféle gyönge legényke volna, mert a pesti újságírók nagyon haragusznak ö rá, minthogy kipattantotta azt a titkot, amelyről mindenki tudott, mindenki beszélt s amely fölött mindenki botránkozott : B

hogy Budapesten tömérdek sok daliás úrfi üzi kedvtelését az éjszakai életben, mig nappal elbújnak a bankok elegáns szobáiban és a gyárak irodájában." Minek is látta meg őket az a klerikális képviselő ? Hát nincs igaza annak a papának, aki furfangos módokon, a börze titkainak végső kihasználásával, a kereskedelem kilengései útján megszerezte a milliókat s most biztosítani akarja a dinasztiát, mely azt a vagyont fényben, dicsőségben élvezhesse? Kereshetünk.ott véráldozatot, kérhetünk vért, ahol eddig semmit se adtak, csak folyton bevételeztek?! Ugy-e, hogy van miért lármázniok? A sajtóban könnyen megszólaltathatják a méltatlankodás hangját, mert a többin kivül a sajtó is érintve érzi magát Rakovszky felszólalása miatt. Vannak mégis olyanok, kik örvendtek a kíméletlenül leleplező interpellációnak. Ezek azok a szülők, akik már elesett fiukat gyászolják. A nők, a gyermekek, kik aggódva néznek a harcmezők felé, hol a családapa élete minden pillanatban kockára van téve. Ezek azt mondják: — Minek örüljön más a kicsikart békének, miért éljen kényelemben, mikor másokra rázuhan a fájdalomnak egész áradata ? ! S nincs igazuk ? ! Azért a katona urak ne legyenek nagyon szigorúak, mikor a Vöröskereszt árnyából húzgálják elő az odamenekülteket. Ha negyven éven felüli családapákat találnak, hagyják őket csak ott, szenvedtek már eleget a hazáért lövészárok nélkül is. R. Ö felé irányul. Mikor minden fejlődik, minden elrejtett erő megnyilvánul: akkor a mi lelkünk legtitokzatosabb mélységei is megmozdulnak, vágyaink megélénkülnek, szunynyadó ösztöneink megelevenednek s lelkünk legősibb erejének lendületével az örökkévaló Isten felé szárnyalunk. Ez a tavaszi ujraébredés, ez a májusi lendület, a májusi ájtatosságok vonzó hatalma, meginditó szépsége, kedves költöisége. Az idén különös jelentőségük van a májusi ájtatosságoknak. Most nem az a gyanútlan boldogság tölti be a sziveket, amely máskor a május havának velejárója volt. Alig is vesszük észre a körülöttünk zöldülő, virágozó tavaszt. Tekintetünk messze jár az ország határain és azokon tul idegen vidékeken, ahol a magyar nemzet hős katonái a világ legnagyobb hatalmaival élet-halál harcot vivnak. Nem az élet tavasza jár a harcmezőkön, hanem a sápadt, halálsárga ősz, amely a fiatal életeket könyörtelenül kioltja. Mindenkinek van valakije a végtelenül hosszú harci sorokban, akiért aggódik, akit szeret. Senki sem tud gondtalanul örülni, mig vége nem szakad a nagy háborúnak, s haza nem jönnek a katonák a halálnak sötét árnyékából a mi napsugaras otthonunkba. A májusi ájtatosságok közönsége máskor derült lélekkel állt szűz Mária virágos oltárai előtt, örült minden szépnek, csodálta a szent Szűz tisztaságát, dicsőségét, bemutatta hódolatát, tiszteletét, ujjongó dalokkal énekelte az Isten Anyjának dicséretét. Kívánsága, óhajtása alig volt a népnek. Esztergom, 1915. május 1. — Az erőteljes tapintás nyomán recsegő zaj, süvitö sziszegés, kerepelő lárma támadt s a hangokkal egyidőben megmozdult az egész országban minden élő, mintha „az erőteljes tapintás" varázskulcscsal rendelkezett volna, mely utat nyit ;i kincsüket féltő gazdagok palotájába, az elesett hőst sirató feleség vagy anya szobájába s azon reszkető családokhoz, amelyek kiníódva féltik a kenyeret szerző családapát, akit a háború épen a 42. évben talált, de irgalomból a kórházba került a lövészárok helyett. Ezt az erőteljes tapintást Rakovszky végezte a parlamentben, amidőn közhírré tette azt a lappangó panaszkodást, amellyel telve van különösen Budapestnek minden utcája, mely felhangzik a családi asztalok mellett és a vendéglői asztaltársaságban, de aggodalmas körülpillantás nélkül eddig senki se merte elmondani, a sajtó pedig — bár nagyon jól tudott róla — érthető okokból nem akarta észrevenni. Jaj volna most Rakovszkynak, ha olyan semmiféle gyönge legényke volna, mert a pesti újságírók nagyon haragusznak ö rá, minthogy kipattantotta azt a titkot, amelyről mindenki tudott, mindenki beszélt s amely fölött mindenki botránkozott : B

hogy Budapesten tömérdek sok daliás úrfi üzi kedvtelését az éjszakai életben, mig nappal elbújnak a bankok elegáns szobáiban és a gyárak irodájában." Minek is látta meg őket az a klerikális képviselő ? Hát nincs igaza annak a papának, aki furfangos módokon, a börze titkainak végső kihasználásával, a kereskedelem kilengései útján megszerezte a milliókat s most biztosítani akarja a dinasztiát, mely azt a vagyont fényben, dicsőségben élvezhesse? Kereshetünk.ott véráldozatot, kérhetünk vért, ahol eddig semmit se adtak, csak folyton bevéteMájusi imádság a békéért. A Szentatya óhajtja, hogy a májusi ájtatosságokon a békéért imádkozzunk. Óhaját milliónyi nép fogja teljesiteni, Szép májusi estéken, mikor a nap melegében megszomjasodott virágok az üditö harmatot várják, hosszú sorokban indulnak a hivek a templomokba a Május királynőjének oltárai elé. Aggodalomban, fájdalomban tikkadt szivek enyhülést várnak. Más években is megtartották a májusi ájtatosságokat. Titokzatos szépségük mindig vonzó volt. Májusban az ég szépségének egy sugara esik a földre. Az ébredő természet csodáiban a teremtő Isten mindenható kezét látjuk s figyelmünk Ö felé irányul. Mikor minden fejlődik, minden elrejtett erő megnyilvánul: akkor a mi lelkünk legtitokzatosabb mélységei is megmozdulnak, vágyaink megélénkülnek, szunynyadó ösztöneink megelevenednek s lelkünk legősibb erejének lendületével az örökkévaló Isten felé szárnyalunk. Ez a tavaszi ujraébredés, ez a májusi lendület, a májusi ájtatosságok vonzó hatalma, meginditó szépsége, kedves költöisége. Az idén különös jelentőségük van a májusi ájtatosságoknak. Most nem az a gyanútlan boldogság tölti be a sziveket, amely máskor a május havának velejárója volt. Alig is vesszük észre a körülöttünk zöldülő, virágozó tavaszt. Tekintetünk messze jár az ország határain és azokon tul idegen vidékeken, ahol a magyar nemzet hős katonái a világ legnagyobb hatalmaival élet-halál harcot vivnak. Nem az élet tavasza jár a harcmezőkön, hanem a sápadt, halálsárga ősz, amely a fiatal életeket könyörtelenül kioltja. Mindenkinek van valakije a végtelenül hosszú harci sorokban, akiért aggódik, akit szeret. Senki sem tud gondtalanul örülni, mig vége nem szakad a nagy háborúnak, s haza nem jönnek a katonák a halálnak sötét árnyékából a mi napsugaras otthonunkba. A májusi ájtatosságok közönsége máskor derült lélekkel állt szűz Mária virágos oltárai előtt, örült minden szépnek, csodálta a szent Szűz tisztaságát, dicsőségét, bemutatta hódolatát, tiszteletét, ujjongó dalokkal énekelte az Isten Anyjának dicséretét. Kívánsága, óhajtása alig volt a népnek. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A szarvasi Betlehemben. Irta Somlay Károly. Sose volt még olyan puha december Szarvason, mint ezelőtt körülbelül hetven esztendővel. A csizmaszárak majd elmerültek a kis hornyákváros utcáin a cuppogó sárban. Nap-nap után szinte zuhogott az eső. Ha nagynéha hulldogált is éjszaka egy kevés hó, az is elolvadt a pocsolyákon. A tanyákat valósággal elszigetelte a sárözön a várostól. A szarvasiak azért vigan élték világukat. A fonókákon és fosztókákon bokaütő nótákat riszáltak a cigányok. A bakkecskék (a legények) és a galambok (a leányok) járták a szédületes, izzasztó ceppelkákat. Az öregek pedig disznótorokon és lakodalmakon mulatoztak. Egyik nap a Nemcsokéknál, másik nap a Bencsokéknál volt disznótor, lakodalom vagy paszita. Hát hadd essék az eső. A főiskola előtt tizenöt-husz diák álldogált. Ép most gyomrozták le a tápintézeti ebédet: a gyanusizü gricalevest és a rántásban telhetetlen krumplicskut. Az ebédről fenmaradt cipócskát, a savanyu brúgot hónuk alatt szorongatják és csipegetnek belőle. Közben pedig epedő pillantásokat vetnek a piacon egy iszonyú paraplé alatt álmosan gunnyasztó asszonyságra: a Fájfrik Ninuskára. A kövér asszonyság abban az időben kofa volt. Sült tököt, kukoricamálét, görhönyt és lukszust árulgatott a szarvasi piacon a diákoknak. Hogy mi az a lukszus? Lepény. Gömbölyű kis lepényke, amelyet túróval avagy lekvárral szokás kibélelni. A bélés minősége szerint aztán van fehér lukszus és fekete lukszus. Egy garason lehetett akkor kapni a lukszus darabját. Fájfrik Ninuskának egy áldott jó szokása volt: néha el-elbóbiskolt ebéd után a paraplé alatt. Ilyenkor aztán a lazább lelkiismeretű nebuló ötön vett lukszust. Ezt a müveletet diák műszóval sikeritésnek volt szokás nevezni. Hát most is azt lestek az úrfiak, hogy az álom angyala mikor fogja megcsiklandozni pávatollal a Ninuska pilláit. Egy nyúlánk termetű, leányosan halványpiros arcú diák viszi a tónust a csoportban. Talán tizenhatéves lehet az úrfi. A testén magyaros szabású, kávébarna ruha feszül. Ápolt külsején meglátszik, hogy uri csemete. A szarvasi diákok akkor nagyrabecsülték a jenidge-cigarettát. Az úrfi hát jenidgékkel kínálgatta a didergő varjutársaságot. — Fiuk, — beszélt a diákpajtásokhoz, — ma itt bent volt nálam Pista bácsi Kondorosról, a csákói pusztáról. Hozott hurkát, kalbászt ex frissibusz. Eljöhettek hozzám traktára. A fiuk talán vállaikra emelik a nagylelkű pajtást, ha észre nem vették volna, hogy az ó-templom felől egy pápaszemes, sovány öreg ur lépked az iskola felé. Zsinóros Zrinyi-kÖpönyeg hendereg a vállain. Hatalmas kampósbot volt a kezében, ezzel kormányozta magát a sárra fektetett keskeny deszkapadlókon. Mikor a diákokhoz ért, rájuk morrant: — Nocsak, a negligens fráterek itt dagasztják lyukas csizmáikkal a sarat. Pedig a lónak is csizmaszáráig ér a viz. Persze traccsolni, jenidgézni. . . Menjenek inkább haza tanulni, mert a deprekácionális szentbeszéden majd megmosom viz nélkül az úrfiak fejét. Akácosunk. Szivem-lelkem valami ugy tépi . . . Nem tudom én, ugy szeretnék sirni! Kertünk alatt csinálják a gátat, S kivágták az öreg akácfákat. A mély bánat könnye szántja orcám, Megüzenték . . . ugy repült el hozzam : „A kis patak áttörte a gátat, S kivágták az öreg akácfákat!" El-elnézem . . . gyermekévem éltem, Sebes felhő suhogott az égen . . . Kis csalogány dalolgat az ágon, S nincs boldogabb nálam a világon. Álmodozva repültek az évek .. . Fejem felett felhangzott az ének; Gyermek lettem ismét, akkor újra Ugyanaz a kis madárka fújja. Akkor immár ifjúságom éltem És a régi, vén akác mellettem. Sírva nézem . . . alig néhány napja . . . Ne, ne tovább, évek multak rajta! Öröm... bánat... s könnyes szemmel járok, Nem dalolnak már a csalogányok, Nem tudjátok: mit jelent e bánat? Kivágták az öreg akácfákat! Bárdos Imre. A szarvasi Betlehemben. Irta Somlay Károly. Sose volt még olyan puha december Szarvason, mint ezelőtt körülbelül hetven esztendővel. A csizmaszárak majd elmerültek a kis hornyákváros utcáin a cuppogó sárban. Nap-nap után szinte zuhogott az eső. Ha nagynéha hulldogált is éjszaka egy kevés hó, az is elolvadt a pocsolyákon. A tanyákat valósággal elszigetelte a sárözön a várostól. A szarvasiak azért vigan élték világukat. A fonókákon és fosztókákon bokaütő nótákat riszáltak a cigányok. A bakkecskék (a legények) és a galambok (a leányok) járták a szédületes, izzasztó ceppelkákat. Az öregek pedig disznótorokon és lakodalmakon mulatoztak. Egyik nap a Nemcsokéknál, másik nap a Bencsokéknál volt disznótor, lakodalom vagy paszita. Hát hadd essék az eső. A főiskola előtt tizenöt-husz diák álldogált. Ép most gyomrozták le a tápintézeti ebédet: a gyanusizü gricalevest és a rántásban telhetetlen krumplicskut. Az ebédről fenmaradt cipócskát, a savanyu brúgot hónuk alatt szorongatják és csipegetnek belőle. Közben pedig epedő pillantásokat vetnek a piacon egy iszonyú paraplé alatt álmosan gunnyasztó asszonyságra: a Fájfrik Ninuskára. A kövér asszonyság abban az időben kofa volt. Sült tököt, kukoricamálét, görhönyt és lukszust árulgatott a szarvasi piacon a diákoknak. Hogy mi az a lukszus? Lepény. Gömbölyű kis lepényke, amelyet túróval avagy lekvárral szokás kibélelni. A bélés minősége szerint aztán van fehér lukszus és fekete lukszus. Egy garason lehetett akkor kapni a lukszus darabját. Fájfrik Ninuskának egy áldott jó szokása volt: néha el-elbóbiskolt ebéd után a paraplé alatt. Ilyenkor aztán a lazább lelkiismeretű nebuló ötön vett lukszust. Ezt a müveletet diák műszóval sikeritésnek volt szokás nevezni. Hát most is azt lestek az úrfiak, hogy az álom angyala mikor fogja megcsiklandozni pávatollal a Ninuska pilláit. Egy nyúlánk termetű, leányosan halványpiros arcú diák viszi a tónust a csoportban. Talán tizenhatéves lehet az úrfi. A testén magyaros szabású, kávébarna ruha feszül. Ápolt külsején meglátszik, hogy uri csemete. A szarvasi diákok akkor nagyrabecsülték a jenidge-cigarettát. Az úrfi hát jenidgékkel kínálgatta a didergő varjutársaságot. — Fiuk, — beszélt a diákpajtásokhoz, — ma itt bent volt nálam Pista bácsi Kondorosról, a csákói pusztáról. Hozott hurkát, kalbászt ex frissibusz. Eljöhettek hozzám traktára. A fiuk talán vállaikra emelik a nagylelkű pajtást, ha észre nem vették volna, hogy az ó-templom felől egy pápaszemes, sovány öreg ur lépked az iskola felé. Zsinóros Zrinyi-kÖpönyeg hendereg a vállain. Hatalmas kampósbot volt a kezében, ezzel kormányozta magát a sárra fektetett keskeny deszkapadlókon. Mikor a diákokhoz ért, rájuk morrant: — Nocsak, a negligens fráterek itt dagasztják lyukas csizmáikkal a sarat. Pedig a lónak is csizmaszáráig ér a viz. Persze traccsolni, jenidgézni. . . Menjenek inkább haza tanulni, mert a deprekácionális szentbeszéden majd megmosom viz nélkül az úrfiak fejét.