ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-05-02 / 18. szám

Nem a maga bajával, bánatával foglalkozott, hanem a Szüzanya boldogságával. Májusban tapasztaltuk eddig leginkább, hogy nem a félelem, nem a nyomorúság viszi az embereket a templomba, hanem a benső vonzódás, a szeretet, a tisztelet, a hódolat és hála. Az idén a májusi ájtatosságokon sem tudjuk a mi nagy kérésünket elhallgatni. Amit már majdnem egy esztendeje imádkozunk, az napról-napra forróbb óhajtásunk lesz. Nemcsak akkor szólal meg bennünk, mikor meghajtjuk térdünket az Űr, a seregek Urának szent fölsége előtt, hanem munkánk, pihenésünk és álmaink idején is. Kérjük szakadatlanul a mi tiszta fegyvereinkre a győzelem áldását és a győzelem nyomában a békét. Minél önzetlenebbek voltunk eddig a májusi ájtatosságok alatt, annál nagyobb bizalommal könyörgünk az idén győzelemért és békéért. Az a Szüzanya, a kinek mosolygó tekintete előtt az ö havában virágokkal játszadoztunk, mint gondtalan gyermekek, most panaszos sóhajokat játszanak. Akik a földnek virágait a mi lelkünk erényországaival egy koszorúba fűztük s a legszentebb Szűz lábai elé helyeztük, mint muló és halhatatlan valóságunk beszédes hódolatát, mi ma mind komor, megtört, panaszos, sirő emberek vagyunk, s könnyeken át nézünk, föl az ö ragyogó arcára. Ha nem is szólunk, ö megérti a mi könyörgésünket. Végigélte a mi aggodalmainkat és szenvedéseinket. Látta szent Fiának elvérzését a kereszten. Nagy harc után Ízlelte meg a békének örömeit s most a béke honában lakik mindörökre. Mi kérjük öt arra a boldogságra, amelyet érzett, midőn az Üdvözitö a föltámadás reggelén avval üdvözölte öt: Béke veled. Kérjük arra a boldogságra, a melyet a béke menyországában érez, mint az angyalok királynője, hogy küldje az angyalok seregeit a mi küzdő csapatainkhoz, hogy szárnyaikkal védjék a hősöket az ellenség támadásai ellen. Küzdjenek velünk az égi seregek, amelyek az elbizakodott angyalokat az Ur nevében legyőzték. Mi nem a világhatalomért küzdünk, nem mások leigázására törekszünk, hanem legszentebb jogunkat védjük, szabadságért és Kicska tanár ur volt a szigorú férfiú. A gonosz diákok rákenik az öregre, hogy egyszer ezt mondta volna : Rudolf császárt még születése előtt megkoronázták légyen. Istenem, mit ki nem talál a zöldfülű nebuló?! A diákok hát széjjel oszoltak. Egyik a Kőrös hidja felé cammogott, a másik a Bolza-kert felé, a harmadik a Kiserdő felé. A kávébarna ruhájú a Kőrös partján haladt. Ott lakott Horváth tanitóéknál. A legtöbb nebuló azonban a Betlehemnek tartott. A szarvasi Betlehem akkor hires város volt ott a Kerezsa partján. Szurtos, füstös, szalmatetejü házikókból állott a Betlehem. De vastagpénzű hornyákok éldegéltek a kis házikókban, még arról is nagy neve volt a szarvasi Betlehemnek, hogy ringócsipejü, mosolygószemü, csintalan lányok dalolgattak ott esténként a tornácokon és fejés közben. A nagytiszteletü tanár ur pedig, — mikor egyetlen kamaszt se látott a görbe utcákon, — pár pillanatra megtorpant a főiskola előtt. Azon törte tudós koponyáját, hogy a farkassal, avagy a báránnyal cimboráljon-e most? A farkas- és a báránynéven akkor egy-egy vendégfogadó neveződött Szarvason. Finom homoki karcost mértek akkor a Farkasban és a Bárányban. — Ergo, Farkas vagy Bárány? — tűnődött a tanár ur, — eh, előbb a Farkas, aztán a Bárány I Egyik eb, a másik kutya. Egyikben jó borocskát mérnek, a másikban jobb borocskát mérnek. Alkonyodott. A traktára hivott diákok siettek Horváth tanitóékhoz, a hurkás pajtáshoz. Ostobaság lenne a parádés vendéglátást elszalasztani. A csákói hurka, kalbász és az illatos csákói mások fölszabaditásáért fogtunk fegyvert! Amint el kellett buknia annak, aki az Úrral szemben a világ ura akart lenni, ugy törhetetlen reményünk szerint bukniok kell azoknak, akik megmérhetetlen erejökben bizva, az egyeduralmat akarják kivivni a föld népei fölött s rabszolgaságot készitenek milliók számára. A mi harcunk a Dávid harca Góliáth ellen. Mi Isten nevében indultunk, ö a maga erejében bizik. Reméljük, hogy meg nem szégyenülünk. Ez a föld már sok világhatalomnak temetője lett. Akkor sülyedtek el a birodalmak, mikor látszólag már szűkek voltak számára a föld határai. Megnyilt az örvény, amelyet az égből aláhulló Lucifer vágott s eltűntek nyomtalanul. Béke lett újra s a pusztulás romjai felett a visszavisszatérő tavasz uj életet sarjasztott. Az Isten keze meg nem rövidült. Mindenható hatalmával intézi most is a népek és nemzetek sorsát. Azért imádkozunk hozzá annyi bizalommal és nem lankadó kitartással. Az igazság Istenének trónja mellett áll az ég királynője, aki anyai szeretettel figyeli övéinek sorsát a nagy világküzdelemben. Azért oltárait körülzokogjuk s a nemzetnek összesürüsitett, egekig ható fájdalmával kérjük tőle a pártfogást a döntő órák idején. Ez a mi májusi imádságunk a Szentatya, a főpásztor rendeletére, a mi szivünk parancsára. Dr. Lepold Antal. A háború, a napisajtó és a közvélemény. Irta: Argusz. A háború valóban nagy dolog. Mennyivel inkább akkor, mikor a hadviselést egy és ugyanazon időben több állam viseli egymás ellen és a minőt az emberi erkölcsi megújhodás glóriájával megelőlegezett huszadik század elején kell átélnünk. A háború valóban nagy dolog! Borzalmait közvetlen azok érzik, akik abban ténylegesen a tűzvonalban, annak zavarodásában vesznek részt és azok, akiknek területén a hadműveletek végbemennek. A többi következményeiben érzi meg még akkor is, ha hozzátartozóinak fegyvertényeit hadiszerencse kiséri, fejezi be. * Mert hogy a hadviselés rengeteg és vajmi sokszor pótolhatlan károkat okoz, azt felesleges ezúttal bizonyítani. Szomorú bizonyítékai annak a buzakenyér hamar el is fogyott. Bort is iszogattak a komák. Aztán jenidgéztek és daloztak. Szép szoprán és alt hangon fújdogálták, hogy: Földiekkel játszó égi tünemény ... Este lett. Vastag, vak este lett Szarvason. Csak itt-ott döcögött egy-egy nehézjárásu, ködmönös paraszt az utcákon. Pislogó olajlámpát, — akkorát mint egy kalitka, — cipeltek a kezükben. A csepükanóc sercegve égett a nyúlós tökmagolajban. A bukdácsoló, botorkáló lámpások fénye alig-alig szüremkedett keresztül a viskók ereszetei alól hömpölygő füstökkel telitett ködön. Lencse bátya elharangozta a hetet. A hét órai harangszó akkor éjfélt jelentett Szarvason. Csak kutyaugatást és a fonókákból hangzó citerazengést lehetett hallani. Az utcák sötétek, néptelenek, sárosak voltak. A Betlehem egyik macskazugában egy vén paraszt tipródik a lucsokban. Bokáig érő birkabundája alsó karimája szinte sodorja a hig sarat. Súlyos kucsmája rácsuszott a fülére. Lámpása elaludt. Néhány kénesmasinát pazarol el, de nem lehet életet lehelni a lámpásba. — Persze, persze, nyincsen gyirtya a lampikában, •— dörmögi Jedinák Pálya bácsi és a ködben tapogatva csetlik-botlik hol előre, hol meg hátra. Valahol disznótorban volt az öreg és most ballag a másik disznótorba. Egy kissé kámforos volt már a jámbor lélek. Ilyenkor az a szokása, hogy zsoltárokat énekel. Most is dudorász: — Eris varunk nekink a zistenka . . . Haj, haj! nyem szeleluja kutya pipkaszár ... Boszankodik. Mérges. A kis cseréppipát, — a zapekacskát, — belésülyeszti a mándlizsebbe. — Hajhő! Bácsi! Álljon meg kend. Istenrombadült városok, felégetett falvak, a gyászoló anyák, özvegyek, árvák az ellenség nyomán támadt vérfertőzések, a testileg megbénítottak, egészségileg egész életre megnyomorítottak ezrei, milliói és mindezek teljébe az élelmiszerek árának fokozatos emelkedése, az ezekre vadászó és lelketlenül meggazdagodni vágyó társadalmi hiénák garázdálkodásai. A minő nagy dolog a háború, bizonyára oly komolynak is kell tartani. A közvélemény vezetőinek egy része tagadhatlanul nagy dolognak tartja, nagyon komolyan foglalkozik vele. Meg lehet állapítani azonban azt is, hogy a közvélemény vezetőségének azon része, amely az ellenség állami erejét, hadseregének, harcászatának terveit, alakulásait a hozzátartozó véranyaggal együtt folyton csak becsmérelni tudta és tudja és a mindazokkal való leszámolást gyermekes játsziassággal véleményezte és véleményezi: a meg-megujuló, vagy változó helyzetnek a komolyságát sem igen érti fel, annál kevésbbé a háborút. Ez a könnyed gondolkozású közvéleményvezetőség, ahelyett hogy higgadt és minden ellentmondástól magát távoltartó tárgyilagossággal élné be magát a helyzet komolyan számbaveendö valódiságába és igy törekedne a tömegek vezetésére : többször mint nem boszantó ellenmondásokba keveredve hányivetett módon hatást nem ismerő becsmérléssel értékeli az ellenség tömeglélektanát, hadseregük erejét, hadviselésük terveit fegyvertényeit. Egyenesen és kizárólag ennek kell tulajdonítani azt, hogy az igy és a vágyakozásaiban elkapatott közvélemény a legkisebb jelentőségű meglepetésekkel csalódottnak érzi magát és annak a tudatára ébredt, hogy alaposan félrevezettetett. Aminek természetesen nem lehet más következménye, mint kutatás a valódiság megállapítására, önálló vélemény kialakulása, amit rendszerint a szkepticizmus, a pesszimizmus követ a sajtó híradásával szemben. Ezek a vélemények azután utat törnek maguknak és nem ritkán, mint gazdátlan kósza hirek terjednek szanaszét. Akik élesítő és beható figyelemmel olvasták az olvasottabb napilapokat mindjárt feltűnt, mily gúnyos lekicsinyeléssel, becsmérléssel és értékeléssel foglalkoztak és foglalkoznak ma is nemcsak Szerbiával, hanem a velünk szemben álló hármas szövetség államaival és kiváltképen pedig hadi érték tekintetéből, ami oly felcsigázott várakozásokat kellett, mintha bizony már magában véve a hadi felvonulás is futásra kényszeritette volna az ellent. A szerbeket illetőleg ügyet sem vetettek arra, szándékosan nem vettették észre azoknak a velünk azonos vagy nemzeti állam után való törekvésüket és az ebben való törekvésben tanúsított tagadhatlanul önfeláldozó harci szolgálatkészségüket, amelyben asszonyaik és gyermekeik egyaránt részt vesznek és amely harci szolgálatkészbizony belefulladok itt a sárba, — kiáltja feléje valaki a fűzfák alól. Jedinák bátya gyufát gyújt. Egy barnaruháju, meztelenképü legényke evickél ott a sárban. Borszag dől belőle. Kissé italos. — Ále! Kutya toknus kéjek, ki te vagyol

q— kérdezi tőle Jedinák bátya. — Diák volnék, vagy mi?! — feleli a fiu, — itt voltam a Betlehemben fonókán. Eltévedtem. Ha ki nem vezet innen kend, elpusztulok. Havas eső esett. A szél is dudált. A hornyák paraszt megsajnálta a csupasár urigyereket. — Diák van magát? — dörmögte kézen fogva őt, — elmegyünk most a Roszik Misa sógorokhoz torba. Ott lesz strudli, pecsenka, salátot, kalácsot. Ecetera. Hát elmentek. Cigány is volt a sógoréknál. Jedinák bátya egyre biztatta a cigányt. — Huz rá azt a bőgő! A barnaruhás diák pedig táncolt a gyöngyöm hornyáklányokkal, a szép violákkal. Egy kaptafacsömörben szenvedő csizmagyiamester, Csermák bá' volt akkor a pedellus. Őkelme télen sorra járta a betlehemi házakat minden este. A darulábu diák el-elmászkál olyan helyekre, ahol a muzsikát és a leányt együttesben lehet találni. A Roszik Misa táncos diákját is rajta csipte Csermák a kihágáson. — Zapád is ilyen volt. Olvastam kenyvbul, hogy zapád is szerette a bort. Hát te se legyil kilembet ember, — mosolygott magában Csermák és tovább ment egy házzal. Hajnalban rosszul lett az úrfi. Jedinák bátya a ködmönébe takarta és a hátán hazavitte őt a saját paraszti kunyhójába.