ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-04-25 / 17. szám

békét. Az ellenséges külföldnek szinte le­esett az álla fájdalmas csodálkozásában, hogy a monarchia széthullása sehogy sem akar megkezdődni s az ellenzék, mely a kar­hatalommal szemben Európa közvéleményére apellált, a zavargásra alkalmas időben el­feledi összes sérelmeit, amelyek a párt sze­mélyeit és az általános alkotmányos meg­győződést érték. A háború legelső sebesültjének ágya fölött keresztül nyúltunk s megragadtuk egymás kezét, amelyeket a kortesi időkben ökölbe szoritva rázogattunk a jó ügy érde­kében. Tudja meg az országház is, hogy ez a békülő kézfogás nemcsak azt jelenti, mi­szerint a vidéki politikai ellentétek elsimul­tak. Hanem igenis azt jelenti, hogy a válasz­tott törvényhozóknak is egyeknek kell lenniök az égő hazaszeretetben, a törhetetlen ma­gyarságban és semmi olyas törvényjavaslat­nak nem szabad világot látnia e napokban, amelyeknek más célzatuk is lehetne, mint a haza érdeke s a nemzet jövőjének bizto­sitása. Az ellenzék ne keresse a kákán a cso­mót, de viszont a többség se állítsa lehe­tetlen helyzet elé parlamenti ellenfeleit, mikor minden egyenetlenkedésnek mérgező hatása van a közvéleményre s zavarja a diplomá­ciai egyensúlyt, mert úgyis tudja mindenki, hogy az ellenséges három hatalom éberen figyeli politikai életünknek minden mozza­natát. A törvényhozástól most azt várjuk, hogy adjon meg mindent-mindent annak a had­seregnek, amely hazánkért küzködik, értünk vérzik, de viszont sújtson le hatalmas öklé­vel mindazokra, akik ettől a hadseregtől csak egy szalmaszálat is elvesznek, elvonnak, ellopnak. Fojtsa meg a tolvaj szellemet, amely hol itt, hol amott felüti ronda ábrá­zatát s tanitsa meg keztyübe dudálni mind­azokat, akik sötét szárnyaikkal a visszaélést, a korrupciót takargatják. Nem vizsgálatot, végtelenbe vesző nyo­mozásokat várunk, hanem a gonoszoknak statáriális megbüntetését, kigyomlálását. Igenis várunk valamit! Sokat, nagyot, igen nagyot várunk: értse meg valahára a magyar a magyart! Ne vessünk egy­másra görbe szemeket, mert ezalatt, mig Áki az ajtón kopogtatott, belépett. Ugyan­akkor az ablak alatt hegedűszó zendült föl. Estéli, ablakalatti muzsika volt. Két gyönyörű szál cigánylegény húzta. Bizony nem valami régi nótát, hanem a mostani divatos dallamot, amit a pesti utcákon hallani. A cigánylegények, a teknővágók szívesen el­húzzák igy szombaton este akárkinek az uj nótá­kat. Hát még Jancsinak, az erdőkerülőnek, ingyért is. Mert hisz az ő kezelése alá esik — a tölgyfa. A muzsika zengett az ablak alatt. Marika lesütött szemmel, szó nélkül hallgatta. Minthogy ez a zene neki szólt, az ő kedvéért huzattá Jancsi, ezt nem lehett már letagadni. — No, poharakat! — mondotta a lányának Vörös István, mikor a szobába lépett egy üveg világos piros borral. Marika ekkor mozdult csak meg. Leürítette az asztalt. De nem elég ügyesen, hogy Jancsi meg ne nézze a kézimunkákat. Odasanditott a félszemével, mialatt Vörös István urammal beszél­getett. De még el kisérte félszemének tekintete egész addig, mig a szekrénybe el nem helyezték előle. Az apró üvegpoharakba töltött Vörös István legelőbb is a cigányoknak. A legények meg is elégedtek, húztak még egy tust, azután elmentek. Sötét volt az este, de azért szokatlanul fé­nyes kivilágitásu volt a puszta ez alkalommal. Harmadik házban is égett a lámpa. Már pedig Kovács nénémasszonynak még a tyúkjai is előbb térnek nyugalomra, mint a többi házhoz tartozók. A fia miatt égett a lámpa. farkasszemet nézünk, a sáskahad látatlanul pusztit, harácsol s koldusbotra juttatja a nemzetet. R. „A háború lelke." Vakmerőségnek tartanám erről a nagyszabású könyvről Ítéletet mondani: csak ismertetni akarom, hogy akik még nem olvasták, megvásárolják és elolvassák . . . Azt Prohászka püspök is elismeri, hogy óriási nagy gazdasági bajok gyötrik a népeket; mialatt a szellemi világban nyomorult macskazug-élet ten­gődik, ahol nem hevit, nem vonz sem hit, sem tudomány. Innen az általános elégületlenség. Igy háború idején a pesszimisták, akik ötöl­nek-hatolnak s az intellektuellek, kik kritizálnak s kifogásolnak, szétrebbenve megbúzzák magukat, mint az ijedt tücskök, mikor az eke széthasogatja az őszi tarló rögeit. . Megértjük-e a háború szükséges voltát? Nem. A háború olyan sötétség, melyben elhomályosul búbánatban szemünk s megáll s megdermed tehe­tetlenül eszünk; nem ért belőle semmit! Sajnálatos az az eltörpülés, mely a vigasz­talan fájdalomban lesz úrrá a szivén épp azoknak eleste és távozta fölött, kik önmaguknál lettek nagyobbak, mikor az egyéni élet érdekeit, a sze­retetet s boldogságot is föláldozták hazájuk s nem­zetük jóléteért. Tehát ne siránkozzunk ! Ne legyünk repedtharang-szavu ünneprontók! Igaz, voltak sokan, kiket szerelmük az oltár­hoz vezetett, hogy eggyé legyenek s azután azon a bokrétás, fehérvirágos esküvői kocsin kihajtottak az állomásra s a férj a harctérre utazott . . . s többé vissza sem jött, vagy volt, aki visszajött s lábát, kezét leoperálták s mint emberroncsot kapta őt vissza fiatal mátkája! Itt van azután a sok le­tört existencia s az a sok testben, egészségben, terveiben s reményeiben letört ember, akinek a lelkén sötétlik most a hasadás. De ez mind nem jogcim a zúgolódásra. E nagy nyomások alatt álló álló lelkekben kincses értékek alakulnak, mint ahogy nagy nyomás alatt állhattak hajdanában azok a homokmezők, melyekből most gyémántokat s azok a sárosi agyagpartok, melyekből szivárvá­nyos fényű opálokat ásnak ki... . A mélyen le­sújtott nőhöz vezessük be a fájdalmas Anyát gyámolul s vigaszul; mert ő az „élet, édesség és reménység." Érdekes és tanulságos ebben a szép munká­ban ellenségeink jellemzése: az orosz rabszolga­szellem, a francia hisztéria, az angol alávalóság s a szerb vadság, mely küzködik joggal és igazság­gal. Ezekkel szemben győznünk kell, mint ahogyan győz a tölgy akkor is mikor megroppan, mert földbe mélyedt gyökereiből akkor is élet fakad, ha a törzs derékban tört is ketté. A háború folyamán sok sziv lett hivő és Az jött haza, Mihály, a városból, hol már hónapok óta dolgozott. — Én vagyok, édes anyám! — szólt csen­desen bekocogva az ablakon. — Mi hozott haza ? — riadt föl az asszony, de azért csak ugy szólt ki: — Hát meggyüttél egyetlen magzatom ! — s sietett ajtót nyitni. — Meg — felelte a fiu. — Éhes vagy ? — Az vagyok. A csöppnyi öregasszony hirtelen került-for­dult. Lámpát gyújtott, tüzet rakott. Tojásokat ko­torászott elő a szakajtóból. Mikorra a rántottát elkészítette, megtudta a fiától, hogy kétszáz korona megtakarított pénzt hozott magával. Ennyi pénzt, ennyi tengernyi pénzt az ő aranyos jó fia takarította össze. Tulajdonképen az anyai büszkeség halmozta ily nagy értékké ezt a kis pénzt. Mert tudnivaló, hogy Kovács nénémasszonynak több száz forintja van a takarékban. Dehát hogy a fia idegenben kereste és nem herdálta el, mint a legtöbb pajtása, ez boldogította. — Szétnézek — mondotta Mihály evés után. Az anyja nem tartóztatta, neki is mehetnékje volt. Majd szétrepesztette a szivét az anyai büsz­keség. Legközelebbi szomszédjai Mákék voltak. Mákné a lányával sötétben szokott elbeszél­getni éjfélig is. Az öregasszony ide tipegett át. Mihály már nagyobb utat tett. Keresztül a tarlókon a kukoricásnak tartott célja felé, ez volt a legrövidebb ut. Mihálynak a feje se látszott ki a magas kukoricásból. Majd meg ledőlt szárak recsegtek­imádkozó. A német császár is niOndja: „Millionen tragen euch in betenden Herzen." A hit szelleme nem nevelhet bennünket passzivitásra, hanem akti­vitásra, nem lemondásra és csüggedésre, hanem kötelességteljesitésre s bizalomra nevel. Melitont, a sebastei vértanút, saját édesanyja dobta harminc­kilenc társának máglyája tüzébe. A lélek igazi békéjét nem kereshetjük itten; itt csak a béke vágya lehet bennünk; ez pedig az Isten országá­nak vágya, annak az országnak, mely nem e világ­ból való. Krisztus azért jött a földre, hogy az ember­állatból ember, hogy az emberből krisztusi ember — továbbá, hogy a nemzet-szörnyekből embersé­ges világ s az emberséges világbői Isten országa legyen! Mi test szerint itthon maradtunk, de lélek szerint mi is küzdünk, bár senkit meg nem ölünk; küzdünk, lelkesülünk, dolgozunk, takarékoskodunk, imádkozunk . . . Nézzük ezt a sok fekete ruhát itt magunk körül; mikor ott messze egy-egy szürke köd (csukaszürke mondur) szétfoszlik, itt minálunk egy-egy ilyen feketeség összeverődik. A gondviselés a magyar nemzetet évezred óta a keresztény kultúra bástyájává rendelte s ékül verte a déli s északi szlávság közé. Most ime, itt a próba, teherpróbája az éknek, tűzpróbája a nemzet erejének s áldozatkészségének. A magyar nem is harcol zsarnoki ösztönök szolgálatában s a lelkesedés ritmusát nem ütik hátára kancsukával. A 101. és 102. lapokat nem ismertetem: olvassa el mindenki! A nektár izét is hasztalan fösteném, azt Ízlelni kell! Az se rossz, hogy az 1899. hágai békekonfe­rencia II. Miklós cár fölszólitására történt . . . Risum teneatis!... Ha vannak folyton fakadó, de ugyancsak folyton hervadó ^theories and wishes", akkor mindenekelőtt az örök béke gondolata is ilyen. A háborúban mindenekelőtt Isten büntetését látom bűneimért, azután pedig megalázom maga­mat bűnösségem s nagy rovásom öntudatában s buzgón iparkodom a bajt s szenvedést is hasz­nomra fordítani ... A világháború kérdőre vonja az embert, hogy van-e ócska vasnál, rozsdás gép­nél, rothadó fánál, szakadó szálnál, fakuló szövet­nél, rongyos gobelinnél, hervadó szépségnél még egyebe is. A 141. lapon kezdődő szép imát is olvasni kell! Lelkünknek Istentkeresö vágya, mint a de­nevérszárny a sötétben, úgy visz a bajok éjjelé­ben feléje, hogy nála megtaláljuk nyugalmunkat, egyensúlyunkat, vigaszunkat. S az éjszaka is menny­ország, ha Istent váró, Istent kereső lélek van benne. Stb. Stb. Prohászka püspök könyvét olvasgatván, gyé­mánt mezőkön járunk; tehát rukkoljunk elő a 4 koronákkal! Tolle et lege! Deák Antal. ropogtak a lábai alatt. Egerek futottak riadtan előtte ide s tova. Nem törődött mindezzel, sietett előre, látta, hogy Máriék ablakában világosság van. Sejtette, hogy Vörös Istvánék nem újságot olvas­nak lámpafény mellett. Bodri is elejbe került hamarjában. Szokása volt a kukoricás körül őgyelegni. Idevárta a többi házőrző pajtást. Mihályt, mint régi ismerőst üdvözölte. Csó­válta a farkát, hozzá-hozzá dörgölőzött és kisérte vagyis előre ment, mint aki betessékeli a vendé­get a házba. Mihálynak első tekintete a kivilágított ab­lakba esett, ott látta a szobában a nyugodalmas társaságot borozgatás közben. Beleszédült a feje a látványba. Fölemelte az öklét, hogy ugy ront rájuk. De Bodri a lábához dörgölte borzas fejét, hogy húzta volna már az ajtó felé, hát azon rú­gott egy nagyott. A kutya fájdalmasan nyekkent, de nem sértődött meg. Fájdalma csillapultával megint hűségesen kisérte ki Mihályt a tanyáról. Ki most nem a kukoricásnak vette útját, hanem a kis hid felé, mely a patakon át az erdőnek vezet. — No máma emberhalál lesz, — dörmögte többszörösen Mihály és fölnézett az égre, mintha segítségét kérné a szigorú égnek. Szerette volna, ha legalább a hold ezüst feje bújnék elő, hogy lássa a világításban az ember árnyékát. De bizony l csak sávos felhővonalak jelezték a holdnak hol­létét. Ö maga rejtve maradt. — Még hogy Jancsi! — gondolta Mihály indulatosan. Épen Jancsi, ki valahol a tótok kö­zött juhokat őrzött, mikor ő már Marikának jó pajtása volt, ő legyen helyette választott! Tán a cifra ruhája miatt, vagy azért a hazugságért,

Next

/
Thumbnails
Contents