ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-04-11 / 15. szám

Francia és Oroszország egyesült ereje megalapítsa a világbirodalmat. Nagy Péter reformjai ugyan sokat enyhítettek azokon az égbekiáltó jogtalanságokon, de csak addig, amig azok a cári mindenhatóság jogkörét nem sértették. Abban a pillanatban amelyben ez veszélyezve látszott, megakasztottak minden további engedményt. Aki ellent mert szólni, halállal lakolt. Igy halt meg, mondhatjuk vértanú halállal I. Pál, Nagy Péter legöregebb fia. S ekkor született az orosz cárságot oly jellemző mondás : „Az orosz alkotmány kényúri, de megszelídült az orgyilkos keze által." Oroszország a mai kormányformájával Európa leffbékebontóbb nemzete marad a háború után is, mindaddig, amig vagy le nem igázzák, vagy pedig mig átlátva a belyzet tarthatatlanságát, maga nem javitja meg. „ . „ , J J n Zovanyi Gyula. Meg kell őket tanítani! Most mikor a Kárpátok hóval borított ormain és szakadékaiban magyar hősök küzdenek, hogy vad ellenségünket éltük feláldozása árán is a poklokba kergessék, s midőn idegen ország gyermekei — a szintén hős németek — a mi fiainkkal vállvetve dolgoznak, hogy szentelt határainkról a vad hordát elverjék — amint mi az ő hazájuk határán ugyanezt cselekesszük — s tűrik a rettentő fáradalmakat és kegyetlen hideget . . . itthon Magyarországban feltűnnek minden emberi érzésből kivetkőzött valakik, akik arra vetemednek, hogy azoknak véréből, velejéből és életéből, kik a Hazát, tehát őket is védik — százezrekre menő hasznot préseljenek ki, nem gondolva meg, hogy ezáltal — mintegy — hazaárulás bűnébe esnek. Mert mit tesz a hazaáruló? Elárulja csapataink, ütegeink elhelyezését s erejét. Utat mutat az ellenségnek. Szóval gyengit minket, s alkalmat ad ellenségeinknek arra, hogy akkor támadjanak mikor nem várjuk s oly erővel a mely kiteszi a mienket egy esetleges katasztrófának. S mindezt miért? Nyomorult pénzért. Hogy igen gyakran beletörik a penicilusa az illetőnek s pénz helyett „mást" kap! Váljék egészségére ! Ha ugyan van egészséges ember, akit „fölmagasztaltak" ! ? Hát azok, akik nagyon jól tudják milyen az időjárás a Kárpátokban, mit követnek el akkor, midőn az ott küzdő szegény katonáink részére — hogy a 20—30 fokos hidegben meg ne fagyjanak — s a kétméteres hóban „melegük legyen" — papírból készült bőrbakancsokat és szellős nőiruhaszövetekből fabrikált csukaszürke pókháló ruhákat küldenek? Vájjon ők mit gondolnak? Majális ez talán? Kneip kúrára talán egy kissé még korai az idő, nem gondolják? S ők talán nem bénítják meg a hadműveleteket? S magyar ember, magyar hazafi tehet-e egyáltalában ilyesmit? . . . S kérdem: ?! Mezítelen katonákkal lehet eredményeket elérni? Hogy leleplezték őket idejekorán? hát ez csak katonáink szerencséje, de az ő gonoszságukat semmisem menti se nem csökkenti. Itt most a Hazáról van szó. A Hazát katonáink védelmezik. Aki ellenük vét, a Haza ellen vét. S aki a Haza ellen vét, mit érdemel? Csak azt az egy tanácsot adnám — ha kérdeznének — és ha tőlem függene az elintézése, illetve elitéltetésük, bebújtatnám a bakancs és ruha panamistákat, saját gyártású holmijukba, a felküldeném a bájoskákat, de még idejekorán, rövid két hétre „üdülni" a Kárpátokba s beültetném egy lövészárokba, hagy emlegetnék meg örökre a Magyarok Istenét! . . . Azután ha még volna emberi formájuk, hát. .. Walter György. HIREK. Húsvéti ünneplés. Nagy események történnek napjainkban, mélységes fájdalmak szántják végig a lelket, aggódó figyelmünk teljes érdeklődéssel fordul azon tájak felé, hol az ünnepre bömbölő ágyúk harangoznak be s milliók szenvednek, véreznek biztonságunkért s a haza jóvoltáért. — Merre fordul a sorsunk! ? Ezzel a gondolattal kelünk, fekszünk, dolgozunk s ez a reménykedésbe öltözött kérdőjel odaül velünk a teritett asztalhoz is. A nagyhét bánatos hangulata, a húsvét örvendezése mégis hatalmába kerítette lelkünket épúgy, mint más években. Nem szorította ki bensőnkből a hazafiúi érzéseket, hanem föléjük emelkedett, majd átkarolta, átszőtte, a hit fönségével megnemesitette azokat. Az igazán értékes gondolatok, a nemes reménykedések együtt uralkodtak lelkünkben. Mindenkinek kellett a szenvedő haza s a vérző Krisztus; szomjaztak a lelkek a Megváltó feltámadásának örömeire s az ebből fakadó erős reményekre, melyek a haza feltámadását ígérik. A gondok nem aludtak el a szentsirnál sem. Magunkkal vittük azokat a feltámadási körmenet ujjongó hangulatában, fészkelődtek szivünkben, midőn áhítatos szemeink a fényben úszó húsvéti oltárokat szemlélték. Gondjaink homályos szakadékai felett azonban ott lebegett a feltámadt Üdvözítő fényes alakja — a győzelem, a vigasztalás tengerével. A feltámadási örömök óráit a szenttamási kápolna harangjai nyitották meg, midőn délután három órakor csilingelve hirdették az Alleluját. A kicsi szentegyház úgy tett, mint a jeruzsálemi Leemeltem vállamról a puskát. Kétszer-háromszor is megtapogattam rendén van-e, jól áll-e benne a töltés. Rendjén volt minden. Csak indulnom kellett, mert vesztegetni való időm nem volt. A szél, ha kedvező is volt, nem lehetett benne túlságosan bizakodni. Szétnéztem először is magam körül. Az út egyenesen a rétre vezetett, mert messze a fák között világosság szűrődött rá; ez tehát örvendetes előnyömre szolgált. A holdvilágnál a réten bátran lehetett célbavenni egy szarvast. Halálos vigyázattal megindultam. Egyik lábamat a másik után raktam előre, tapogatóztam állandóan, nehogy véletlenül galyra lépjek, mert különben elveszett volna minden fáradságom. A tehenek ilyenkor rendkívül figyelmesek, még a legártatlanabb zörejre is megriadnak s ha megneszelnek valami veszedelmet, elrobognak, mint a szélvész. Ugy lépkedtem, mint egy tovaosonó, kísérteties árnyék, lábam mintha nem is érte volna a földet, szemernyi kavics elpattanása is halálos vétek lett volna most. Minden idegzetem, minden izmom megfeszült, többször meg is álltam, mert a lábam remegni kezdett az erőlködéstől. A bika ezalatt nyugodtan áradozott, el-elpihent ugyan egy kissé, de csak rövid időre. Egyre több és több világosság vetődött rá utamra s a rét is egyre szélesebb körvonalakban bontakozott ki halvány fehérségével. Néhány lépés választott el már mindössze tőle. Lassan felvontam az „

express* ravaszát. Szent Hubert, csak most segits! . . . Legugoltam s négykézláb kúsztam közelebb a kijárathoz. Még néhány lépést! ... De mi az? ... E pillanatban döbbenetesen elnémult a bika. Mintha minden hangszálát egyszerre elvágták volna. Szörnyű, kinos csend állott be. Moccanni nem mertem, a lélegzetem is elállt. Mintha a föld forgása is megállt volna, olyan elnémultan hallgatott minden jó ideig. Nem tudtam, mihez kezdjek, a szivem erősen kalapált. Csak vártam és hallgatóztam. Semmi nesz, egy levél gyöngéd megzördülése is kevés, de még annyit sem lehetett hallani. Egyszerre aztán nagy ott csörtetett valami fölöttem a sűrűségben. S ami ezután következett, úgy hatott rám, mint a menykőcsapás. Egy szemtelen, ki tudja honnan idevetődött bakfis őzbak durván, kajánul harsogott bele a nagy csendbe, úgy hogy visszhangzott bele az egész hegyoldal. Csak állottam, állottam helyemen a meglepetéstől; e pillanatban ha valaki meglátott volna, bizonyára egy nagy kérdőjelnek néz. Kiugrottam a rétre, de késő volt, a szarvasok törtetve ropogtatva rohantak szét. Majd némábbnál is némább nyugalom következett, csak a hold mosolygott le rám gúnyos, kárörvendő képpel, szánakozott rajtam. * * * Mit is tehettem egyebet, lassú, szomorú csoszogással ereszkedtem neki a nagy tisztásnak. A harmatos fű szakadozva suhogott alattam, árnyékom jó hosszúra nyúlva kisért végig a bágyadt fénnyel behintett réten. A hegytető nem volt messze, közbeesett még keskeny sűrűség, aztán a kopasz hegygerinc következett. Két elhaló bagolyhuhogás hangzott el fenn e körben. Jeladás volt, feleltem rá azonnal. Az erdőszélen aztán pillanatra megálltam és hátratekintettem. Mesébeillő szépség ömlött el a végképen elcsendesedett erdőn. A ráomló ködfátyolban mintha összeölelkezett, összecsókolózott volna az éggel. Hátam mögött, a messzi túlsó jablonói hegyoldalban tompa puskalövés dördült el. — Alighanem szerencsésebb lehetett a gazdája . . . gyerekek — pueri Hebraeorum — elsők voltak az örömujjongásban s a csontos öregek csak később értek nyomukba. Jöttek a szentgyörgymezőiek, a barátok, viziváros, a párkányiak, a belváros s már leszállt az esti homály, mire a bazilika harangjai az egész kórusba belezúgták a hatalmas „Alleluját* s a napnak ragyogó eseményeire rámondták a helyeslő „Amen"-t. Az emberi lélek titkai közé tartozik, hogy mindig szivesebben, elevenebb lélekkel, világosabb megértéssel ünnepli a hit titkait, az igazság ünnepeit, ha maga mellett az emelkedni vágyók sorában értékes egyéneket, elismert és megbecsült tekintélyeket lát. Ebben a kegyelemben is részünk volt. És pedig kiváló mértékben. A főszékesegyház az év lefolyása alatt igen sokszor, minden nevezetesebb alkalomkor látta főpásztorát. Virágvasárnaptól kezdve Husvétvasárnapig minden nap megjelent a bazilikában dr. Csernoch János bibornok-hercegprimás — több napon délelőtt és délután is. Fönséges hét volt! A rendkívüli hatások, a hatalmas benyomások súlya alatt szinte megsemmisült a lélek, de csak azért — hogy annál gazdagabban, tartalmasabban és tisztábban támadjon fel, érvényesüljön, több életet nyerjen. Az egyházi ének és zeneművészet ünnepnapjai is voltak e közeli napok. A szertartást végző és a segédkező kanonokok, a főszékesegyházi karpapok felemelő módon, az egyházi szellemnek jellegzetes kidomboritásával énekelték a szertartások és officiumok énekeit. A papnövendékek kara értékes felkészültséggel és ez alkalomra kellőleg iskolázott hanganyaggal vett részt a szent ténykedések keretében. A főszékesegyházi énekkar Ízléssel válogatta meg az előadásra szánt egyházi zeneműveket s a nagy szerzők műveit — különösen Seyler két „Miserere"-jét — oly művészettel adta elő, hogy valóban méltónak mutatta magát azokhoz a fényes zenei tradíciókhoz, amelyek a bazilika kórusához fűződnek. R. Levelek a harctérről. VI. Édes Anyám! Á levelet, melyet küldöttéi megkaptam, olyan lassan olvastam a sorait, mintha csak imádságos könyvem lett volna a kezemben. Minden szó, minden betű kis Sárikánk boldogságát tüntette elém. Oh anyám, oly boldogan bánatos voltam. Hát nem fáj semmitek, egészségesek vagytok? Lám az Úr Isten óv benneteket. Imám fülekre talál az égben s ez oly vigaszt ad szomorú napjaimban. Szomorúk a napjaim, mert elvesztettem legédesebb barátomat. Bánlaky meghalt. Ez a nagyreményű bátor ifjú jobb létre szenderült. S most egyedül állok, nincs meleg, őszinte barátom, nincs akivel megosztanám megmaradt szivem. Egy részét Jenő sirba vitte magával. — Meghűlt szegény fiú. Jeges eső esett, vad, rémesen csipö szél kószált fölöttünk. Melegre lett volna szükség s sehol sem lehetett egy szikrát is találni a fegyvercsövek tüzén kivül. Már napokkal ezelőtt beesett szemmel, köhögve hörgött fel, kértem, menjen kórházba, rám mosolygott s suttogva mondta: „nem lehet, hát nem tudod, hisz körül vagyunk zárva." Én szomorúan hagytam jóvá s könnyes szemmel néztem a havas felhők kusza száguldását. Nem lehet, nem lehet. Reggelfelé az egyik napon, ahogy takarónk alatt a lövészárkunk oldalgödrében feküdtünk, hozzám csúszott. Jenő — szóltam hozzá — rosszul vagy, fejével intett, aztán susogva mondta: „Alim, meghalok, nem birom, azért mondd meg, ird meg haza, hogy áldja meg őket az ég és ne sírjanak, mert . . . mert én úgyis csak az ötödik kerék voltam. Szüleim régen meghaltak, nem szeretett senki sem s aki szerethetett volna, az elfordult tőlem, ugye tudod, kit értek — Ilonkát gondolta, de nem mondta ki nevét, vagy tán a torkában akadt a szó, köhögni kezdett. Levettem köpenyegemet s betakartam, de hiába volt, megragadta a kezemet s meghalt. Szegény Jenő! Elvégezted pályafutásodat s megnyerted a hősök martyr-koszorúját. •— Oh anyám, elnyerem-e én is? . . . Még aznap erős küzdelmünk volt, mindkét részről támadtunk. Szuronyroham volt, áttörtük magunkat az orosz állásokon s szerencsére a felmentő sereg is megérkezett, sokan az oroszok közül foglyul estek, sokan meghaltak. S milyen lett a föld, az a föld, melyen a győzelem vértelen, gyenge sugara nyugodott, milyen volt az ? Anyám, nyitott temető volt, nyitott, amelyet ezer árvák és szomorú özvegyek minden reménysége takart. Összeszedtük őket. Vékonyképü, pehely bajuszú