ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-04-11 / 15. szám

veztessék, amelynek tagjai nemcsak elméletileg, hanem a gyakorlati életben szerzett tapasztalataik révén is megtudnak felelni mindazon feladatok teljesítésének, amelytől az ország lakosságának a legszükségesebb élelmi szerekkel ellátását jutányos áron lehetővé teszi. Ezzel kapcsolatban tekintettel arra a körülményre is, hogy a tavaszi munkálatok megkezdésének ideje elérkezett, szükségesnek tartom azt, hogy a mezőgazdasággal foglalkozó községekben, ahol a férfihiányt a nők pótolják, a háztartásban, a baromfi nevelésben, a kapálásban szükséges tiz éven felül való tankötelesek tavaszi idényben való iskolába járástól felmentessenek. A férfierőt helyettesítő nő távollétében a házfelügyeletre, a mindinkább érezhető marhaállomány csökkentése folytán az azt pótló baromfi nevelésre, kisebb mérvű házi és mezei munkák ellátására a gyermekre nagy szükség van. Azonképen még idejekorán intézkedni kell arra nézve is, hogy a cséplésnél alkalmazott öszszes gazdasági gépkezelök június elején szabadságoltassanak, hogy gépjeiket rendbehozva a cséplést haladéktalanul megkezdhessék. Hogy pedig az aratás a kaszáló férfinépség hiányában a sarlózással is mihamarább megtörténhessék, helyén valónak találnám, ha a kévekötésre spárgakötések alkalmazása végett megfelelő és elegendő mennyiségű spárgakötelek beszerzéséről mármost történjék kormanyhatóságilag intézkedés, hogy az aratás beálltával annak könnyű kezelésével időbeli megtakarítást és erőbeni pótlás legyen nyerhető. A nagy világháború óriási súllyal nehezedik reánk, és minekünk kötelességünkben áll a hadban álló fegyveres férfinép, otthonmaradottairól a lehető legjobban gondoskodni és felhivni a figyelmet annak kivitelére, amit e lapban mindig hangoztattam : t. i. monopolizálni és monopolizálni; mert a valóságban máskép fest az élet! Oroszország hódítási szenvedélye. Egy előkelő amerikai anonymus nézeteit a világháború inditó okairól egyik tekintélyes német újságban ismertette. Ő Greyt és a többi minisztertársait gyengéknek tartja arra, hogy ily hatalmas világakciót képesek lettek volna létre hozni, mint ez a mai világháború. „Greynek — irja — e háború, mint valami magasról hullott tégla zúdult a nyakába." A háborút az orosz nagyhercegek alkotásainak mondja. S igaza van. Nikolaj Nikolajewitsch a maga spherájában már most mint fenség és cár szerepel. Péter pedig csak amolyan primus inter pares. Öt belekényszeritették e háborúba forradalmi fenyegetésekkel, melyeket minden részről tudomására juttattak. Megijedve hát, hogy trónja inogni kezd, nem bánta, ha azt ezrek nyomorgó béna teste, halottak gúlái fogják is megtámasztani. Franciaország meg nem volt elég erős, hogy ellent tudott volna mondani Oroszországnak. Igy hát létre jött e népküzdelem, melynek vértengerében nemzetek fuldoklanak s százezrek szűnnek meg élni. E felfogás nem uj. Már a háború elején sokat tárgyalták a magyar és német lapok, mégis tisztába nem tudtak vele jönni. Hogy e kérdésre némi fényt vethessünk, a régebbi orosz históriával kell összefüggést keresnünk. Sylel Henrik kiváló történész megírta a többek között az 1789. forradalom történetét és Lengyelország második felosztását, ezt a munkát forrásul, alapul használva Hermann szélesebb keretek közt, bővebben dolgozta ki. A mult század közepe táján, mikor könyve napvilágott látott, a következőket irta Katalin és Nagy Péter cár koráról: „Egy embernek sem jött Pétervárott az a kívánsága, hogy a nép fájdalmainak csillapítása végett a külföldi háborút félbe kellene szakítani. Az uj oroszok (Péter alkotásai) elnyomják a népet, melyen uralkodnak s a háború anyagává (Kriegsmaterial) használják fel. Az óoroszok meg megvetik a szomszédos népeket, melyeket mint vallásnélküli eretnekeket minden scrupulus nélkül különféle módon károsítanak. S igy mig az egyik a nemzeti érzést igyekszik ápolni, a másik a népet csak merő számoknak és érzés nélküli testeknek veszi s szolgáltatja ki az ellenséges golyók elé. Ez a kolosszális birodalom igy rövid idő alatt katonaállammá lett, mely azonban bensejében mindig a legerősebb viszályok szintere maradt, jóllehet hatalmi törekvésük a külföld leigázása — megegyező volt." Vájjon ez ötven évvel ezelőtt elhangzott szavakat nem alkalmazhatjuk e a mai állapotokra. Vájjon nem találják-e el a szöget a fején? Kétségkívül! Az embert nem kimélö politikájuk diadalát üli. A mai Oroszország a XVI. században emelkedik ki a mongol birodalom roncsaiból. Három századon át senyvedt Moszkwa a mongol uralom nyomása alatt. S amikor Kreml nagyhercegei az egyeduralmat kezükhöz ragadták, első törekvésük annak a megerősítése és kiterjesztése volt. Társaikkal ki-kicsaptak a várból és mindig nagyobb arányban igájukba hajtották a szomszédos vidékeket. Megtörték az esetleg ellenálló földesurakat s szántóföldjeiket egymás között osztották fel lakóikkal egyetemben. Minden zsákmányban csak módot és eszközt találtak a további hódításhoz s hatalmuk fentartásáért nem engedték, hogy a nép más gondolatokkal és vágyakkal legyen eltelve, mint aminőket a szolgaság és a háború megkövetel. Semmi nyoma a közjognak és a szabadon kifejlődhető szabad államhatalomnak. Sőt nemcsak az egyszerű pór nép, hanem az „arisztokrácia" is az abszolutizmus jármát nyögi. Még az ozmán Timarli bojári birtokai is csak amolyan lógó hűbérek, melyeket akkor vehet el a cár, amikor kedve tartja. Az adó,, az tetszés szerinti, de a rendes mértéknél mindig nagyobb. A szántóföld nem maradt meg a szegény pór kezén, elvették tőle, ha nem is az egészet, de egy részét az udvart segitö emberek között osztották szét. A meghagyott földet pedig kerületekre osztották s minden kerület élére egy cári tisztviselőt állítottak, aki a pór és annak földje fölött korlátlanul rendelkezett s árúcikknek tekinthette. Boris cár foglaltatta először törvénybe a pór saját testének a tulajdonjogát és Nagy Péter „Reformjaiban" tette hozzá a befejező pontot : megerősítette. S igy ez Istenadta nép századokon át már nem a rabszolgaság, hanem csak a függés s szolgaság keresztjét hordta, melynek vége azonban a cári udvarba nyúlt, ahol gondoskodtak súlyának megmaradásáról. — Azóta egyes dolgok kissé megváltoztak, de a rabszolga szellem megmaradt a mai napig is s ez nem engedte azt a kérdést az ajkukra jönni, mely tán a sziveket marta: Miért kell most háborúba menni? S e merész, de gyenge gondolatra megjött a felelet: A cár parancsolta s azért megyek s hagyom magam agyonlőni. Az atyuska jóllehet kevesebb, mint az Isten, de több. mint az ember s azért bizton tudja, hogy miért . . . ? S ezen szolgalélek oda jön a harctérre. Szembe kerül egy szabad nép nyílt homlokú fiaival. Kancsukától görbült háta kiegyenesedik s a szabadság játszi szellője megüti arcát. Nem-nem többé, repülni szeretne s leteszi a fegyvert, megadja magát. Ekkor ismeri meg, hogy hisz' neki nincs hazája, hogy a szivében nincs honszeretet. Az elnyomás másik eszköze a vallási nézetek voltak. Mint ismeretes, a görög keleti egyház feje az orosz cár s igy amit ez csak akar s ahogy akarja, meg kell tenni, mind politikai, mind pedig vallási téren. Érthetően beszél erről Herbertstein, a cári követ: „Az oroszok tisztelik szent Vazult, sz. Györgyöt és Krizostomust s nem engedik, hogy a pap az istentisztelet alkalmával beszédet mondjon, nehogy valarnikép eretnekség kapjon lábra, mindent hisznek, amit a cár mint vallási igazságot elébük ad." Itt nyilvános hát és magyarázatra nem szorul, hogy milyen lehet a vallásos élet. „Igazi, bensőséges vallásosság, komoly lelkipásztorkodás ismeretlen valami." S ha itt-ott találkozik egy jezsuita, vagy más szerzetbeli katholikus pap, ki rést akarna vágni e kolosszuson, hosszú fáradság után is szomorúan sóhajt fel — hiába; átkozottnak mondották. S igy a cár kezében lévén e két hatalom — a katonai és vallási — könnyű elhitetni avval a jámbor muzsikkal, hogy az a háború, amelybe belökték szent és a vallás megvédése céljából történik. Ilyen élet volt Oroszországban Nagy Péter előtt és ilyen van ma is. A mostani világháború a nép előtt mint szent háború tűnik fel s különben nem egyébb, mint Nagy Péter gondolatainak a megvalósítás felé való törekvése, mely szerint szarvasbika rövid hallgatás után újból megszólalt, majd búgva, zúgva vonult tovább az erdőben. Igazán, élvezet volt hallgatni, amint remek szólója elömlött az éjszaka fojtott, figyelő csöndjében. S mintha csak jelt adott volna többi lovaglótársának is, alulról a völgy mélyéből mind többen és többen szólaltak meg, az egész rejtelmes katlan nyögött, morajlott a szarvasbikák forró epekedéseitől. Kissé meggyorsitottani lépteimet, midőn néhány perc múlva erösebb világosság ömlött utamra: tisztáshoz értem. Hosszú lekaszált rét volt, közepe táján két hatalmas szénaboglya sötétlett, melyekből hegyes karók meredtek fölfelé. Nem sokáig teketóriáztam, hanem rókamódra gyorsan árnyékukba osontam. A kilátás minden tekintetben páratlan volt innen, beláthattam az egész völgyet, elhallgathattam mindenfelöl a hangversenyt. A teli hold bájosan világított, az egész nagy erdőt csillogó, párás fátyol vonta be a völgytől fel egészen a tetőig. Messze-messziről, valahonnan a sztarinai határ felől pár pásztortűz pislogott, a sötét háttérben, kisérteties lidércfény módjára hol föllobogtak, hol meg elaludtak. Lenn a mély, fekete katlanban valahol ijesztően sikoltozott egy kuvik. A hegytető felől pedig kihívóan, öntelten búgott a hangverseny rendezője, a vezérbika. Ahogy néha-néha erősebben hozta fülembe szép hangját a szél, mintha szivembe markolt volna valami. Istenem, ha megkapnám! sóhajtottam föl magamban. Megdobbant a szivem arra a gondolatra, hogy valamiképpen belophatom. A boglya alól szomjas gyönyörűséggel hallgattam s elültem volna igy akár éjfélig is, ha nem lett volna markomban a puska, mely kegyetlenül győzedelmeskedett az esztétikai szemponton. Az idő haladt, valamit kellett cselekednem. De hogyan, merre induljak, csak e kérdések állottak most elében; nem tudtam, milyen irányban induljak neki a vaksötét erdőnek. Töprengő gondolataimból váratlan reccsenés ébresztett fel. Az erdő árnyékos szélén két végtelenül óvatosan mozgó alak bukkant ki s vontatott, szinte kimért léptekkel jött kijebb a rétre. Felkaptam a puskát, de azonnal le is sülyesztettem. Szarvastehén volt a borjával. Kinyújtott nyakkal, előreszegzett füllel húzódtak egymásután, majd megálltak s szobormereven bámultak a hegytető irányába, ahonnan távoli vizesésképen morajlott a szarvasbika bőgése. Bámulatos figyelem, halálos óvatosság volt a két árnyékszerű alak. Az öreg néhányszor megfordult, rábámult csemetéjére, az meg édes, szelid gyöngédséggel simult oltalához. Nem moccantam, még a szememet sem mertem megmozdítani. A szél tőlük fújt, a boglya árnyéka nagyszerű palástul szolgált, nem vehettek tehát észre. Gyanús mozdulat, zörgés elegendő lett volna most, hogy szélvész gyanánt berobogjanak az erdőbe. De még ez sem kellett. A széláramlat megfordult, az öreg felkapta a fejét s a következő pillanatban már az erdőben recsegtekropogtak a megrémült jövevények. Alighogy elült a zaj, jómagam is benn lopóztam már az erdei labirintusban. Puha, halk léptekkel tapogatóztam a fekete fák között, ügyelnem kellett nagyon, mert a galyak töredezése e síri csöndben messzire elhallatszhatott s a szarvasfülek a kelleténél is érzékenyebbek ilyen alkalommal. A falevelek sejtelmesen sugdolóztak felettem, mintha csak egymástól kérdezték volna: ki az, ki ilyen későn barangol alattunk, mit keres itt s jaj, hozzá még gyilkos fegyverrel! ? ... Borzongva zördültek össze időnkint s ijesztően muzsikáltak a fülembe. A holdvilág pedig fekete árnyakkal ölelkezve egymáson táncolt, imbolygott különösen a földön. Nehéz, fárasztó búvás után egy mély árokba jutottam, melyen halk bugyogással futott lefelé egy keskeny patakocska. Megmegcsillant tükrében a megtörött holdfény s úgy tetszett, mintha olvadt ezüst folydogált volna medrében. Keresztül ugrottam rajta s az ellenkező oldalra kezdtem kapaszkodni. Nehezen ment, mert meredeken emelkedett, de négykézláb csak segítettem magamon. Mikor a part tetejére értem, megállottam, hogy hallgatózhassam. Halotti csend felelt mindenünnen jó ideig, aztán mintha valami nehezet, nagyot sóhajtott volna át a zavartalan csenden. A tetőn szóló bika hangja volt. Nagyon mélyen voltam még, mert hangjának csak elhaló visszaverődése ért el hozzám. Hosszasan, kezemmel megtoldott füllel hallgattam, hogy megtudhassam a biztos irányt, merre bőg, aztán nekirugaszkodtan újból az erdőnek. Ropogott járásom alatt a rőzse, de most már nem bántam, sietnem kellett. Még néhány kellemetlen vízmosás akadt utamba, aztán váratlanul szekéruton találtam magam, mely nagy ívben a tető felé futott, A fák lombjai áthajlottak egymáshoz a fejem fölött s úgy teszett, mintha nagyszerű alagútban bújtam volna. Szapora igyekezettel nem sokára fenn termettem a domb tetején. Szivem verése is elállt itt. Lenn a fák között, ahonnan ezüstüs foltokban csillant át egy terjedelmes tisztás, bőgött a szarvas bika. Zavartalanul, nyugodt lelkiismerettel harsogta: aúúú ... aúúú ... Öh-öh aúúú ... csak úgy rezget, hullámzott hangja az erdő tiszta, pompás levegőjében.