ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-03-08 / 10. szám

XIX. évfolyam. Esztergom, 1914. március 8. 10. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKÓ BÉLA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal címére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, 1914. március 7. —• Szociális érzés ... Budapesten és környékén körülbelül 50.000 munkanélküli embert mutat ki a statisztika. — Ötvenezer ember! Ennek egy kisebb töredéke füt-fát megmozgatott ; ponciushoz-pilátushoz szaladt; emeleten fel, emeleten le ; két pár cipőt is elnyuzott. — Elnyuzott: hiába ! Nem vettek tudomást róla az illetékes tényezők, hogy hazánk fővárosában s kültelkeiben 50.000 — mondd és ird: ötvenezer ember van kenyér, munka nélkül. Vállat vontak, sajnálkoztak, ígérgettek: a rendes és szokásos recipe szerint. A különböző szakegyletek a — — „hatósághoz" utasították. Elmentek tehát a kerületi elöljárókhoz. Ezek a városi tanácshoz „utasították" tovább. A városi tanács meg, — a ki rendesen mindig „nagymosással" van mindig elfoglalva — türelemre intette az 50.000 munkanélküli éhezőt. A szegény, fázó és éhező emberek — mit volt mást tenniök — türelemre csitította és türelemmel csillapította a forradalmi marseilleist éneklő, illetve korgó gyomrát. Ameddig már lehetett ... De mikor a türelem hajszálvékony fonala kettészakadt — a kétségbeesésnek utolsó tényével igyekezték magukra vonni a illetékesek figyelmét. Kimentek az utcára! És ottan megmutatták a nagyothalló városatyáknak meg a sórészvénytársaságnak, hogy a munkásság ügyét, a munkanélküliséget nem lehet többé ígéretekkel, sem agyonhallgatással szanálni. Tetteket kívántak. Az acélizmu 50.000 munkanélküli impozáns demonstrációja az utcán szivettépő látvány volt... Látni egy oly rengeteg embertömeget, amelyről leri az éhség, a nyomor, a hajléktalanság. Hallani jajszavukat: „dolgozni akarunk! munkát akarunk! kenyeret akarunk!" De „ott fönn" a fülhártya még mindig nagyon eldugult volt. Nagyot hallottak az urak. Nem hallották még most sem a munkanélkülieknek jajszavát ... Csak akkor, mikor az alázatos kérő kéz ökölbe szorult és félelmetes dörgő hangon kiáltották követelve : — „Munkát és kenyeret, mert ..." Csak akkor utaltak ki nekik „felülről" rongyos 100.000 koronát. Tetszettek érteni kedves olvasóink, ötvenezer embernek százezer koronát! ? Fejenként tehát — mondd és ird : kettő koronát! Ebből a kettő koronából vettek maguknak és éhező családtagjaiknak kenyeret, kifizették a hátralékos lakbért és még félre is tettek maguknak belőle a takarékba... De hagyjuk az élcelődést kedves olvasóink. Ez a fejenkénti két korona segítségnek csúfolt valami ez egy nagy igazságot tár fel előttünk. Feltárja azt a nagy tudatlanságot, azt a nagy szociális érzéketlenséget és jelzőkkel eléggé meg nem bélyegezhető nemtörődömséget, mellyel a munkátlanoknak, tehát a kézművesek, az iparosok és gyárimunkásoknak életbevágó ügyét intézik. Megmutatja, hogy mily könnyedén bánnak nálunk a munkás és iparos néppel azok, kik elsősorban arra hivatvák, hogy ezt a rengeteg embertömeget, ezt a sok izmos dologtalan acélkezet foglalkoztassák. De hát inkommodálná az urakat e sógyülésben, ha egyszer már alaposan és lelkiismeretesen vennék kezükbe a munkásság ezen fontos ügyét. Különben is „csak" munkásokról van szó!... Mit bánják a sórészvénytársaságnak jólakott urai, 50.000 embernek kopog a szeme az éhségtől, mit bánják a hazárdjátéknak engedményesei, ha az egész nemzet is elpusztul, csak meg legyen a mandátum, a húsosfazék. Hiszen kaptak már eleget: fejenként kettő koronát... S mint egy kommüniké jelzi, újból fognak még egyszer fejenként kettő koronát folyósittatni... Kétszer kettő korona az már négy korona... fejenként! Ahelyett hogy csak minden lehetőt elkövetnének, hogy a dologtalan kezeket munkához segítsék, tisztességes keresethez, megélhetéshez. De azok az urak most ugy benne vannak a fehérnemű nagymosásban, hogy nem képesek többé disztingválni, miszerint nem alamizsnát — de munkát és igy ennek a révén kenyeret kell adni a munkátlanoknak! De ezt ezektől ez uraktól hiába várjuk. Mert ahhoz, hogy ezt megértsék, ahhoz egészséges szociális érzék kell, a melynek teljesen hijján vannak! Ök csak ankétezni tudnak, ankétezni és bankétezni, de segíteni, óh ...! Eszünkbe jut néhai, boldog emlékű Vidor színigazgatónk, ki a tragikus nap előestéjén megkérdezte az „isteni Zsazsát", mikor ez gázsiját kikérte: minek neked ennyi sok pénz Zsazsa? A „Zsazsa" azt felelte: tudod dirikém, kell nekem cipőzsinórra ! . . . B R Esztergom, 1914. március 7. —• Szociális érzés ... Budapesten és környékén körülbelül 50.000 munkanélküli embert mutat ki a statisztika. — Ötvenezer ember! Ennek egy kisebb töredéke füt-fát megmozgatott ; ponciushoz-pilátushoz szaladt; emeleten fel, emeleten le ; két pár cipőt is elnyuzott. — Elnyuzott: hiába ! Nem vettek tudomást róla az illetékes tényezők, hogy hazánk fővárosában s kültelkeiben 50.000 — mondd és ird: ötvenezer ember van kenyér, munka nélkül. Vállat vontak, sajnálkoztak, ígérgettek: a rendes és szokásos recipe szerint. A különböző szakegyletek a — — „hatósághoz" utasították. Elmentek tehát a kerületi elöljárókhoz. Ezek a városi tanácshoz „utasították" tovább. A városi tanács meg, — a ki rendesen mindig „nagymosással" van mindig elfoglalva — türelemre intette az 50.000 munkanélküli éhezőt. A szegény, fázó és éhező emberek — mit volt mást tenniök — türelemre csitította és türelemmel csillapította a forradalmi marseilleist éneklő, illetve korgó gyomrát. Ameddig már lehetett ... De mikor a türelem hajszálvékony fonala kettészakadt — a kétségbeesésnek utolsó tényével igyekezték magukra vonni a illetékesek figyelmét. Kimentek az utcára! És ottan megmutatták a nagyothalló városatyáknak meg a sórészvénytársaságnak, hogy a munkásság ügyét, a munkanélküliséget nem lehet többé ígéretekkel, sem agyonhallgatással szanálni. Tetteket kívántak. Az acélizmu 50.000 munkanélküli impozáns demonstrációja az utcán szivettépő látvány volt... Látni egy oly rengeteg embertömeget, amelyről leri az éhség, a nyomor, a hajléktalanság. Hallani jajszavukat: „dolgozni akarunk! munkát akarunk! kenyeret akarunk!" De „ott fönn" a fülhártya még mindig nagyon eldugult volt. Nagyot hallottak az urak. Nem hallották még most sem a munkanélkülieknek jajszavát ... Csak akkor, mikor az alázatos kérő kéz ökölbe szorult és félelmetes dörgő hangon kiáltották követelve : — „Munkát és kenyeret, mert ..." Csak akkor utaltak ki nekik „felülről" rongyos 100.000 koronát. Tetszettek érteni kedves olvasóink, ötvenezer embernek százezer koronát! ? Fejenként tehát — mondd és ird : kettő koronát! Ebből a kettő koronából vettek maguknak és éhező családtagjaiknak kenyeret, kifizették a hátralékos lakbért és még félre is tettek maguknak belőle a takarékba... De hagyjuk az élcelődést kedves olvasóink. Ez a fejenkénti két korona segítségnek csúfolt valami ez egy nagy igazságot tár fel előttünk. Feltárja azt a nagy tudatlanságot, azt a nagy szociális érzéketlenséget és jelzőkkel eléggé meg nem bélyegezhető nemtörődömséget, mellyel a munkátlanoknak, tehát a kézművesek, az iparosok és gyárimunkásoknak életbevágó ügyét intézik. Megmutatja, hogy mily könnyedén bánnak nálunk a munkás és iparos néppel azok, kik elsősorban arra hivatvák, hogy ezt a rengeteg embertömeget, ezt a sok izmos dologtalan acélkezet foglalkoztassák. De hát inkommodálná az urakat e sógyülésben, ha egyszer már alaposan és lelkiismeretesen vennék kezükbe a munkásság ezen fontos ügyét. Különben is „csak" munkásokról van szó!... Mit bánják a sórészvénytársaságnak jólakott urai, 50.000 embernek kopog a szeme az éhségtől, mit bánják a hazárdjátéknak engedményesei, ha az egész nemzet is elpusztul, csak meg legyen a mandátum, a húsosfazék. Hiszen kaptak már eleget: fejenként kettő koronát... S mint egy kommüniké jelzi, újból fognak még egyszer fejenként kettő koronát folyósittatni... Kétszer kettő korona az már négy korona... fejenként! Városi ügyeink. Négy hónap múlva tizenkilenc éve lesz annak, hogy a városrészek egyesittettek. Azóta a városban sok dolog megváltozott. Csodálkozva látjuk azonban, hogy két évtized múlva még mindig vannak városunkban egyesek, akik úgy vélekednek, hogy Esztergom csak a régi belvárosból áll, a másik három rész csak olyan hódított tartomány, amelynek csak az a föladata van, hogy hűségesen beszolgáltassa az adót a városi pénztárba s húzódjék meg csendesen, mondjon le minden városi igényről. Midőn a város egyesítésének ügye tárgyaltatott, akkor az lett hangoztatva, hogy majd az egyesitett városban a létesítendő közintézmények aként fognak elhelyeztetni, hogy AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A legény. Irta : M. S. Letette a kaszát. Bágyadt pillantással futott végig a tarka sorokon, melyek nagjr, ives párhuzamban sorakoztak egymás mellé. Körülnézett. Sehol egy élő lény . . . Izmos karjaival simított egyet durva, nedves homlokráncain s felsóhajtott. Az erdő felől enyhe szellő suhintott s nesztelenül fonta át a délutáni napfény tüzes ostorcsapásait. Sápadt arccal állt a legény a buzaerdő között. Fáradt volt és levert. Keserű szeme szomorúan meredt a buzatenger vibráló fényébe. Szólni akart, de nem volt kinek. Lehorgasztotta barnafürtös fejét s fájdalmasan vállat vont. — Szomorú . . . Minden szomorú. Fölemelte csillogó szerszámát s vállas testére eresztette. Szétnézett és némi habozás után nekivágott a sötét mezei útnak. Hazafelé tartott. Keblében a nyugtalanság maró pirja égett. Nehéz, de szinte futó lépésekkel taposta a dohos uti port. A buzatenger végén áthaladt az árkon, balra fordult, majd a begyöpösödött ösvényen haladt tova. Végre kiért a tágas, szürke országútra. Lomha tekintettel bámult maga elé. Nagy, fekete ebként kisérte az árnyéka. Hirtelenül felfigyelt. Védőmozdulatra emelte fel karját, mintha egy éles, villogó bárd sújtana feléje. Megszeppent. — Az ördögbe! — mormogta bizonytalanul. Tová ment. Egy darabig még az uton haladt, majd, a faluhoz érve, letért a kertek aljába. Nem akarta, hogy valaki lássa. Egy ócska kertajtóhoz érve, megállt. Néhány pillanatig habozott, bemenjen-e, vagy sem? Széttekintett. Nem jött senki. Berúgta maga elől az ajtót s elszánt mozdulatokkal lépett a kértbe. Kaszáját egy fára akasztotta, füttyentett és leheveredett a hűsítő árnyékba. Siető léptekkel jött feléje a lány. Csodálkozó örömmel csapta össze kezeit. — Szent Isten ! . . . Józsi ... Pillanat s egymás mellett voltak. . — Nem féltél elgyünni? — Teérted, semmitse bánok. — De ha megtudják? — Tudják meg hát, no. Nem azér gyüttem. Beljebb húzódtak és leültek egy padra. — Hazúról? — Nem a. Lenn vótam a Mocsarason, nos hát . . . — Értelek. És az apád? — Az otthun maradt. Jajgatott az iccaka, mintha valami baja esett vóna. Szemináriumi saeellum. Lelkedből fut ki e nagy Isten — katakomba, S vége torkollik égi honba. Ha küszöbére hágsz, elébed Fáklyával jön és karonfog az örök élet. O nézd, sebét mutatja Jézus jobb oldalán, Tamásnak, vagy teneked talán ? — S az örömről, mi keserű lett, Egy angyal, tán szent Pongrác, fájón hegedülget. S csak lelked álcája Péter is, falba metszve, Tőled kérdik : Szikla, szeretsz-e ? És künn az óramutatókon A percek úgy gurulnak, hullnak, mint az ólom. Elől szűz gyöngyszivekből olvasókat fűznek Kezei Boldogságos Szűznek. S aki szivét munkába adja, Annak magáét nyújtja át áldott Magzatja ! U. Lajos. A legény. Irta : M. S. Letette a kaszát. Bágyadt pillantással futott végig a tarka sorokon, melyek nagjr, ives párhuzamban sorakoztak egymás mellé. Körülnézett. Sehol egy élő lény . . . Izmos karjaival simított egyet durva, nedves homlokráncain s felsóhajtott. Az erdő felől enyhe szellő suhintott s nesztelenül fonta át a délutáni napfény tüzes ostorcsapásait. Sápadt arccal állt a legény a buzaerdő között. Fáradt volt és levert. Keserű szeme szomorúan meredt a buzatenger vibráló fényébe. Szólni akart, de nem volt kinek. Lehorgasztotta barnafürtös fejét s fájdalmasan vállat vont. — Szomorú . . . Minden szomorú. Fölemelte csillogó szerszámát s vállas testére eresztette. Szétnézett és némi habozás után nekivágott a sötét mezei útnak. Hazafelé tartott. Keblében a nyugtalanság maró pirja égett. Nehéz, de szinte futó lépésekkel taposta a dohos uti port. A buzatenger végén áthaladt az árkon, balra fordult, majd a begyöpösödött ösvényen haladt tova. Végre kiért a tágas, szürke országútra. Lomha tekintettel bámult maga elé. Nagy, fekete ebként kisérte az árnyéka. Hirtelenül felfigyelt. Védőmozdulatra emelte fel karját, mintha egy éles, villogó bárd sújtana feléje. Megszeppent. — Az ördögbe! — mormogta bizonytalanul. Tová ment. Egy darabig még az uton haladt, majd, a faluhoz érve, letért a kertek aljába. Nem akarta, hogy valaki lássa. Egy ócska kertajtóhoz érve, megállt. Néhány pillanatig habozott, bemenjen-e, vagy sem? Széttekintett. Nem jött senki. Berúgta maga elől az ajtót s elszánt mozdulatokkal lépett a kértbe. Kaszáját egy fára akasztotta, füttyentett és leheveredett a hűsítő árnyékba. Siető léptekkel jött feléje a lány. Csodálkozó örömmel csapta össze kezeit. — Szent Isten ! . . . Józsi ... Pillanat s egymás mellett voltak. . — Nem féltél elgyünni? — Teérted, semmitse bánok. — De ha megtudják? — Tudják meg hát, no. Nem azér gyüttem. Beljebb húzódtak és leültek egy padra. — Hazúról? — Nem a. Lenn vótam a Mocsarason, nos hát . . . — Értelek. És az apád? — Az otthun maradt. Jajgatott az iccaka, mintha valami baja esett vóna. ELSŐ SZENT ÁLDOZÁSI EMLÉKKÉPEK, ~M valamint mindennemű szent képecskék legnagyobb választékban, különféle alakban és a legszebb kivitelben, magyar, német vagy tót szöveggel a legjutányosabb árban kaphatók BUZÁROVITS GUSZTÁV könyvkereskedésében Esztergom. j£ Ú£ Mutatvány-képek és árjegyzékek ingyen és bérmentve