ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-03-01 / 9. szám

ják a r. katolikusok saját terhükre. Viszont a politikai község tegye meg az iskola ügy érdekében azt, hogy az évi költségeket az iskolaszék által beadott költségvetés alapján a katolikus adózó polgárokra kiveti s behajtja. A mi pedig illeti a régi állapotot, vagyis a jelenlegi iskola fentartását illetőleg: ezt bolygatni s attól a községet felszabadítani nem szabad. Igy döntött a kir. Curia is 1913. I. 8. 3269/912. sz. alatt. Az egyház csakis ily értelmű paktumot fogadhat el. A község azonban aligha fog belemenni ilyen egyezkedésbe. Őneki u. i. nemcsak a feje fáj az iskolafejlesztés miatt, de a foga is fáj a r. kath. iskola telkére. És itt van a három évi harcnak az oka. Két telket szeretne a község megszerezni: a jelenlegi állami iskola telkét és a róm. katolikus iskoláét. Ezek helyett szívesen építene egészen uj iskolát az államnak más helyen. Egy községi ember „jól informált" név alatt a „Pöstyéni Ujság"-ban ezeket irta: „A község által fenntartott jelenlegi iskolaépület a járásbíróság részére, egy kis átalakítással, nagyon alkalmas helyiségül szolgálhatna." Itt a cél a r. k. iskola telkével. A jelenlegi áll. isk. telkét illetőleg igy ír: „A jelenlegi áll. elemi iskola épülete és telke azáltal, hogy a község e célra más telket ad, a község birtokába jutna. A pénzviszonyok javulásával az állami iskola telkére a község egy nagyobbszabásu épületet emeltetne, a melynek még földszinti frontját bazárok, árucsarnokok és boltok foglalnák el. Az ezek után befolyó bérekből az egész épületet amortizálni lehetne, míg az emeleten levő helyiségek bármily más közcélra ingyen volnának felhasználhatók, vagy pedig szintén értékesítve, a községnek busás jövedelmet hajtanának." Mindez köztudomású Pöstyénben. Az egyház részéről tehát jól megfontolandó a kötendő paktum, nehogy olyan színezete legyen, mintha az egyház a r. k. iskola telkét s a még életben levő katolikusok által épített iskolai házat a politikai községnek átjátszani akarná. Az iskolaszéki tagok felháborodása egy intő jel az egyház számára, hogy Pöstyénben a r. k. iskola ügyét olyan paktummal, a mely a tulajdonjogot feláldozza, megoldani nem szabad. Ez csak arra szolgálna, hogy a pöstyéni hívekben az elégedetlenség s bizalmatlanság csiráit elhintse egyházi közegeivel szemben. Nem szabad megfeledkeznünk, hogy a mig másutt a plébánosnak kell küzdenie híveivel szemben a r. k. iskola fentartásáért, addig Pöstyénben a katolikus hivek mindenáron kívánják a katolikus iskola fentartását s készek meghozni a tőlük telhető legnagyobb áldozatot. A paktum megkísérlését a tapasztalatokon okulva helytelenítem, de ha már meg akarják kötni, úgy kössék meg, hogy az a katolikusok öntudatát ne sértse és a r. k. iskola jövőjét alá ne ássa. Hadügyi szervezetünk. Irta: Dr. Rényi József, egyetemi tanár. A hadügy egyike azon kevés ügykörnek, amely már a középkor legkezdetlegesebb államában az állami (királyi) közigazgatásnak tárgya, sőt már nemcsak az országos központban, hanem a vidéken is kifejlett szervezettel bir. Jogtörténeti kutatóink szerint az u. n. királyi vármegyei szervezetnek mint vidéki közigazgatási szervezetnek egyik célja a királyi haderő biztosítása volt. A honfoglalás korában a nemzetnek fegyverforgatásra képes minden fia a nemzeti haderőnek tagja. A királyság megalapításáig maga a fejedelem is „vezér" (dux). A királyság megalapítása után a hadiszervezet kétfelé válik. A nemzeti haderő mellett, a melynek az aranybulla szerint is minden nemes tagja, külön királyi haderő fejlődik ki. Ez utóbbinak magvát a királyi várföldeken élő királyi várjobbágyokból (jobagiones castri) — a nem-nemes szabadoknak egyik osztályából — állandó várkatonaság képezi; a királyi haderő alkotó része a városok, kiváltságolt népek által kiállított katonaság is. A nemesekből álló nemzeti haderő csak az ország védelmére köteles (1222. évi aranybulla 7. cikk) tagjai csak a király személyes vezetése alatt tartoznak hadbaszállani és a költségeket maguk viselik. A királyi haderő a király szabad rendelkezése alatt álló haderő, mely támadó háborúban is köteles résztvenni; akkor is tartozik harcolni, ha a király maga nem vesz részt a táborozásban; ez utóbbinak tagjai erre a hadi szolgálatra legnagyobbrészt hübérszerű birtok alapján köteleztetnek, a melyet a királytól kaptak. A király tengeri haderejét különösen a kiváltságolt dalmát városokgályái képezték. A királyi várföldeknek bekövetkezett folytonos eladományozása amennyire növelte a főurak hatalmát, annyira megrövidítette a királyság gazdasági és hadi erejét. Már a XIV. században uj alapokat kellett keresni a királyi haderő pótlására. A magyar közéletet abban az időben kezdték mélyebben áthatni a hűbériség eszméi; de Magyarország azokat saját viszonyaihoz és jogi hagyományaihoz alkalmazva fogadta be. A királyi hatalom az ország egy részében sem szűnt meg közhatalom lenni, tartományún hatalmak nem keletkeztek ; a földbirtokon nyugvó hatalom nem vált magánjogi színezetű hatalommá, hanem közjogi természetű hatalom maradt; a szabad birtok közvetlenül a korona (radix omnium possessionum) irányában maradt függésben. A hűbériségnek azon egyik alapelve azonban, hogy a nagyobb birtokkal nagyobb szolgálatok járnak, elismerésre talált, és ennek az elvnek alapján fejlődik ki az uj hadi szervezet, a banderiális szervezet. (1435: Zsigmond kir. V. decr.) A banderiális hadi szervezetben a nemesség személyes-honvédelmi kötelezettsége fönnmaradt; de azonkívül tartoznak a főpapok és főurak, általában minden birtokos nemes uradalmaiknak mennyiségéhez képest jobbágyokból megszabott számú katonát kiállítani. (Bandériumok, átlag 400 fő.) A király bandériumán kivül vannak főtiszti bandériumok (pl. az erdélyi vajda, horvát bán, királyi főtisztviselők bandériumai.) A bandérium tartására való joggal föl nem ruházott nemesek embereikkel együtt (portalis v. telek-katonaság) az illető vármegyei bandériumba tartoznak. A banderiális haderő nem áll föltétlenül a király rendelkezésére. Az ország határain kivül csak a tiszti bandériumok tartoznak a királyt követni. (1492. XIX. tc.) Ha ellenség támadt az országra, előbb a királyi, a főtiszti, majd a főpapi bandériumokkal (1504: XXIV. tc.) kell kivonulni; csak ha ez a sereg sem elegendő, akkor rendelheti el a király az általános felkelést (generalis exercitus), a főúri és a vármegyei bandériumok felhívását is. A török ellen való védelemre ez a haderő állandóan elég nem lehetett. Olyan király, mint I. Mátyás csakugyan gondoskodott seregről, amely feltétlenül rendelkezésére áll; az ő zsoldosokból álló „fekete serege" Európában egyike az első állandó zsoldos hadseregeknek. De ez az intézmény a nagy király személyéhez fűződik. Halála után felbomlik és csakhamar be is következnek a török hóditások. A török foglalások előrehaladtával pedig mindegyre fogy azon birtokok száma, amelyek a bandériumok kiállításának alapjául szolgálnak. A Habsburg-házból eredő királyok részben magyar, részben idegen katonákból álló csapatokkal, de állandó zsoldos hadseregükkel verik ki a törököt. Egyik alkotásuk a hatonai határőrvidék, amely az ország déli határain végigvonuló területrész ; a határőrvidéket, melyet egészen csak 1870. év folyamán kebeleztek vissza az ország területébe, katonai szolgálatra kötelezett lakosság lakta, mely béke idején is a katonai hatóság alatt állott. Mikor 1715-ben az országgyűlés az állandó hadsereg intézményével foglalkozik (1715. VIII. tc.) akkor sem szünteti meg az ország régi hadi (banderiális) szervezetét. Csak hadi adót (contributio) szavaz meg a királynak már régebben fennálló (császári) állandó hadserege céljaira. Későbbi törvényekben pedig a jobbágyok sorából kiállítandó újoncok megajánlásával, azok számával és besoroztatásuk föltételeivel foglalkozik. Magának az igy kiállítandó magyar seregnek, amelyet III. Károly király még „militia nostra nationalis hungarica"nak nevez, külön seregként való szervezésével a rendek nem foglalkoznak annyit sem, mint a legkisebb nemesi előjogoknak védelmével. Részben az ő mulasztásuk folytán, sőt beleegyezésükkel válnak a magyar csapatok („militia Hungarica" 1764/5: XXIV. tc, „exercitus Hungaricus" 1802: I. tc.) a császári hadsereg részeivé. Ennek föntartására ajánlanak meg újoncokat a rendek („pro sustentatione exercitus caesareo-regii" 1796: II. tc.) és az tekintetik rendes hadseregnek („regulatus exercitus" 1808: II. tc.) a nélkül, hogy a „magyar seregnek" az egész hadseregből való közjogi kikülönitésére ügyeltek volna. Az országgyűlésben megszavazott újoncok kiállítása eredetileg toborzás (werbung) utján történt. A XIX. század első évtizedeiben azonban a törvényhozás hozzájárulása mellett már Magyarországon is alkalmaztatik a conscriptio rendszere; az erre vonatkozó szabályok szerint katonáskodás kötelezettsége alá eső alkalmas egyének járásonként összeiratnak, a kiállítandó újoncok száma pedig községenkint kivettetvén, — amennyiben elegendő önként ajánlkozó nincsen — a katonai szolgálatra alkalmasak sorshúzás alapján soroztainak be. A besorozottnak jogában állott maga helyett más alkalmas embert állítani. Az országgyűlés azonban ismételten is fentartja az 1802. év előtti „a toborzás utján történő katonafogadás előbbi szokására való visszatérhetés jogát (1802: I., 1807: I., 1830: VII. tc.) A toborzás — mint kisegítő eszköz — tulajdonkép a conscriptio mellett is fennmaradt 1848-ig, az önként vállalkozás könnyebb megszerzése végett. A szolgálati kötelezettség vagy élethosszig tart vagy mint pl. az 1830. évi törvény szerint 10 évre szól. Az 1715. évi törvény az állandó csapatok mellett nemcsak nem törli el, de egyenesen fentartja a nemesi felkelés (insurrectio) intézményét, hiszen erre hivatkoznak a rendek mindig akkor is, amikor adómentességük biztosításáról van szó. A nemesi fölkelést 1604-1741-ig egyáltalán nem hívták össze. De sem az 1741-ben Mária Terézia védelmére, sem később a napóleoni háborúkban felhívott nemesi felkelés nem tett tanúságot arról, hogy ennek az intézménynek az állandó hadseregek világában még valami gyakorlati értéke volna. 1808-ban mégis még két törvényt hoztak róla (1808. II. és III. tc.) Vájjon a bandériumoknak a főpapok és főurak részéről való kiállítása a rendes katonaság részére megajánlott újoncokon kivül még követelhető-e, az országgyűlés vitás kérdésnek tekinti 1808. IV. tc.); a magyar ifjúságnak katonatiszti állásokra való kiképeztetése érdekében azonban a rendek a nemzeti katonai Akadémia — a Ludovica Akadémia — javára nagy adományokat tesznek (1808. VII. tc.) A hadügyi közigazgatás legfőbb vezetése 1848-ig a már I. Ferdinánd által 1556-ban felállított udvari haditanács (Hofkriegsrath) kezeiben fut össze. Ez a tulajdonképen teljesen patrimoniális jellegű, Bécsben működő udvari főhatóság végérvényesen csak 1848-ban szűnt meg, mikor is azt osztrák hadügyministeriummá alakították át. Ugyanazon évben azonban elvi jelentőségű változások következnek be az ország egész szervezetében, a hadügyi közigazgatásban is. Az 1848. évi törvényhozás szerint a király katonai és általában minden honvédelmi tárgyakban is a végrehajtó hatalmat kizárólag csak magyar ministerium által gyakorolja. (1848. III. tc. 6. §.) E célra különösen a ministerium honvédelmi osztálya szolgál. Az eddig az osztrák hadsereg kiegészítő részét képező magyar csapatoknak, a „magyar hadseregnek" az ország határain kivül való alkalmazását a király szintén felelős ministeri ellenjegyzés mellett határozza el (id. törv. 8. §.) A további események során következik be a honvédzászlóaljak fölállítása (lényegileg nem a mai honvédség, hanem külön szervezetű sorhadi csapatok állításával bíró szervezet) és a részben hadicélokra is felhasznált nemzetőrség szervezése (1848. XXII. tc.) Az 1848. évi kormány egyelőre egy fregattal a magyar hadiflotta alapját is meg akarta vetni, annál is inkább, mert ezzel akarta fedezni egy szardíniái segédhadnak az országba nyomulását.* A magyar hadi szervezet különállása teljes kifejezésre, különösen V.Ferdinánd királynak a magyar hadügyministerhez intézett legf. rendeletében talált, amely szerint a Magyarországban és kapcsolt részeiben,nemkülönben Erdélyországbanlétező főhadkormányzók értesitendők, hogy az osztrák hadügyminiszter hatásköre a nevezett országokban szállásoló katonaságra ki nem terjedvén, azok mindennemű rendeleteket és parancsokat, melyek azelőtt az udvari haditanács utján adattak ki, ezentúl kizárólag a magyar hadügyminisztériumtól fognak kapni. (1848. jun.'lO. Innsbruckban kelt legf. kir. rend.) Bár az osztrák örökös tartománnyal szemben a pragmatica sanctióból (1723. I—

III. t.-c.) folyó kölcsönös, közös és együttes védelemre való kötelezettséget a dolgoknak ez a rendje lényegében nem érintette, az 1848-ban létesült külön hadi szervezet egyik ütköző pont volt az 1848/9. évek eseményeiben. Az 1867. évi u. n. kiegyezési törvény (1867. XII. t.-c. 9. §.) utalással arra, hogy az 1723. pragmatica sanctióból folyólag Magyarország és Ausztria között a közös és együttes védelem kötelezettsége áll fönn, ezen védelemnek egyik eszközéül a külügyek közösségén kivül a hadseregnek, illetőleg a hadügynek közösségét is jelöli meg. A „hadsereg" szó alatt a kiegyezési törvény'PulszkyF. emlékirataiban megírja, hogy a „Kossuth" nevü fregatte-ot, a mely hadifelszerelés végett Londonba küldetett, ott az angol kormány beleegyezésével, a mely Magyarországnak Ausztriától elszakadását el nem ismerte, lefoglaltatott.