ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-03-01 / 9. szám

a megáradt folyó és veti fel mélyeiből a hullámokat. A fajok s nemzetek is hullámai az élet zajgó árjának, amelyek jönnek és tűnnek, mint minden a mulandóság zónái alatt. Szirek és asszírok, kaldeusok és médek, perzsák, görögök, rómaiak, a népvándorlás nemzetei, sorba, jönnek, mennek, szökdelnek fel a mélyből és buknak vissza a mélybe. A nagy, indulós árban ott halad a mi maroknyi fajtánk is, a hét vezérek diadalmas unokái. Megyünk mi is a népek országútján, tiz századon, sok vérpiros Csele patakon gázolt át a lábunk. Az a kérdés, délfényben jár-e a magyar nép az 1900-as határköveknél, avagy meg vannak-e már számlálva napjai! Az a kérdés, kiadta-e már a magyar faj ösi erejét, mint kiadták a törökök és annyian mások, vagy lappang még az ázsiai vérben életterhes, fejlödésreképes csira! És itt elborul a lelkem és elfödöm kezemmel arcomat. Nem birom áltatni magam, nem birok megszabadulni a gondolattól, hogy a magyar népnek esett a fajsúlya. „A magyar nemzet erö- és értékállományának legújabb leltári mérlege az eddigiekhez képest határozott vissszaesést mutat" — olvasom egy nagy álmodozó vallomásaiban. Megriad az én magyar lelkem, nem akar hinni a saját gondolatának, de hasztalan, lenyűgözi az igazság meztelen ereje. Mi a magyar ma 1914ben ? Hol van a nemes, áldozatkész, munkaszeretö születési arisztokrácia? Egy-kettö méltónak mutatja magát nagy nevéhez, de a nagy többség eleget tesz-e vájjon a várakozásnak, mellyel a nemzet reájuk, az ösi kardok hordozóira tekint? A szellemi és pénzarisztokráciára szintén sok a vád. Nem fejtik ki azt a munkát, amellyel a haza fejlődését előre kellene mozditaniok. íróink kozmopoliták, nyelvünk megmételyezve, a tulipán helyett a modern chrizantémum lett a virág. Tudományunkból kiűzik a magyar józanságot és helyette az újság bolond ingerétől alkotott destruktiv tanok lúgjával fecskendezik össze a magyar rónákat. Pénzzel való bánásmódunk lelketlen. Nagyhatalmi megelomaniakus láz, pártcélok és hatalmi érdekek emésztik fel a hói font, ütött-kopott füles kosarába, hogy örökre búcsút mondjon a háznak s Mariskának. Szegény kis Mariska, nem merte addig megsiratni, mig csak édesanyja ki nem lépett vele az utcaajtón. Azt hitte a kis jámbor lélek, hogy akkor a tyúkocska is jobban megijed, megszomorodik s elgondolja, hogy őt vesztére viszik el a háztól. S a piacra szánt tyúkocska jámborul meg is húzódott a kosárban, csakis akkor kezdett el nyugtalankodni, kotorászni, mikor már közel a városszélhez érkezett vele Cserné. — No, mi a bajod? — szólt Cserné szomorúan. — Vagy tán attól félsz már, hogy eladlak! A tyúkocska kotkodácsolni kezdett. — Ejnye, no, tán csak nem akarsz tojással szolgálni! — állott meg Cserné az úton s a tyúk alá nyúlt és csakugyan egy friss, meleg tojáson akadt meg a keze. — Látod, látod, szegény állat, miért nem kezdted el ezt előbb, nem kerülnél még a fazékba! Csernének már gyermekkorában a városba szakadt régi ismerőse, valami Pontos János nevezetű magánzó úr gazdaasszonya vásárolta meg a tyúkot. S biz' kicsi hiján múlt, hogy meg nem könnyezte az özvegy az egyetlen, megszokott kedves állatkáját, mikor Zsófi gazdaasszony kiemelte a kosarából s elsietett vele, ebédet főzni. Szegény Cserné búsan vegyült aztán a vásárosok közé, tojásvétel végett. És mikor már alkuba bocsátkozott mintegy húsz darabra nézve, valaki lihegve érkezett mellé s görcsösen belé fogózott a szoknyájába. — Nini! . . . Mit keresel itt, leányom ?! Hogyan kerültél te ide ? ! Mariska oly fáradt és kimerült volt, hogy hirtelen szólni sem tudott s csorgott róla a verejték. — Tán valami nagy baj történt otthon ?! — kérdezte Cserné ijedten. nép verejtékének gyümölcsét. Pangó gazdálkodás, önzés, kényelmesség zsirjába ful az is, ami van. A magyar középosztály a protekció, nepotizmus, bizantinizmus, terror áldozatja. Legfőbb hibája pedig, hogy a nagyzási hóbort szekerén ül, s nyakig van adósságban. A kézimunkások és iparosok, a magyar munkásosztály, az általános drágaság, a nemzetközi hazafiatlan és istentelen szocializmus és a munkanélküliség alatt nyög. Hát a magyar paraszt, a derék, becsületes, hazafias paraszt? A mi reményünk a magyar ifjúság mellett? Ennek ereiben csörgedezik a régi jó vér. Itt van még egészség, friss energia, tehetség, magyaros vonás. Ez az osztály meg, az áldatlan gazdasági élet. a kisgazdának lehetetlen helyzete miatt a politikai cinizmus, és a kivándorlás martaléka lesz. Magyarországról kivándorlás! Magyarországról, „amelynek földje kellő megmiveléssel ötvenmillió embert tud teljes és fokozódó jólétben eltartani." (Oppenheimer.) Mint szeretném magammal elhitetni, hogy sötét szinben látom a hazai állapotokat. De tudom, hogy az idevetett képet még ki is színezhetné bárki a saját szomorú megfigyeléseiből. A magyar közviszonyok megroppanása azonban a magyar fajsúly csökkenését jelenti. Ha a gyümölcs beszél a fáról, akkor a magyar nemzet fája korhadni kezd. Pedig ha elapad a nagyhirü magyar vér, ha lebukóban a magyar hullám az élet árjában, akkor nincs az a nemzetiségi politika, nincsenek azok az energikus rendeletek, amelyek fenntartsák nemzeti egységünket. A nemzetek felülkerekedését vagy alulmaradását nem mesterséges rendszabályok, hanem fajsúlyuk hozza létre. Helyzetünket az európai nemzetek között csak egy biztosítja: a nemzettest acélos gerince, amely állja a világtörténelem förgetegét. Ezt a gerincet nálunk a földmüvesség és a nemzet ifjúsága mentheti meg. Erre még lehet építeni. Emlékszem a a székesfehérvári püspök ur egyik cikkére, amelyben a nemzet ereibe uj vért a parasztság felkarolásával, parasztfiuk taníttatásával és kiképeztetésével akar vezetni. — Nincs semmi baj, csak a tyúkocskánk végett szaladtam el hazulról, hogy ne adja el édesanyám! Lássa, rnégis tojott ám, még pedig huszonhatot a szomszédba, János bácsi kazaljába. Ma reggel találta meg őket János bácsi s áthozta hozzánk. Azért bujkált mindig a tyúkunk a kerítésen át János bácsiékhoz, — mondta Mariska szapora hangon, hogy minél előbb megtudja édesanyja a nagy eseményt. — No, lám, ki hitte volna! . . . S akkor tudja meg az ember, mikor már késő, mikor már eladtam! — csodálkozott, sopánkodott Cserné. — — De tán még nem is késő! Visszaadja a Zsófi nekem. Jer, leányom, siessünk hozzá! Erre gyors léptekkel iramodott meg az özvegy, utána a leánya. — Hohó, hohó, húgomasszony ! ne szaladjon annyira, elvesztett valamit! — szólt utána egy jókedvű öreg úr. Ijedten állott meg Cserné: — Mit vesztettem el, tekintetes úr?! — Ugyanazt, amit én is: a fiatalságot! — mondta mosolyogva az öreg úr. Cserné is elmosolyodott s most kissé meglassította lépteit, de Mariska folyton unszolta: — Fussunk csak, édes anyám ! Amint benyitottak Pontos János magánzó úr udvarára, Zsófi gazdaasszony ép' kezébe tartotta a keresett tyúkot, de még más valami fényes tárgyat is. — Zsófi, várj! Ne bántsd! — sikoltotta Cserné, de már későn : a tyúk végső vergődéssel kiadta páráját. — Tyúkom, egyetlenem ! — zokogta Mariska a tyúkra borulva. S Zsófi gazdaasszony pedig nem tudta elgondolni, hogy mi siratni valót találnak egy olyan tyúkon, amilyent akárhányat lehet vásárolni a piacon? Ezt sürgette Goethe is a maga korában. Vissza a nemzet termésköveihez : a parasztsághoz, vissza a nemzet gyökérszálaihoz : az ifjúsághoz. Nem először van lejtön a nemzet, a magyarnak önmagát megújító ereje kifogyhatatlan. A haza beteg, de a haza ki fogja forrni a bajt. A debreceni csattanásban ütött egyet a történelem órája. Biztos, hogy ez az ingakettyenés nem a haldoklás, hanem az ébredés óráját ütötte el. Mindig úgy szokott az lenni, hogy a hatás ellenhatást, a veszély erőkifejtést szül. Legyen hát ez a dinamitszó ébresztő óraütés a magyar néphez. Verjék csak vissza hangját a határok hegyei és támadjon nyomában nagy insurrectio, nagy felkelés. Mozduljanak meg az ország fehérlovas, párducbörös hadai. Forrjon fel a régi vér és induljon el a haza emelt kucsmákkal előre: uj Magyarország felé. G. I. A „Pöstyéni r. k. iskola" és a készülő paktum. A „Nyitravárrnegyében" olvassuk a következő híradást: „Február hó 4-én a községi elöljáróság és a pöstyéni plébános, mint az iskolaszék elnöke, közös kérvényt adott be a közigazgatási bizottsághoz, a melyben a döntés elhalasztását kérik, mert békés tárgyalás folyik. A bizottság a döntést elhalasztotta és felhívta az érdekelteket, hogy a tárgyalás eredményét annak idején közöljék." Ugyan, kinek állhat az érdekében a békés tárgyalás? Az egyháznak semmiesetre. Olyan biztosan áll az egyház ügye a pöstyéni r. k. iskolát illetőleg, másrészt olyan szomorú tapasztalatai vannak már a politikai községgel történt egyezkedésekből kifolyólag, hogy előre megjósolhatjuk, hogy a jelen esetben is az egyezkedés az egyházra nézve csalódást fog hozni. De nézzük, miben is áll ez a békés tárgyalás? Azt akarják, hogy a mit a contradictorius tárgyalás jegyzőkönyvei alapján nem tehetnek meg a hatóságok és ezeknek bejárta után a bíróság, azt tegye meg önként a pöstyéni r. katolikusokat képviselő iskolaszék ; vagyis hogy ő maga irja alá a r. k. iskola halálos Ítéletét. Az eddi" kiszivárgott hirek szerint a békés tárgyalás folyományaképen a község ajánlata a következő : ismerje el az iskolaszék a pöstyéni r. k. iskola telkének tulajdonosául a politikai községet; továbbá az iskolát, a melyet eddig a politikai község köteles fentartani, tartsák fenn csakis a katolikusok. Ezzel szemben a politikai község kiadja az egyháznak azon faalapot, melyet különben is ezen r. k. iskola élvez s megengedi, hogy mindaddig, a mig az iskola nem lesz államosítva, az iskolai házat a katolikusok iskolai célra használhassák. — Ezt akarja a politikai község békésen elérni. Az iskolaszék tagjai megütközéssel utasították vissza eme békés, de a r. k. iskolát alapjában tönkretevő próbálgatásokat s kijelentették, hogy ők a telket a község tulajdonába nem engedik. Nagyon helyesen jártak el. A pöstyéni r, k. iskola telke „róm. katolikus". Vegyük akár az 1860. IX. 7 én hitelesített ó állapotú, akár az 1878. XI. 2 án hitelesített uj állapotú, akár pedig az 1901-ben készült kataszter birtok- s telekkönyveket, mindenütt ott találjuk a birtokosi rovatban a „r. k." jelzővel ellátott iskolát. Ehhez járul még az is, hogy a jelen emeletes iskolai épület tisztán csak a róm. katolikus adózó polgárok pénzéből épült fel 1893ban. Mikor az egyháznak sok más adaton felül még telekkönyvi adatok is állnak rendelkezésére, akkor nem állhat érdekében, hogy a községgel olyan szégyenteljes paktumot kössön. Az ajánlat szerint u. i. nemcsak, hogy kiengedik a politikai községet a fentartási kötelezettség alól, de még meg is ajándékozzák a tulajdonjoggal. Ez pedig történik most, mikor a contradictorius tárgyalás folyamán minden kivizsgáltatott s a r. k. iskola tulajdonjoga, jelleg s a politikai község fentartási kötelezettsége minden jogász elme előtt világosan áll. Ilyen egyezség céljából igazán kár volt a közigazgatási bizottságot feltartóztatni a határozat meghozatalában. De ha már feltartóztatták, akkor egészen más irányban kellene a békés tárgyalásnak folynia. Miután a politikai községnek — legalább ezt hangoztatja — az iskola fejlesztés miatt fáj a feje, azért az egyezkedésnek ezen pont körül kellene forognia. Még pedig: az iskolák fejlesztését vállal-