ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-03-01 / 9. szám

XIX. évfolyam. Esztergom, 1914. március 1. 9. szám ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁKSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKÓ BÉLA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, 1914. február 28. — „. . . ítéljen a nemzet! . . ." Kétségbeejtő már az az apáthia, melyben szegény nemzetünk leledzik . . . Nem a pusztító orkánt megelőző, vészteljes szélcsend ez. Sem a rabszolga tehetetlen apathiája, mellyel megadja magát sorsának, amelyen változtatni nem tud és nem bír soha. De a vén, kiöregedett, fogatlan, szép sörényében megtépázott — s valamikor rettegett — oroszlán apathiája ez . .. Vagyis a küzdelmekben kifáradt, szinte tehetetlen, gyenge népnek apathiája: nemzetünknek nemtörődömsége. Megunta már az üres, semmitmondó frázisokkal spékelt marionetté-harcot, amelyet kitűnően berendezett mehanizmusra játszó pojácák és gummibábok játszanak a politika brettlijén, vasárnap délután, fél helyárak mellett a Marcsáknak és Julcsáknak, a cugszfürer ur Vakurkáknak . . . Szélmalomharc, mely csak arra jó, hogy, mint egykor Néró midőn felgyújtotta Rómát és ezt a keresztényekre fogta: „ime, ilyen gonosztevők a názáreti tanának követői!" ergo: kikeli őket irtani a föld színéről, hogy hírmondó se legyen belőlük; a geszti politikai mágikus-laboratóriumnak hivatatlan kotyvasztói is azt kürtölik „világgá" : ime világ, nézzed az oppozíciót, mely megakasztja „nemzeti munkánkat", — ergo: minden eszközzel ki keli irtani és ártalmatlanná, lehetetlenné tenni... alábbhagyott volna . . . Itt-ott hallhatók csak és akkor is csak csendesen . . . Az ember azt hinné, hogy nem is Magyarországon, de a békavérüek hazájában van most: oly némán tűr nemzetünk minden arculcsapást, melyet reá mérnek a „nemzeti munka" mézes madzagával pouderozva . . , A hazánkban most uralomra jutott sóregimet nem fogjuk oly könnyen tudni nyakunkról lerázni. Nem : mert ugyanolyan tulajdonsággal bír, mint a piaci legyek, melyeket hiába hessegetesz el, csak visszajönnek azok megint újra hozzád . . . Mert akik annyi erkölcsi mocsárnak feltárása után és pellengérre való állítása után — nem vonják le magukra nézve a következtetést; — akiket a kulturállamok mostani magatartása országunkkal szemben sem tud arra késztetni, hogy a közélet teréről örökre letűnjenek a feledésnek feneketlen sirgödrébe; — akiket az egész művelt világ gunykacaja sem bir lehetetlenné tenni, — azokra csak egy, egy utolsó, döntő ütőkártya van még hátra. S pedig ugyan az, ugyan avval a bottal kell őket kizavarni, amelybe ők unos-untalan belekapaszkodnak: hogy „ítéljen a nemzet!" — Ez az! Álljon talpra az egész magyar nemzet egyszálig, hadd lássa ez az elbizakodott és szinvaksággal sújtott érzéketlen sórészvénytársaság, hogy a botnak két vége van — ha a nemzet ítél! Mert borzasztó lesz reája nézve, ha a nemzet kimondja fölötte a maga souverén ítéletét. Mert a nemzet ítélete az lesz: hogy kötélből font ostorral fogja kikergetni a sókufárokat az alkotmány szent csarnokából, hogy végre-valahára megkezdődjék már az igazi, a helyesen értelmezett „nemzetimunka. « B. R. ki-be fuj a télutó langyos levegője: simogatja a repedezett oldalfalak tátongó sebeit. Szétzúzott bútorok, megszenesedett ajtófélfák támolyognak a padlón. A beszakadt mennyezeten elgörbült vasgerendák vonaglanak. A csákány pedig csak koppan, tompán, hangtalanul: oszlik, omlik a vakolat. A második emeleti facsusztatón sietős robajjal fut le a téglatörmelék, sercegve ömlik szét, aztán piszkos porfelleg gomolyog az égbe. Milyen mosolygó is fenn az ég kéklő magassága és milyen szomorú lenn a ház szürke roskadása! A dinamit vakító villanása, mely e házat szétvetette és ártatlan emberek koponyáját loccsantotta a falakhoz, ott ijeszt még szemhártyánkon. Villámló fénye belevette magát a lelkünkbe is és megrázta azt, mint ahogy az iszonyatok ereje szokta megrázni a lelket. Egy ország lelke rázkódott meg a durranásra, mert az a pokoli gép az egész nemzetnek volt szánva. Csak pár ember vérét fecskendezte szét, de az egész magyar nemzet felszisszent bele. Debrecenhez vágták a bombát, de az ütés a nemzet szivéig nyilalott és metsző fájdalommal töltötte el az egész testet. Hegyekkel koszorúzott, pusztákkal ékes nemzetem talpra! Vigyázz, ütött a történelem órája. Te alvó oroszlán ébredj ! erezz ! szíjjal vágtak végig az arcodon. A debreceni bomba csattanását úgy fogom fel, mint a történelem órájának hangos kettyenését. Az élet megy előre, mint A sajtó szabadságát bilincsekbe verni: hogy ne lebbenthesse fel többé az immoralitásokról a sűrű leplet; az ellenzéki és nem „gesinnungstreu" magyar kerületeket pedig megnyirbálni és oda dobni az éhes, falánk, nemzetiségi farkas-falkának... A nemzet megelégelte már ezt az üres szalmacséplést és unja az egészet. S miként a Szibéria ólombányáihoz deportált szegény szerencsétlenek szó nélkül tűrik és követik az álmukból felverő kozák-poroszlókat, tehetetlenségük tudatában, — nemzetünk egy oly különös, szivet-bántó apathiába esett. A közélet titánjai is: mintha kurucságuk alábbhagyott volna . . . Itt-ott hallhatók csak és akkor is csak csendesen . . . Az ember azt hinné, hogy nem is Magyarországon, de a békavérüek hazájában van most: oly némán tűr nemzetünk minden arculcsapást, melyet reá mérnek a „nemzeti munka" mézes madzagával pouderozva . . , A hazánkban most uralomra jutott sóregimet nem fogjuk oly könnyen tudni nyakunkról lerázni. Nem : mert ugyanolyan tulajdonsággal bír, mint a piaci legyek, melyeket hiába hessegetesz el, csak visszajönnek azok megint újra hozzád . . . Mert akik annyi erkölcsi mocsárnak feltárása után és pellengérre való állítása után — nem vonják le magukra nézve a következtetést; — akiket a kulturállamok mostani magatartása országunkkal szemben sem tud arra késztetni, hogy a közélet teréről örökre letűnjenek a feledésnek feneketlen sirgödrébe; — akiket az egész művelt világ gunykacaja sem bir lehetetlenné tenni, — azokra csak egy, egy utolsó, döntő ütőkártya van még hátra. S pedig ugyan az, ugyan avval a bottal kell őket kizavarni, amelybe ők unos-untalan belekapaszkodnak: hogy „ítéljen a nemzet!" — Ez az! Álljon talpra az egész magyar nemzet egyszálig, hadd lássa ez az elbizakodott és szinvaksággal sújtott érzéketlen sórészvénytársaság, hogy a botnak két vége van — ha a nemzet ítél! Mert borzasztó lesz reája nézve, ha a nemzet kimondja fölötte a maga souverén ítéletét. Mert a nemzet ítélete az lesz: hogy kötélből font ostorral fogja kikergetni a sókufárokat az alkotmány szent csarnokából, hogy végre-valahára megkezdődjék már az igazi, a helyesen értelmezett „nemzetimunka. « B. R. ki-be fuj a télutó langyos levegője: simogatja a repedezett oldalfalak tátongó sebeit. Szétzúzott bútorok, megszenesedett ajtófélfák támolyognak a padlón. A beszakadt mennyezeten elgörbült vasgerendák vonaglanak. A csákány pedig csak koppan, tompán, hangtalanul: oszlik, omlik a vakolat. A második emeleti facsusztatón sietős robajjal fut le a téglatörmelék, sercegve ömlik szét, aztán piszkos porfelleg gomolyog az égbe. Milyen mosolygó is fenn az ég kéklő magassága és milyen szomorú lenn a ház szürke roskadása! A dinamit vakító villanása, mely e házat szétvetette és ártatlan emberek koponyáját loccsantotta a falakhoz, ott ijeszt még szemhártyánkon. Villámló fénye belevette magát a lelkünkbe is és megrázta azt, mint ahogy az iszonyatok ereje szokta megrázni a lelket. Egy ország lelke rázkódott meg a durranásra, mert az a pokoli gép az egész nemzetnek volt szánva. Csak pár ember vérét fecskendezte szét, de az egész magyar nemzet felszisszent bele. Debrecenhez vágták a bombát, de az ütés a nemzet szivéig nyilalott és metsző fájdalommal töltötte el az egész testet. Hegyekkel koszorúzott, pusztákkal ékes nemzetem talpra! Vigyázz, ütött a történelem órája. Te alvó oroszlán ébredj ! erezz ! szíjjal vágtak végig az arcodon. A debreceni bomba csattanását úgy fogom fel, mint a történelem órájának hangos kettyenését. Az élet megy előre, mint A sajtó szabadságát bilincsekbe verni: hogy ne lebbenthesse fel többé az immoralitásokról a sűrű leplet; az ellenzéki és nem „gesinnungstreu" magyar kerületeket pedig megnyirbálni és oda dobni az éhes, falánk, nemzetiségi farkas-falkának... A nemzet megelégelte már ezt az üres szalmacséplést és unja az egészet. S miként a Szibéria ólombányáihoz deportált szegény szerencsétlenek szó nélkül tűrik és követik az álmukból felverő kozák-poroszlókat, tehetetlenségük tudatában, — nemzetünk egy oly különös, szivet-bántó apathiába esett. A közélet titánjai is: mintha kurucságuk Videant consules... Ott áll a debreceni kamara roskatag épülete: a ház, melyből romot csinált a pillanat őrülete. Kimeredő, lyukas ablakain ki-be fuj a télutó langyos levegője: simogatja a repedezett oldalfalak tátongó sebeit. Szétzúzott bútorok, megszenesedett ajtófélfák támolyognak a padlón. A beszakadt mennyezeten elgörbült vasgerendák vonaglanak. A csákány pedig csak koppan, tompán, hangtalanul: oszlik, omlik a vakolat. A második emeleti facsusztatón sietős robajjal fut le a téglatörmelék, sercegve ömlik szét, aztán piszkos porfelleg gomolyog az égbe. Milyen mosolygó is fenn az ég kéklő magassága és milyen szomorú lenn a ház szürke roskadása! A dinamit vakító villanása, mely e házat szétvetette és ártatlan emberek koponyáját loccsantotta a falakhoz, ott ijeszt még szemhártyánkon. Villámló fénye belevette magát a lelkünkbe is és megrázta azt, mint ahogy az iszonyatok ereje szokta megrázni a lelket. Egy ország lelke rázkódott meg a durranásra, mert az a pokoli gép az egész nemzetnek volt szánva. Csak pár ember vérét fecskendezte szét, de az egész magyar nemzet felszisszent bele. Debrecenhez vágták a bombát, de az ütés a nemzet szivéig nyilalott és metsző fájdalommal töltötte el az egész testet. Hegyekkel koszorúzott, pusztákkal ékes nemzetem talpra! Vigyázz, ütött a történelem órája. Te alvó oroszlán ébredj ! erezz ! szíjjal vágtak végig az arcodon. A debreceni bomba csattanását úgy fogom fel, mint a történelem órájának hangos kettyenését. Az élet megy előre, mint AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. És ha együtt lesz ott velem, Nem jövünk mi vissza soha Nyitva hagyhadd azt az ajtót. Fekete Gyula. Özvegy asszony tyukocskája. Irta: Csite Károly. Szülőfalumban ősi szokásból a keresztszülők tartoznak húsvétkor minden keresztgyermeküknek egy perecet és két piros tojást adni. Ennek örülnek akkor legjobban a gyermekek. Ezért is várják oly sóvárogva a húsvét ünnepét, amint csak Istenhozzádot mond nekik a karácsony. Ezt az ajándékozást egy keresztszülő sem mulaszthatja el. Jaj lenne annak, aki meg merészelné azt tenni. Börtönbe ugyan nem zárnák érte, de micsoda kis büntetés a bezáratás ahhoz képest, mint mikor a gyermek azzal panaszolja be keresztszülőjét a világnak, hogy ő neki csak olyan keresztanyja van, aki még pirostojást sem tudott adni. S a keresztszülői pirostojás mindaddig kijár a keresztgyermekeknek, míg csak a leányt férjhez nem viszik, illetve a legény meg nem házasodik. Akkor ugyanis a keresztszülők egy végső ajándékozással leveszik kezüket keresztgyermekükről, vagyis beszüntetik a keresztszülői ajándékozást. Húsvét előtti napon lázasan folyik minden háznál a tojásírás és tojáspirositás művelete. Minden asszony bőven el van látva keresztgyermekekkel. S aztán megvárják a gyermekek azt is, hogy ne csupán a keresztanyjuk, hanem az édesanyjuk is juttasson nekik piros tojásokat. No de bölcsen rendelte a Mindenható, hogy tavasszal, már húsvét előtt, kitesznek magukért a tyúkok, gondoskodnak arról, hogy a húsvét is megvigye a maga örömét a gyermekeknek: hadd legyen elég pirostojásnak való. Az egész faluban csupán a szegény, özvegy Cserné egyetlen tyúkja feledkezett meg, úgy látszott, a húsvét szent ünnepéről. Beköszöntött már a nagyhét is s még egyetlen tojással sem rótta le az adóját. Ezt pedig kis csirke korától fogva soha meg nem tette. Gondoskodott mindig arról, hogy Cserné keresztgyermekei is el legyenek látva kellő időben piros tojással. És éppen most történt a nagy mulasztás, mikor már Cserné keresztgyermekei felszaporodtak tizenkettőre! Hasztalan leste-várta Mariska, Cserné édes leánya, mindennap a tyúk fészkét, mikor fehérlik benne az első tojás? — Istenem, Istenem! — sóhajtott Cserné bánatosan, — nincs más hátra, minthogy el kell adnom magát a tyúkot a városi piacon, hogy az árán pirosítani való tojásokat vegyek. — Oh, anyácskám, azt ne tegye I — szólt Mariska ijedten. — Inkább más valamit adjunk el. — De mit adnánk el, leányom, mikor semmink sincs! — mondta mély szomorúsággal az édesanya. Hát biz' az igazat megmondva, hamis jószágok mind a kisebb, de méginkább a nagyobbfajta pénzek, hogy annyira irtóznak a szegény emberek és a szegény asszonyok erszényétől, hogy ami csekélységet nagy üggyel-bajjal beleszorítanak, azok is kiszöknek belőle s mind megannyian a gazdagokéba a nagy társaságba sietnek! Emiatt került a jámbor kendermagos tyúkocska is összekötözött lábbal az asszonya füzágA sírásóhoz. Jól becsukd a kriptaajtót, Vas lakatot csatolj rája, Hogy aki ott alszik mélyen, Holdvilágos csendes éjen Valabogyan ki ne zárja, Jól becsukd a kriptaajtót. Ki ne jöjjön kisérteni, Elbúcsúztunk végleg tőle, Leszállt rá az örök álom; Álmainkban éjféltájon Halvány arccal, szemfödöbe' Ki ne jöjjön kisérteni. Csukd hozzá az emlékét is, Hantold azt is be a sírba; Legyen, mi volt, mind megszűnve, Ne is jusson az eszünkbe, Ne gondoljunk reá sirva, Csukd hozzá az emlékét is. Zárd be még a szivemet is, Szakítsd ki és tedd melléje, Mert hiába temetted el, Sajogva fáj ez a kebel, Idebent még él a képe, Zárd be hát a szivemet is. Megállj, nyisd ki azt az ajtót, Hadd megyek be én is oda Én nekem is ott a helyem, És ha együtt lesz ott velem, Nem jövünk mi vissza soha Nyitva hagyhadd azt az ajtót. Fekete Gyula. Özvegy asszony tyukocskája. Irta: Csite Károly. Szülőfalumban ősi szokásból a keresztszülők tartoznak húsvétkor minden keresztgyermeküknek egy perecet és két piros tojást adni. Ennek örülnek akkor legjobban a gyermekek. Ezért is várják oly sóvárogva a húsvét ünnepét, amint csak Istenhozzádot mond nekik a karácsony. Ezt az ajándékozást egy keresztszülő sem mulaszthatja el. Jaj lenne annak, aki meg merészelné azt tenni. Börtönbe ugyan nem zárnák érte, de micsoda kis büntetés a bezáratás ahhoz képest, mint mikor a gyermek azzal panaszolja be keresztszülőjét a világnak, hogy ő neki csak olyan keresztanyja van, aki még pirostojást sem tudott adni. S a keresztszülői pirostojás mindaddig kijár a keresztgyermekeknek, míg csak a leányt férjhez nem viszik, illetve a legény meg nem házasodik. Akkor ugyanis a keresztszülők egy végső ajándékozással leveszik kezüket keresztgyermekükről, vagyis beszüntetik a keresztszülői ajándékozást. Húsvét előtti napon lázasan folyik minden háznál a tojásírás és tojáspirositás művelete. Minden asszony bőven el van látva keresztgyermekekkel. S aztán megvárják a gyermekek azt is, hogy ne csupán a keresztanyjuk, hanem az édesanyjuk is juttasson nekik piros tojásokat. No de bölcsen rendelte a Mindenható, hogy tavasszal, már húsvét előtt, kitesznek magukért a tyúkok, gondoskodnak arról, hogy a húsvét is megvigye a maga örömét a gyermekeknek: hadd legyen elég pirostojásnak való. Az egész faluban csupán a szegény, özvegy Cserné egyetlen tyúkja feledkezett meg, úgy látszott, a húsvét szent ünnepéről. Beköszöntött már a nagyhét is s még egyetlen tojással sem rótta le az adóját. Ezt pedig kis csirke korától fogva soha meg nem tette. Gondoskodott mindig arról, hogy Cserné keresztgyermekei is el legyenek látva kellő időben piros tojással. És éppen most történt a nagy mulasztás, mikor már Cserné keresztgyermekei felszaporodtak tizenkettőre! Hasztalan leste-várta Mariska, Cserné édes leánya, mindennap a tyúk fészkét, mikor fehérlik benne az első tojás? — Istenem, Istenem! — sóhajtott Cserné bánatosan, — nincs más hátra, minthogy el kell adnom magát a tyúkot a városi piacon, hogy az árán pirosítani való tojásokat vegyek. — Oh, anyácskám, azt ne tegye I — szólt Mariska ijedten. — Inkább más valamit adjunk el. — De mit adnánk el, leányom, mikor semmink sincs! — mondta mély szomorúsággal az édesanya. Hát biz' az igazat megmondva, hamis jószágok mind a kisebb, de méginkább a nagyobbfajta pénzek, hogy annyira irtóznak a szegény emberek és a szegény asszonyok erszényétől, hogy ami csekélységet nagy üggyel-bajjal beleszorítanak, azok is kiszöknek belőle s mind megannyian a gazdagokéba a nagy társaságba sietnek! Emiatt került a jámbor kendermagos tyúkocska is összekötözött lábbal az asszonya füzág-