ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-02-22 / 8. szám

XIX. évfolyam. Esztergom, 1914. február 22. 8. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁESADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: R0LKÓ BÉLA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések akiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, 1914. február 21. — Nevetséges felfogást képviselnek mindazok, akik jámborul hiszik és másoknak is hirdetik, miszerint a kormányzat körül felbukkanó gyanús és vétkes pénzügyletek teljesen uj tünetek, amelyek csakis a jelenkor immoralitásának és a törvénytelenül született munkapárt beteges életének köszönhetik létüket. A panamázás ősi kormányzati módszerré lett nálunk, mihelyt az alkotmányos élet megszületett és a liberálisok kezükbe kaparitották a hatalmat. Az ellenzék sejtette mindig, hogy az immoralitáson felépült többségnek összetartása valami bűnös üzletnek köszönhető. Gyakran emlegették a „húsos fazekat", de inkább csak protekciókra, kijárásokra, szubvenciókra, szükségtelen állásokra gondoltak, azt azonban kevesen sejtették, hogy a liberális seregben milliókat osztanak ki az állami pénzekből, amelyek a bankoktól, vállalatoktól só és más szállítások fejében befolytak. A képviselők, miniszterek, a kijárok hallgattak, a szállítók még jobban hallgattak s az újságírók akkor még nem voltak olyan szemfülesek és tolakodók, mint a maiak, ennek folytán az érdekszövetkezet titkos kebeléből semmi veszedelmes hir sem szivárgott ki az ország közönsége elé s igy mindenki abban a hitben volt, hogy a liberálisok többé-kevébé „pecsovicsok", Bécs felé kacsintgatnak, de különben tisztakezű lovagok — vérbeli magyar urak. A koalíció idején azonban elérkezett az a gyászos perc, amikor a „húsos fazék" mibenléte teljesen kiderült. Désy és mások belenézhettek a minisztériumok titkos aktáiba, meg kellett kötni az állami üzleteket s ekkor kiderült, hogy miből áll a magyar alkotmányos kormányzás tudománya. A liberálisok örökösei visszakerültek a hatalmi állásokba. Visszahozták, felidézték a régi szellemet, belefujtatták az országba a régi szeleket, az anyagi örökségen azonban már nem lehetett titokban osztozkodniuk, mert csakhamar köztudomásúvá lett a régi bűn és a régi bűnnek uj alakban való feltámadása. Ma már nem is játsszák a képviselők a hozzáférhetetlen lovagok szerepét, hanem megvádoltatás esetén cinikusan vágják egymás szemébe : — Jó, jó! Mondjuk, hogy kaptam abból a pénzből, de mennyit fordítottak a te választásodra?! Az ilyen összecsapásokból lovagias ügyek keletkeznek, hogy valamennyire port hintsenek a közönség szemébe, azonban zárt ajtók mögött a párbajsegédek elintézik barátságosan a kinos ügyet ugy, hogy „a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon." Nincs itt már szükség arra, hogy az ellenzék vádakat szórjon a fejükre, hiszen kérkedve vallják meg titkos üzleteiket s a magyar nemzet fájdalmasan nagyot nyel ilyenkor, mert a kezükben van a hatalom. _ * radikális socialismusok vajúdásaiban. A legönzetlenebb princípiumok Robspierrek és utódai: Marxok, Engelek, Bebelek, Kautskyk hatalmi érdekének szolgáló hatalmi eszközeivé sülyednek. Megindulnak a diplomatikus körmönfont tárgyalások, heves alkudozások, elveket adnak és vesznek. Nagy sebbel-lobbal, tájékozatlanokat megtévesztő harsonaszóval kimondotta a soc.-demokratismus az antimilítarismus elvét. És az élet kegyetlenül rájacáfolt. A fegyveres küzdelem és fegyveres védelem szükségét átlátta már a socialismus is, pedig a militarismus esküdt ellenségének vallotta magát. Németországban, Nagy-Britanniában, az amerikai Unióban tényleges segítséget nyújt szavazatával a mai rend és a ma birtoklott területeknek fegyverrel való megvédésére. Ezzel a legbelsőbb ellentmondásával pedig életrevalőtlanságát legkézzelfoghatóbban tette szemlélhetövé és csak rövid idők kérdése, hogy többi elvi álláspontját mikor kell feladnia a gyakorlati élet követelményeinek. Amint megalkotta a méregfogú socialismus a maga credo-ját, úgy kell azt lépésről-lépésre árubabocsátania. Megalkudott saját hitvallása ellenére azon gazdasági kényszerűséggel, hogy a gazdasági rendszer, a forgalmi eszközök és kapitalismus természetéből következő fokozott termelés védelmére és támogatására a katonaság nélkülözhetetlen. Ugyanis a mai tömeges termelés, gyorsított közlekedés, nagytömegű értékesítés korában minden világhatalomnak fötörekvése, hogy a világversenyben a maga iparát, termelését megvédje a másik állam termelése ellen. Uj Esztergom, 1914. február 21. — Nevetséges felfogást képviselnek mindazok, akik jámborul hiszik és másoknak is hirdetik, miszerint a kormányzat körül felbukkanó gyanús és vétkes pénzügyletek teljesen uj tünetek, amelyek csakis a jelenkor immoralitásának és a törvénytelenül született munkapárt beteges életének köszönhetik létüket. A panamázás ősi kormányzati módszerré lett nálunk, mihelyt az alkotmányos élet megszületett és a liberálisok kezükbe kaparitották a hatalmat. Az ellenzék sejtette mindig, hogy az immoralitáson felépült többségnek összetartása valami bűnös üzletnek köszönhető. Gyakran emlegették a „húsos fazekat", de inkább csak protekciókra, kijárásokra, szubvenciókra, szükségtelen állásokra gondoltak, azt azonban kevesen sejtették, hogy a liberális seregben milliókat osztanak ki az állami pénzekből, amelyek a bankoktól, vállalatoktól só és más szállítások fejében befolytak. A képviselők, miniszterek, a kijárok hallgattak, a szállítók még jobban hallgattak s az újságírók akkor még nem voltak olyan szemfülesek és tolakodók, mint a maiak, ennek folytán az érdekszövetkezet titkos kebeléből semmi veszedelmes hir sem szivárgott ki az ország közönsége elé s igy mindenki abban a hitben volt, hogy a liberálisok többé-kevébé „pecsovicsok", Bécs felé kacsintgatnak, de különben tisztakezű lovagok — vérbeli magyar urak. A koalíció idején azonban elérkezett az a gyászos perc, amikor a „húsos fazék" mibenléte teljesen kiderült. Désy és mások belenézhettek a minisztériumok titkos aktáiba, meg kellett kötni az állami üzleteket s ekkor kiderült, hogy miből áll a magyar alkotmányos kormányzás tudománya. A liberálisok örökösei visszakerültek a hatalmi állásokba. Visszahozták, felidézték a régi szellemet, belefujtatták az országba a régi szeleket, az anyagi örökségen azonban már nem lehetett titokban osztozkodniuk, mert csakhamar köztudomásúvá lett a régi bűn és a régi bűnnek uj alakban való feltámadása. Ma már nem is játsszák a képviselők a hozzáférhetetlen lovagok szerepét, hanem megAlku... Alig van intézmény, mely a változatoknak annyi fázisán ment volna keresztül, mint a socialismus. Ez természetes jelenség, mert a socialismus nem korunk monopóliuma, hanem az emberrel egy időben lépett a földre. És amint az ember társadalmi helyzete a folytonos fejlődésnek van kitéve, úgy változott a sistematizált sociális rendszer is. Az ó-kor erősen osztályozott társadalmi rétegeinek legalsó foka a rabszolga, melynek lélektani jogai sincsenek elismerve. Mikor ütött a szabadság órája a kereszt győzelmének pillanatában, egyszerre a földön termett a három ikertestvér: egyenlőség, testvériség, szabadság. Ettől kezdve megindul a nagy világküzdelem e hármas elv energiájának lendületével. Igen gyakran a túlzások kilengéseinek velejáróival. Az alapelvek rendületlenül állanak, de körülöttük a végletek viharai zajlanak a francia forradalmak, a kommunistikus világfelfogások, a radikális socialismusok vajúdásaiban. A legönzetlenebb princípiumok Robspierrek és utódai: Marxok, Engelek, Bebelek, Kautskyk hatalmi érdekének szolgáló hatalmi eszközeivé sülyednek. Megindulnak a diplomatikus körmönfont tárgyalások, heves alkudozások, elveket adnak és vesznek. Nagy sebbel-lobbal, tájékozatlanokat megtévesztő harsonaszóval kimondotta a soc.-demokratismus az antimilítarismus elvét. És az élet kegyetlenül rájacáfolt. A fegyveres küzdelem és fegyveres védelem szükségét átlátta már a socialismus is, pedig a militarismus esküdt ellenségének vallotta magát. Németországban, Nagy-Britanniában, az amerikai Unióban tényleges segítséget nyújt szavazatával a mai rend és a ma birtoklott területeknek fegyverrel való megvédésére. Ezzel a legbelsőbb ellentmondásával pedig életrevalőtlanságát legkézzelfoghatóbban tette szemlélhetövé és csak rövid idők kérdése, hogy többi elvi álláspontját mikor kell feladnia a gyakorlati élet követelményeinek. Amint megalkotta a méregfogú socialismus a maga credo-ját, úgy kell azt lépésről-lépésre árubabocsátania. Megalkudott saját hitvallása ellenére azon gazdasági kényszerűséggel, hogy a gazdasági rendszer, a forgalmi eszközök és kapitalismus természetéből következő fokozott termelés védelmére és támogatására a katonaság nélkülözhetetlen. Ugyanis a mai tömeges termelés, gyorsított közlekedés, nagytömegű értékesítés korában minden világhatalomnak fötörekvése, hogy a világversenyben a maga iparát, termelését megvédje a másik állam termelése ellen. Uj AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. megerősbödik hitem, hogy már gyermekkoromban magamon viseltem a rajongás és lelkesülés mindazon hóbortjait, mik a boldoguláshoz legkevésbbé sem vezetnek. Piros rózsás hajnalon, Pünkösdkor születtem, midőn a Szentlélek feloldotta a nyelveket, ergo kétszeresen nő vagyok. Melyik esztendőben? Kérem ez az anyakönyv titka, indiscrét lennék, ha elárulnám s ha megmondanám sem találnák meg azon a lapon — hagyjuk tehát békében e falusi dokumentumot, ugy sem volt korszakalkotó a megjelenésem, csupán arra volt jó, hogy „Pech" védszeliemem ide-oda lökdössön, vagy karöltve vezessen a világtájak minden irányában s ragaszkodó szeretetéről daloljon elégiákat. Midőn szüleim egyetlenének mondhattam volna magamat, még nem tudtam beszélni s alig, hogy szóhoz jutottam, már kettesben szívtuk a gyermekszoba levegőjét s rövidesen tágasabb s oxigéndúsabb helyiségbe kellett bennünket helyezni, mert már heten ordítoztuk ki a szénsavat s a papa örökbecsű pipaszárai lassankint megsemmisültek alapos nevelésünknek érdekében. Gyakran falrengető jeleneteket rögtönöztünk. Ilyenkor a papa katonai felszereléseit lecsempésztük a zöld posztóról s Feri öcsém kardot rántva, két táborra sorakoztatott bennünket s minthgy nekem már semmi öldöklő szerszám nem jutott — söprünyelet adtak a kezembe, melyen egy tarka hálóing lobogott nemzeti zászló gyanánt. „Fel, fel vitézek a csatára ..." hangzott a vegyes: kórusból, bariton, szoprán és tenor egymást túllicitálva kiabált s legelszántabb háborúra tüzelt bennünket. Az ágypárnák mint hatalmas bombák repültek egymás fejéhez, a forradalom szent hősei megmozdultak a falakon, honalapító Árpád apánk le is zuhant közénk, végtelen csörömpölésével lehűtve revolutiós kedélyünket s fegyverletételre kényszeritett. A hadisarcot anyánknak kellett megfizetni, még pedig halasztás nélkül, nehogy a papa még gyászosabb honalapitást végezzen hősies tagjainkon. Én voltam a csatatér lantosa. Nagy vörös paplanomba burkolódzva felálltam az ágy közepébe s óriási lelkesedéssel szavaltam a zagyvábbnálzagyvább rímeket, miket saját compositiómnak vallottam s néha annyira átcsaptam a csipkedő, maró szatyrába, hogy cserfakoszorú helyett sértett s boszuálló öcséim karmait éreztem homlokomon, mire bőgve hagytam el „

Parnassus" terrénumát. Végre kiragadtam magamat a fiúk környezeből, de azért ott voltam mindenütt, ahol valami látnivaló történt. Nem volt az utcának olyan halottja, akit szívből el ne sirattam volna, a tűzoltók trombitálására a határig is képes voltam szaladni, tudtam hány kis kutyát fogott meg a sintér, hol bokrosodtak meg a lovak, ki szakadt be a jégpályán, hány disznót pörköltek a szomszédban, szóval a legautentikusabb s kacsákat nem gyártó újság referádái az én mintanyelvem alól kerültek ki. Kotnyelesnek neveztek a fiúk, de alig várták, hogy megkérdezzék: „Mit láttál ? Gyorsan ki vele." S ha véletlenül valami szenzációról nem tudtam, Az életútról. A nagy út szélén egy ifjú vándor áll . .. Az arca fakó, fonnyadt, halovány . . . Lábát összevérezte a sok göröngy, S a szemében mintmegannyi gyöngy Egy-egy bús könny csendben lepereg . . . Lelke mélyén titkon megremeg . . . S révedezve néz a hosszú út felé . . . A megtett útról száz bús óra int. Elcsügged, ahogy némán rátekint . . . Majd fáradt sóhaj tör fel ajakán. Tovább menjen-e ennyi bú után? . . . Egy percre meging. . . birja-e még majd A sok szenvedést, könnyet, bút-bajt ? . . . . . . Aztán . . . uj derű fonja homlokát, S a Bú gyermeke remélve, bizva Verejtékes arccal megy tovább . . . tovább . . . Farkas Gábor. Reminiscentiák. Bár a kontárkodó firkászok nincsenek feljogosítva, hogy magukról is írhassanak, most törvény és jog ellenére csekélységem életéből rajzolok le néhány epizódot, melyeken elmerengve megerősbödik hitem, hogy már gyermekkoromban magamon viseltem a rajongás és lelkesülés mindazon hóbortjait, mik a boldoguláshoz legkevésbbé sem vezetnek. Piros rózsás hajnalon, Pünkösdkor születtem, midőn a Szentlélek feloldotta a nyelveket, ergo kétszeresen nő vagyok. Melyik esztendőben? Kérem ez az anyakönyv titka, indiscrét lennék, ha elárulnám s ha megmondanám sem találnák meg azon a lapon — hagyjuk tehát békében e falusi dokumentumot, ugy sem volt korszakalkotó a megjelenésem, csupán arra volt jó, hogy „Pech" védszeliemem ide-oda lökdössön, vagy karöltve vezessen a világtájak minden irányában s ragaszkodó szeretetéről daloljon elégiákat. Midőn szüleim egyetlenének mondhattam volna magamat, még nem tudtam beszélni s alig, hogy szóhoz jutottam, már kettesben szívtuk a gyermekszoba levegőjét s rövidesen tágasabb s oxigéndúsabb helyiségbe kellett bennünket helyezni, mert már heten ordítoztuk ki a szénsavat s a papa örökbecsű pipaszárai lassankint megsemmisültek alapos nevelésünknek érdekében. Gyakran falrengető jeleneteket rögtönöztünk. Ilyenkor a papa katonai felszereléseit lecsempésztük a zöld posztóról s Feri öcsém kardot rántva, két táborra sorakoztatott bennünket s minthgy nekem már semmi öldöklő szerszám nem jutott — söprünyelet adtak a kezembe, melyen egy tarka hálóing lobogott nemzeti zászló gyanánt. „Fel, fel vitézek a csatára ..." hangzott a vegyes: kórusból, bariton, szoprán és tenor egymást túllicitálva kiabált s legelszántabb háborúra tüzelt bennünket. Az ágypárnák mint hatalmas bombák repültek egymás fejéhez, a forradalom szent hősei megmozdultak a falakon, honalapító Árpád apánk le is zuhant közénk, végtelen csörömpölésével lehűtve revolutiós kedélyünket s fegyverletételre kényszeritett. A hadisarcot anyánknak kellett megfizetni, még pedig halasztás nélkül, nehogy a papa még gyászosabb honalapitást végezzen hősies tagjainkon. Én voltam a csatatér lantosa. Nagy vörös paplanomba burkolódzva felálltam az ágy közepébe s óriási lelkesedéssel szavaltam a zagyvábbnálzagyvább rímeket, miket saját compositiómnak vallottam s néha annyira átcsaptam a csipkedő, maró szatyrába, hogy cserfakoszorú helyett sértett s boszuálló öcséim karmait éreztem homlokomon, mire bőgve hagytam el „

Parnassus" terrénumát. Végre kiragadtam magamat a fiúk környezeből, de azért ott voltam mindenütt, ahol valami látnivaló történt. Nem volt az utcának olyan halottja, akit szívből el ne sirattam volna, a tűzoltók trombitálására a határig is képes voltam szaladni, tudtam hány kis kutyát fogott meg a sintér, hol bokrosodtak meg a lovak, ki szakadt be a jégpályán, hány disznót pörköltek a szomszédban, szóval a legautentikusabb s kacsákat nem gyártó újság referádái az én mintanyelvem alól kerültek ki. Kotnyelesnek neveztek a fiúk, de alig várták, hogy megkérdezzék: „Mit láttál ? Gyorsan ki vele." S ha véletlenül valami szenzációról nem tudtam,