ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914
1914-02-15 / 7. szám
Kiesett a dugó Egy öreg bácsi a Mala-fürdö melletti hévvizcsapról hordóban fuvarozza a jó forrásvizet a belváros felé. A hordóval ellátott kis kocsi elé egy öreg lovacska van befogva. Mikor a hordó megtelik, az öreg is felkap a szekérre s gyor vágtatással siet a cél felé, hogy többet fordulhasson és többet kereshessen. Egyik délelőttön is hajt az öreg a tele hordóval. A rázkódástól kiesik a hordó hátsó dugója s hatalmas sugárban ömlik a drága viz a Széchényitér aszfaltjára. Mindenki vele érez, mindenki sajnálja s tele torokkal kiabálnak utána: — Bácsi! — Folyik a viz! Ö azonban csak halad, mert máskor is tesznek vele ilyen tréfát. Mikor azonban komoly urak is integetnek, megáll s hamarosan hátrakerülve markával zárja el a még megmaradt vizet. Valaki utána szaladt az elveszett dugóval s megmentik ami még megmenthető. A közönség zajosan derült. R. A farsang. Irta: Benedek Rezső. Este van . . . Tél apó csúnyán vicsorítja fogait az emberiségre. Sőt segédei, az apró angyalkák is dühösen tépik széjjel párnáikat, elárasztva az egész országot méternyi magas, szűziesen fehér hópelyhekkel. Az utcák mintha kihaltak volnának... Csak itt-ott siet egy-egy elkésett munkás formájú ember haza . . . Siet kicsi, habár nyomorúságos, de meghitt és meleg fészkébe, hol a szeretet kitárt karokkal várja már őtet . . . Sőt a gázlámpák : mintha a természet temetésén a halotti gyertyák szerepét töltenék be, oly szomorúan festnek ... Egy igazi téli este, a maga bántó, unalmas, siri csöndjében . . . A külváros nyomorúságos odvaiban, ott, hol a nagy kényúr a nélkülözés ütötte fel tanyáját, ott is mélységes csend és nyugalom . . . Olyan csend ez, mint egy szomorú őszi napon egy frissen hantolt siron uralkodik . . . Néma : de szivettépő, őrjítő, kétségbeejtő . . . Nézzük meg ezen ember lakta odvakat, kedves olvasóm. Az asztalnak csúfolt deszkán levő faggyumécses pislánkolása mellett inkább siralomház — mint szoba. Hárman, négyen, öten feküsznek egyegy ágyfélében . . . Keresztül-kasul, össze- visszaságban . . . Amott egy rozzant fedelű, szegényes viskóban a családanya észtvesztő fájdalommal állja körül a haldokló pöttömnyi babát . . . Özvegy asszony . . . Férjétől a bánya fojtó levegője választotta el örökre, és fosztotta meg. Most meg szive magzata a megsemmisülés előtt . . . Ugyan ki tudná ezen anya fájdalmát ecsetelni. . . kőzni? S bizonyosan magad is elmulasztottad! Miért volt ez?" „Mert nem érdemli" vágja ki a kis fiú dacos elszántsággal. „Mi nem érdemli? Az édesapád?" „Az, igen az!" „Haszontalan kölyök, hogy mersz ilyet mondani? Nem félsz, hogy megmondom neki és ő örökre megharagszik?" „Eddig sem erőltette meg magát a szeretetben. Mikor néhanapján itthon is van, csak a részeges Petheö bácsival, meg a mulatós tisztekkel tud szívesen bánni, miránk alig pazarol egy-egy fagj^os szót." „Az mindegy, ő mégis csak atyád. Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy e földön. Nem erre tanított a tisztelendő úr ép a mult vasárnapi szentbeszédében? És ha az édesapa ritkán van itthon és keveset ér rá veletek bíbelődni, az csak azért van, mert mindig harcban kell lennie. S ha itthon egy kicsit kipihenheti magát, jól esik neki is szegénynek egy-egy vig este. Hisz örökké a zord hadjáratban él, csikorgó hidegben, tikkasztó melegben, éjjel nappal. Nem emlékeztek rá, hogy tavaly a szent Karácsony első ünnepén vívott véres győzelmet a zsarnok labancon ? A nagyságos fejedelem sokat biz rá, mert nagyon bízik vitézségében. Hiszen a kurucok szabadságáért tölti fél életét a csatamezőn!" „A kurucok szabadságáért? A császár barátságáért. Tudom én. Hallottam a Petrőczy Sanyitól, hogy az ö apja is azért ment át a Bottyán bácsi ezredébe, mert az én édesapám labanc lett. Engem is folyton azzal csúfolnak a fiúk, ha katonásdit játszunk, hogy labanc vagyok." Nézzük azt a másik dült falu házikót. A családapa beteg ... Az anya: beteg ... A nagyszámú család mily félénken húzódik egymáshoz . . . Egymáshoz simulnak: hogy melegedjenek. Az utcán kint melegebb, mint zord jéghideg szobájuk. Az apát elérte a gyár tragikuma. Hosszú évi fáradságos munkájáért megkapta a gyári jutalmat: tüdővész alakjában. Az anyjuk meg mig birta: pótolta a beteg apa keresetét. De gyönge karjai nem birták sokáig a kenyérkereső férjet pótolni.. . A folytonos éjjelezés őt is ágyba döntötte. A betegsegélyző orvos pihenést, jó táplálkozást ajánlott, és orvosságot is. Neki!- ki gyermekeinek még csak száraz kenyeret sem tud immár nyújtani. . . Ki tőrszurásként kell hogy hallja naponként . . . „mama, adjál kenyeret, kenyeret mama babuci éhes! ..." Se dallamhoz: még férjének fojtó köhögése adja a zenét . . . Avagy nézzünk abba a másik kissé jobb külsejű házacskába. Egy ágyban egy fiatal de viaszsárga arcú férfi fekszik. Kőműves ember. Délelőtt roppant össze alatta az állvány, s ő tört tagokkal terült el a földön . . . Mellette a drága jó édesanyja, akinek egyetlen támasza és fönntartója ő ... A halálra itélt reménységével nézi és vizsgálja az agg orvos aggódó arcát . . . „orvos ur, az Istenre kérem, mentse meg egyetlen fiamat,!" . . . De gyere még tovább velem, Kedves olvasóm, látod azt az ajtónélküli pajtát ott? Férfi, nő, fiu, leány sőt anya csecsemőjével együtt egy kevés szalmán . . . Tizen, tizenöten, húszan . . . Testüket nyomorúságos rongyok fedik, melyek csupán alig hogy takarják meztelenségüket. Fogvacogva, lázasan támaszkodnak a falhoz, hogy egy-két óráig legalább álmodjanak kenyérről, meleg levesről. Egy-két óráig mondom ! mert ha az őrjárat reájuk bukkan, és a „rend nevében" elviszi magával, hogy aztán „hivatalos" uton megint kidobja illetőségi helyére a nyomornak . . . Akarod még kedves olvasóm velem meglátogatni a hidak alját, a csatornákat, az üres pincéket? ahol szintén azok húzódnak meg csöndesen éjjelenként, kinek hazájuk az országút, otthona az utca . . . Ugye, elég volt ez is már mutatóul, dióhéjban? .. . Mig a társadalmi nyomor eme névtelen vértanúi Orfeus karjaiban meleg levesről, fűtött szobáról és puha kenyérről álmodnak, az előkelő szállodák foyerjeiben különös élet uralkodik . . . Egyik kocsi a másik után áll meg a szállók előtt ... A kik kiugornak belőlük, pajzán, vidám kedéllyel, oly boldog, oly megelégedett arcúak . . . Szinte leri róluk az öröm, az élet kedve, az élvezetvágyás . . . Finom, vasalt nadrágu úriemberek, kik fejebubjáig érő perzsiángallért viselnek bokáig érő gazdag téli bundájukon : legújabb smoking öltönybe bujt testük nem érzi az utcán uralgó hideg csípősséget. A jóllakáshoz szokott emberek jóérzésével és gondatlanságával segítik ki párjukat a kocsiból... „Az nem igaz! Édesapád csak azért nem csapkod be most Osztrákországba, mert nem akarja meggondolatlanságával eljátszani a kurucok szerencséjét. A spanyol király nagy segítő csapatot I küldött a császárnak, már mint a magyar királynak és édesapa bölcs óvatosságból vonakodik megütközni a százszor akkora sereggel. De azért hű maradt a szent ügyhöz." „Dehogy maradt, édesanyám,* vitatkozik keserű mosollyal a dacos kis kuruc, miközben egészen belemelegedett az apja vádlásába. „Ha hü maradt volna, akkor miért tette le Pereszlénynél a hűségesküt József császárnak s miért kényszeritette a kuruc vitézeket is Ígérettel és erőszakkal a labanc hűségre? Tudom én jól, mert én mindent tudok. És — folytatta vádjait az apjával meghasonlott kis kuruc — mesélte a Gerő fiú, hogy a kurucoknak azóta nincsen szerencséjük semmiben, amióta édesapám a trencséni síkon cserbenhagyta a fejedelmet. Átkozzák is érte a kurucok, de megérd ..." „Csönd, egy szót se többet! Te túlságosan okos vagy, majd megválik, mennyivel leszel különb az apádnál! A kengyelvastól a nyeregig már sokan buktak el. Akármit is csinál, mégis csak atyád ő s neki gyermeki szeretettel tartozol. Absolon pártot ütött atyja ellen és milyen csúfos véget ért! Pedig az atyja bűnös volt, neki pedig igaz volt a szándéka. Ne ülj Isten itélőszékébe, mert nincs Isten áldása az önmagával meghasonlott családon. Azért, kedves gyermekem — folytatta elérzékenyülten és könnybelábadt szemmel a sokat szenvedő szent nagyasszony, — hallj akármit atyádról, csináljon bármily különöset, ami sérti a Közben utánozhatatlan szalon-geszttel érvényre juttatják uj glacé keztyüjüknek fehérségét, graciózusan meglegyintve eredeti angol cylinderüket. .. A hölgyek festői képet nyújtanak . . . Amit Paris, London, Berlin, a divat terén felmutatni csak képesek, azt mind meglátod itten kedves olvasóm . . . A rózsástapétü intim női budoirok minden raííinementje egy-egy hölgyön ... A szőke, barna fejecskéken Afrika őserdeinek minden fajtájú tollas énekesét látod kalap é's turbán alakjában . . . Ruháikról azt hinnéd, hogy negligében vannak még . . . mert amit egy tisztességes nő más körülmények között még akkor is befed és letakar, amikor még egyedül is van a szobájában, az most itt mint közszemlére van kitéve... Teljesen fedetlen karok . . . szinte a szemtelenségig merészen kivágott „nyak" a — gyomor tájékáig... S amit fedve hagynak még, azt az érzékiségre címzetten oly finoman juttatják kifejezésre, hogy csak egy úriember lázasan égő szemeibe kell nézned, hogy megtudhassad, hogy a trükk talált, a sóvárgó szemek : echói neki! Kislányod ha meglátná ezeket a dámákat, eltakarná csöppike kezecskéjével orcácskáját és azt mondaná, miközben szoknyád redőibe beletemetkezne: „anyuka, de sok pfuj néni! . . ." A meztelen kar és nyakon pedig ott ragyog — e &y — e £y vagyont érő collié, brasellette, a fülben a brilliáns bouton . . . Már most, hogy mit mesélnek ezek a ruhák egymásnak, hogy az egyik elsir a másik ruha „társának", hogy Őnagysága uracskája csúnya jelenetet rögtönzött, mikor a szabónő a ruha számláját prezentálta; — a másik meg arany óráját volt kénytelen becsapni a „zatyiba", hogy a diszes társaságban megjelenhessen, a harmadik . . . De ugyebár az nem érdekel bennünket már kedves olvasóm, hagyjuk csak a ruhákat egyedül, had meséljék egymásnak gazdáik életmódját . . . Bennünket csak az érdekel most, hogy mit is csinál ez a fényes, diszes társaság. Ez a sok szép, bájos, üde arcú babaasszony és szalongavallér ... Nos minden malicia, minden satyrikus mosoly nélkül, egyszerűen, szárazon megsúgom neked, mint azt egyik édes asszonykától ott hallottam. Ez a finom uri társaság most „jótékonysági bált" rendez; az éhezőknek: kenyeret, a ruhátlanoknak : ruhát, a hajléktalanoknak: hajlékot, a betegeknek : orvosságot. Táncolnak mostan ! * Mikor kilépnek a pazar világitásu foyerböl, ezüstcsengésű, vidám leánykacaj üti meg a fülemet . . . S mikor a másik sarkon befordulok, még akkor is hallom az Orchester mattchiche keringőj ét . . . Könny pereg le érett férfi arcomról . . . Előttem az éjjeli őrjárat egy csomó férfit, nőt kisér ... Hajléktalanokat . . . Carnevál 0 hercegségének uralkodása idején, egy jótékonysági soiré estélyen .. . te tiszta kis meggyőződésedet, mindig tiszteld és szeresd atyádat s ha megbotlanék, csak sajnáld öt, de ne haragudj reá, többet imádkozzál érte, mint amennyit korholod magadban. Hiszen még a liliomnak is fekete az árnyéka! Szegény, elég baj az neki, hogy ilyen . . . Lásd én is imádkozom mindennap atyádért és minél kevesebbet van itthon és minél szigorúbb, mikor itthon van, annál többet kérem a jó Istent, hogy halmozza el áldásaival. Azért, amit ma elmulasztottatok, kedveseim, hozzátok azonnal helyre. Imádkozzunk kedves apáért és a szegény magyar hazáért, hogy a jóságos Isten el ne vonja róluk tekintetét igazságos haragjában." S a gyermekek ellágyultan, keserű bánattal kis szivükben mondták édesanyjuk után az egyszerű könyörgést: „ ..des jó Istenünk, áldd meg édesatyánkat és engedd meg, hogy miután minden tehetségét a te dicsőségedre és a szegény magyar haza boldogitására fordította, lelki és testi épségben térjen vissza szerető családjába és engedd, hogy hasznos földi élet után a mennyben nyerje el velünk együtt érdemei jutalmát. Magyarok Nagyasszonya könyörögj érettünk. Amen." S a nagyasszony forró csókkal zárta álomra a kicsikék szemét. És sírt, sírt keservesen világos hajnalig . . . Igy tanította imádkozni gyermekeit atyjukért és a hazáért az ódon ocskói kastély gyermekszobájában Tisza Ilona nagyasszony, mialatt férjeura, ocskói Ocskay László uram Budatinban élte világát Szunyogh Lászlónéva], a felvidék legszebb és legroszabb asszonyával.
