ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-02-15 / 7. szám

Sajnálatos, de igaz, hogy a patriotizmus, a nemzeti önérzet mindenütt nagyobb és általánosabb, mint nálunk. Nem kutatok régi hibákat és bajokat, de az bizonyos, hogy nagyon rossz szolgálatot tesz hazájának az, akiben polgártárs iránt nincs tisztelet, sem sziv. Aki nem érti meg, hogy a nemzeti összetartást nem fegyverrel és erőszakkal kell szülni, mert azt csak ellenségtől és nem polgártárstól várhatjuk. Vége annak az országnak, ahol fegyveres erővel kellene állandóan figyelmeztetni a polgárokat, pláne a kiválóbbakat polgári kötelességeikre és természetes, hogy a gyermek is sunyi tekintetet vet apjára, midőn az bottal kezében hirdet neki szülői szeretetet. Legalább is kételkedik felöle. S várhatja-e a hatalmi tobzódásban a felhőkig kapaszkodó polgártárs, hogy az általa elnyomottak meggyötörtek és lenézettek, leszégyenitettek, akiket rendőrkézzel dobat ki, akikhez csak egy jó szava sincs, hogy azok bármikor és bármily körülmények közt vele közös akcióba lépnek a hazai érdekek mellett? Hogy vele karöltve acélozhatják a nemzeti erőt? Vele nem! Mert nem érik el, oly magasan van. S ez az, ami megfontolást igényel. Hisz' karddal kezében és az erőszak büszke rendszeresitésével várja a polgártársat, hogy kapaszkodjon fel a lépcsőkön és gráciával nyújtott kezére nem parolát — de csókot nyomjon. Mért? Mert az kivánja, hogy a polgártárs vele együtt működjön, de — csak igy. Ez neki igy tetszik, ezzel hizeleg magának, erre büszke. Sokkal jobb szolgálat az első nyert ütközet után a visszavonulás, miután nem külső ellenség üldözéséről van szó, hanem a mindenekfelett álló nemzeti összetartás sérthetetlenségéről. A honfiakon, polgártársakon ejtett sebet gyógyitani kell, vagy legalább is hagyni, hogy az magától gyógyuljon, de nem újra felszaggatni és az ország drága pénzén tartani csapatot polgárok és pedig a nemzet előtt féltett polgárok sanyargatására. Lehet, hogy ezt gyengeszivüségének tartják, de azt hiszem, hogy az országban benn jó sziv kell és csak kifelé kemény sziv. Lehet, hogy hisztérikus nőhöz hasonlítják a nemzeti csapásokon kesergőt, de a nemzet bizonyos, hogy koldustarisznyával hátán és vége. S a szöszke legényke, ha tudta volna, kit visz, talán megtette volna. Ki tudta volna meg, mi történt? Csak egy rossz asszonnyal kevesebb. Mi mindent jóvá nem tesz ez a lökés! Ocskay uram is nyilván visszavette volna a kardját. És | mily máskép, talán szebben Íródott volna akkor a dicső magyarok története az utolsó kétszáz évről! S mindez csak egy lökésen mult, csak egy rossz asszonyon. De hát ... a rossz asszonynak az ördög viseli gondját. Ocskay uram mindjárt ott elaludt a kereveten — boldogságában. Hogyisne! Hisz övé a fölvidék legszebb asszonyának szerelme! Igaz ugyan, hogy Ocskayné is szép asszony, de egészen másféle szépség az, mint amilyen Ocskay uramnak tetszik; Julianna érzéki szépségével szemben a megtestesült fönség szépsége, mint valami görög istennőé. Bódult fejét hamar elnyomta az álom. S álma az esti boldogság folytatása volt. Szinte csőstül zúdult rá az öröm, a kéjes boldogság. Szerencsétlen ember! Nem látta szent nejének, az ocskói szomorú nagyasszonynak szemrehányó, kérő, halovány arcát; nem hallotta két árva kis cselédjét, amint esténként kis ágyuk előtt apjukért s hazájukért imádkoznak, nem a cserben hagyott kurucok átkozódását. Nem látta, mint borul be az ég erős Trencsén sikján s mint hanyatlik le a végzetes vereségben a nagyságos Fejedelem csillaga. Nem látta, mily irtózatos zavar, csüggedés és fejetlenség cserél helyet a meseszerű lelkesedéssel, miközben olyan hir kap szárnyra, hogy a fejedelem meghalt, Bercsényit elfogták, Bottyán áruló lett. Nem látta, mint öli, rabolja a fegyelmankóval nem fogja, mert nem tudja hazáját védeni sem, nem még felvirágoztatni. De ennyire egy grófnak leereszkedni úgy látszik, nem illik. Vagy azt várja valaki, hogy a kisebbség vonuljon ki a hazából, hogy legyen a nemzet részére egy megszűnt erő — vagy azt, hogy neki behódoljon és legyen a nemzet részére elfojtott erő. Az első lehetetlen, mert érző hazafiakkal van szemben, a másik is lehetetlen, mert magyarokkal van dolguk, akik ősi hagyomány szerint magukközt polgártársat is neveznek, de hazafi értelemben Urat nem. Tehát marad az egy: Erőszak és jelenetek végtelenségig — vele együtt távolodás a nemzeti összetartástól, belső meghasonlás. Ha ez kell, akkor csak legyen gr. Tisza István tovább is Úr — mi pedig egytölegyig alázatos szolgái, kik várjuk az ö kimerithetlen parancsait, leckéztetéseit és lekicsinyléseit, vagy halálos Ítéleteit. S az ország akkor biztosan fel fog virágozni, mert ez a honfitárs fogalma. Qy $ Bővített hirek. A világításról. Nagy izgalomban volt már egy hét óta Esztergom városa. — A városé lesz a villanytelep ! — Házi kezelésbe megy át a villanyvilágítás ! Olyan nagy dolog ez, hogy senki sem tudta elképzelni, miképen is fogunk mi magunknak világítani. Eddig, ha sötét lett, megcsavartuk a szerelők által falraragasztott gombot s élveztük a fényességet. A hónap elsején pedig morogva, kételkedve kifizettük a gyár számláját ily szavak kíséretében: — Szörnyűség! Ennyire nem számítottam ! — Ennyit mutat a villanyóra — feleli a pénzszedő. — Akkor bizonyára rossz ! — Eddig nem vettük észre. Mindig jól szuperált. —• Akkor az inas, a szobaleány, a cseléd égette sokáig vagy a levegő szívta ki. — Ennyit mutat az óra, ennyit meg a számla. Tessék fizetni. És tetszik fizetni, mert az órának és a gyárnak is igaza van. — Ezután is igy lesz? Körülbelül! Csak a tiszta haszon nem lesz a Ganz cégé, hanem változatos módon osztódik fel, amint az „E. Friss Újság" megírta, a kinyomatottt szabályrendelet vagy tervezet alapján. mezetlen sok katona a reménytvesztett polgárságot, nem látta, mint vetik meg még a labanc tisztek is a többszörös árulót. Nem látta a verbói kastélyban a koldus szemrehányó tekintetének rejtett l villámlását, nem a vágujhelyi országút véráztatta porát. Nem látta, mint röpülnek körül a varjak a vágujhelyi bástyán mérges károgássaí valami kitűzött véres fejet, mialatt a nap haragosan fordítja el arcát. „Kár, kár, kár vala Ocskay Lászlónak, Ilyen nagy vitéznek, lenni árulónak." Szellő sóhajt nagy Törökország felől és a szélben a száműzöttek panasza zokog. Ö semmit sem hall. A vezérlő fejedelem immár utolsót tekint imádott Hazájára s lassan, bánatosan, könnyező szemmel ereszkedik le a Kárpátok túlsó lejtőjén számkivetésébe, hogy hazátlanul haljon meg az, aki hazájának szentelte mindenét. „Szülőföldem, bölcsőm, te bús Magyarország, immár Istenhozzád, immár Istenhozzád!" Ocskay László, ezt sem látod? Nem, ő semmit sem látott. Ő csak egyet látott. A szép Szunyoghné rózsás patyolatbőrét, amint táncközben a kettérepedt selyemfűző alól csábítóan rámosolygott. „Gyerekek, alusztok?" Csönd. „Miklós!" A gyermekeknek csak csöndes pihegése hallatszik. „Erzsi!" A város szélső határain megindult az eszmecsere : — Az urak kapnak percentet a tiszta haszonból, mi pedig elosztjuk a drótot, meg az oszlopokat. A gazdák kiállanak a kapuba s kiszámítják, hogy mi minden telik majd a nagy fenyőszálból. A drót is jó lesz a ház körül. A gyerek is ott lábatlankodik az apja mellett: — A kis fehér porcolány az enyém lesz ugye ? Az ügy azonban lekerült a napirendről, mert a Ganz-gyár a jövőben is jó területnek véli Esztergomot. Igy megmarad a percent, nem ássák ki az oszlopokat, nem szedik le a drótokat, meg a „porcolány" se lesz a kültelki fiúcskáé. A farkasok. A városi képviselő úr — pár nappal a közgyűlés előtt — elballagott a „népszerű" vendéglőbe egy pár pohár borra, tanácskozásra és a közvélemény kiszimatolására, hogy milyen álláspontot kell elfoglalnia a közbizalom biztosítása céljából. Este az asszony fontoskodó arccal fogadja: — Apjuk, két puskás úr ment el előttünk a Duna felé. — Hát, két puskás úr ment a Duna felé, — feleli mogorván az apjuk. — Még négy röndér is ment előttünk. Talán azok is arra tartottak. — Hát, arra tartottak! Az ö dolguk ! — De nem az ő dolguk, mert baj van! — Már mi baj volna? — Befagyott a Duna, aztán farkasok jöttek át a jégen Kövesd felől. — Csak nem ette meg őket a fene ? — kezdi hegyezni fülét a gazda. — A szomszédban voltam s a Panna néni mondta, hogy az urak meg a röndérek a farkasokat vadászgatták. — Lehetséges! Rosszul alszik az egész család. Ha a lovak felhorkantanak, vagy a disznók sirnak — a gazda kirohan baltával és a nagyobbik fiával a havas udvarra. Ott azonban csöndesség van. Egyik hajnali őrjáratkor mozgott valami az udvar végében. Megforgatta a gazda baltáját a feje fölött s odaröpitette. Élénk ordítás mellett fölfordult egy ismeretlen állat. A fiú vasvilláját előreszegezve odamegy és vizsgálódik. Az apja távolról kérdi: — Megdöglött a farkas? — Megdögölni megdöglött, de nem farkas volt, hanem a szomszédék Bodrija. * Még sokáig várták a farkast. Éjjel-nappal vigyáztak. Eljött a közgyűlés napja s a gazda elballagott a városházára. Este vetődött haza a képviselő ur s az elébe kerülő asszonyt sunyi ábrázattal szóllitotta meg: — Asszony! Láttam ám a farkasokat! Majd széttépték a polgármester urat a közgyűlésen. A kis lány meg sem moccan. Nyilván az elbűvölt királyfival játszik szép Álomországban. „Gyerekek, kinek kell lépesméz?" „Nekem! Nekem!" kiáltja a két gyerek egyszerre. A jó anya tanácstalanul áll a nevetés és bosszankodás közt. „De előbb arra feleljetek, volt-e esti ima?!" „Volt. Igen." „Kedves apáért is?" Csönd. „No feleljetek, egy-kettő, imádkoztatok kedves apáért?" „Nem." felel a kis Erzsi szepegve, amikor látja, hogy Miklósra már hiába vár a felelettel. „Miért nem? Még most sem tanultátok meg, hogy minden este kell kedves apátokért imádkoznotok?" „Miklós nem engedte" mentegetőzik szörnyű rémületében a kis leány. A tizenkétéves kis Miklós, csinos, barnahajú kuruc legényke, ugyancsak hallgat ágyacskájában, mint gomba az árnyékban. Szörnyen röstelli, hogy olyan semmiségért, mint a lépesméz, megszegte hadicselét, a hallgatást és életjelt adott magáról. Majd ágy alá sülyed szégyenében, hogy édesanyja a mézzel úgy ki tudta csalni biztos hadállásából nyilt mezőre — s hozzá lány előtt. Az a csacska Böske mindent kifecseg, jól is mondta a Petky l Zoli, hogy lánynak semmit sem érdemes mondani, mert már az első szellő kifújja belőle a titkot. De már mindegy. Nyilt mezőn is szint mer a kuruc vallani. „Miklós, mi volt az?* kérdi a jóságos, de szigorú anya. „Miért nem engedted Böskét imád-