ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-02-01 / 5. szám

XIX. évfolyam Esztergom, 1914. február 1. 5. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BÉLA. Kéziratok a szerkesztőség", előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. A néppárt önállósága. Esztergom, 1914. január 31. A mai zavaros és élükre állított politikai mozgalmakban gyakran halljuk felvetni a kérdést: mi lesz a néppárttal? Mit fog a néppárt a pártegyesülések között csinálni? A keresztény politikának pro és contra részéről egyaránt felhangzik a kérdés. A politikai hivek részéről bizonyos féltő aggodalommal, az ellenség részéről el nem titkolható gúnnyal. A kérdésre természetesen külömbözök a feleletek. Sokan, s ezek az ellenségek, szeretnék a néppártot eltemetni s számítanak arra, hogy mint a 1867. óta annyiszor, ugy most is, fölülről fogják a keresztény alapon álló politikai érvényesülést félretolni, mint fölösleges kölöncöt, azzal érvelve, hogy a klérus, amint keresztény alapon álló politika hátvéde, amúgy is tartozik a fökegyúr kormányát támogatni. Mások ismét, bár elvben a keresztény politikát nem bánják, annak jogosultságát elismerik, a paktum, a megalkuvás útjára lépnének s ugy szeretnék a néppártot a politikai alakulásokba beilleszteni, hogy az amolyan csöndes társa, sőt a választásoknál (50—60 kerületben), a közigazgatástól támogatott szükségbeli tartalékserege legyen az uralkodó kormánypártnak, arra épitve álláspontjukat, hogy igy a kormány nem fog keresztény, főképpen klérusellenes törvényjavaslatokkal előállni. Ezeket tehát az egyház érdekét szem előtt tartó opportunizmus vezeti, ami ha egyéni érdekektől ment, mondjuk jóhiszemű meggyőződés. — Számos viszont azok száma, akik a keresztény politika mai letéteményesének, a néppártnak a jövőjét egy önálló, saját lábán járó politikai taktikai kibontakozásban látják, amelynek jegyében a néppárt ne kapcsolja magát a kormánypárthoz; ne vegyen részt semmiféle ellenzéki párt koalícióban vagy fúzióban, mivel ugy a kormánypárt, mint a többi párt amúgy is liberális lévén, azoktól úgyszólván egy világ választja el: hanem megőrizve elvi s cselekvő függetlenségét, legyen úgynevezett centrumpártja a parlamenti életnek, támogatva mindent, akár a kormánypárttól, akár más párttól jő, ami jó és hasznos, ami az ö politikai programmjávai nem ellentétes. Ezen három, meglehetősen kialakult álláspont közül az első liberális elv, a kereszténység politika hivatásának tagadását jelenti. Azokét, akik a kereszténységet nem ismerik el az állami s társadalmi berendezkedés alapjának, akik a keresztény vallásos meggyőződést elválasztják a politikaitól s az államot a vallás, a kereszténység fölött álló szervezetnek tartják. Ez az álláspont a keresztény világnézeten álló politikai berendezkedésnek örökös ellensége s ha katholikus pap támogatja ezen irányzatot, ellentétbe kerül saját egyházának küldetésével. A másik két álláspont már megérdemli a vele való foglalkozást. A második álláspont első látszatra behízelgő és szinte van abban valami praktikus igazság, hogy a keresztény politikai párt, a magasabb érdekek miatt, az állami kormánnyal jó viszonyban legyen. Csakhogy ki biztos arról, hogy dacára a király apostoli fökegyuraságának, a kormány ebben a sok felekezetű országban megmarad-e legalább is a tolerancia álláspontján a katholicizrnussal s az egyházzal szemben? Ki biztos arról, hogy a kormány nem követ-e el olyan lépést, mely alkotmányválságba sodorja az államot s az erőszak abszolutizmusát inaugurálja? A mult század 90es éveinek nagy egyházpolitikája előtt a magyar katholikus egyház annyira a kormány táborában volt, hogy a Sennyei-féle keresztény színezetű pártalakulás is visszafejlődött s ellenzéki katholikus pap elég ritkaság számba ment. És mégis ránk hozták az egyházpolitikai törvényeket, mint megtorlást. Nem volt elég erős az egyház azok meghiúsítására. Régi igazság, hogy amig nem látja a liberális állam szükségesnek s elérkezettnek, nem csinál egyházellenes politikát. Amint azonban érdekei, a koráramlat s esetleg ha az ellenzék szorítja, akkor ütőkártyának s az ellenzék megosztására előveszi az egyházpolitikát. A 90-es évek nagy nemzeti háborgásában, egyszerre elfordította a kormány a nemzeti követelményektől az országgyűlés s a nemzet nagy részének a figyelmét, amint az egyházpolitikát a politika serpenyőjébe bedobta. Ki biztosit arról, hogy ha az érdeke, a nemzeti hangulat elfordításának szüksége kívánja, nem hozakodik-e elő a kormány, akár Tiszáé, akár másé, újból valami egyházpolitikai aktussal. Támogassa öt százszor is a néppárt vagy a hivatalos egyház, a történelem megtanított bennünket arra, hogy a kormányok a vallási ügyeket a AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Liza kisasszony vőlegénye. Irta: Fülöp Ferenc Még most is mintha látnám összetöpörödött púpos alakját, megrongyolódott arcát, pislogó, vizszinü apró szemeit. Valahányszor iskolába mentem vagy jöttem, Liza kisasszony rendesen a garádicsos utcaajtóban álldogált. Fénytelen szemeivel végig vizsgálódott a gidres gödrös utcán, be a város felé. Az utcában lakók már tudták miért áll Liza kisasszony az ajtóban, akik azonban nem ismerték Liza kisasszony eme különös szokását, azoknak újságolták is szapora nyelven: — Liza kisasszony megint a vőlegényét várja! Hiába! A kisvárosi emberek mindent megtudnak. Hogy azonban Liza kisasszony mióta várja a vőlegényét és hogy miért várja, azt senkinek sem sikerült megtudni. Még Gombócos Ágnesnek sem, noha a városi kávésasszonyok között is már nagy tekintélye és szaktudása volt az efajta dolgokban. Egyszer, valami bolondos, csúf novemberi reggelen, ahogy az iskola felé tartottam, az ajtó köszöbén nem álldogált Liza kisasszony. Ez a dolog nagyon föltűnt mindenkinek. Rövid negyedóra alatt kíváncsi asszonyok, még kíváncsibb lányok tünedeztek föl a garádicsos ház tájékán. — Biztosan megjött Liza kisasszony vőlegénye. Vagy pedig szegényke súlyosan beteg. — Igy tépelődtek a fehérnépek. Az utca elején e közben föltűnt Kaiser Szepi városi fertálymester bicegő alakja. Mikor az asszonyokhoz ért, kíváncsian kérdezte : — No mi az asszonyok, tán bizony forradalom tört ki a férfiak ellen? Egy kackiás, nyelves menyecske rögtön ki is tálalta ami a nyelve hegyén volt. — No hiszen meg is érdemelnék a férfiak, hogy az asszonyok hadat izenjenek nekik. De most ugyan más dolgon törjük a fejünket. — Ugyan mi lehet az? A nyelves vászoncseléd épen feleletet akart adni, midőn a garádicsos ház kapuja nagy hirtelen felnyílt s azon Liza kisasszony társalkodónője, Bábi néne csoszogott ki szemeit törülgetve. Mint eresztéskor a méhraj, úgy tódult a sok asszony és lány a vén Bába néne felé, hogy valamit megtudjanak. De biz Bába néne nem reagált a sok mozgó szájra. Sovány kezével Kaisernek intett, hogy kövesse. A fertálymester izgatottan sietett Bába néne után be a rejtelmes házba. Hogyne lett volna izgatott, mikor idős ember létére most van először alkalma bejutni Liza kisasszony otthonába. Pedig bizony a város minden házában megfordult már hivatalos ügyben, de még Liza kisasszonynál sose. Bába néne a fertálymestert egy udvari szobába vezette. — Üljön le kérem. Szepi úr nagy hajcihéjjel ült le. Melléje egy másik ócska, özönvíz előtt fotelba maga a vén hölgy telepedett le. — Különös dologban szeretnék a fertálymester úrral beszélni. Ismerem jól az úr csalafinta eszét, meg a jó szivét is s igy azt hiszem kérésemnek eleget fog tenni. — Tessék csak elmondani. Ha tehetem, megteszem, — válaszolta Kaiser. — Köszönöm előre is. S aztán ha mindent jól megtett, nem kívánom ingyen se. Előlegül pedig ime itt van egy arany, ötször annyit kap, ha eredményesen végződik a dolog. A fertálymester kissé elfogultan nyúlt az arany után. — Most pedig szép sorjában elmondok egynéhányat Liza kisasszony múltjából. Kaiser meglepődve kiáltott fel: — Hát Liza kisasszonyról van itt szó ? — Csendesebben kérem uram. Nehogy Liza kisasszony felébredjen. Szegényke alig néhány perce, hogy eltudott szenderegni. Bizony jól esik szegénykének egy-két nyugodalmas perc. — No jól van. Csendben maradok. Hát Liza kisasszony beteg? Bába néne nagyot sóhajtva felelte: — Hej bizony úgy van. Az örökös kapuban való álldogálás roppantul megártott szegénykének. Beteg lett s most az ágyat nyomja. Az orvos azt mondta, hogy aligha birja a kórsággal felvenni a versenyt. Gyakran már félre is beszél szegényke. S folyton vőlegényét emlegeti. Az előbb is, mi-