ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-02-01 / 5. szám

politikai érdeknek mindig föláldozták s ha erőnket fölülmúló áldozat kellett a közös hadseregre, ha be kellett tömni az ellenzék száját, el kellett terelni a nemzet figyelmét a közjogi követelésektől, a háládatlanságot, az elhagyottságot mindig a katholikus egyház érezte. Ne áltassa magát semmiféle komoly keresztény politikus azzal, hogy ha lesz egy tartalék kormánypárti katholikus politikai párt, majd képesek leszünk föltartóztatni bármely egyházellenes kormánypolitikát. Az ilyen egyházellenes felmerülő áramlatot a hirtelenség, az ötlet, kortézia jellemzi. A kormánypolitika hamar megy át színváltozáson, sokszor saját megmentése miatt is. A keresztény politikai párt pedig nem teheti ki magát annak, hogy a politikai szinváltozás beállásával, mint kifacsart citromot, alkalomadtán félredobják. Azután, ha a kormány paktumot kötne, mondjuk a néppárttal, hol van az megirva, hogy az a paktum egy utána következő kormányt kötelezne? Más szempontokból, más politikai konnexiókból vezetve, egy uj kormány felborithatja az előző kormány taktikai megállapodásait. És ha mondjuk, ad interim létesül is paktum a kormány és egy nem kormánypárti párt között, pl. a néppárt között, nem teszi-e ez gyanússá az illető pártot, pl. a néppártot a közvélemény előtt? Nem töri-e le a néppárti választók bizalmát a párt programmja iránt, ha egy liberális párttal mintegy „ösmeretségi" viszonyban van egy keresztény alapon álló párt? Vagy a néppártra megtisztelő, ha e viszony alapján, azt énekelhetné politikai múltjára vonatkozólag: „Én is voltam valaha, szép asszonynak kocsisa." Arra is kell gondolni, hogy az ilyen paktum megköti a keresztény politika kezeit s ha mégis önállóbban lépne fel egy némely kérdésben, emlékezzünk arra, hogy nemcsak a pártok, hanem az eszmék is mérkőznek. Például: a kormány táborában volt a mult század 70-es éveiben az egyház, sőt a Deák-pártban szép számmal voltak a katholikus szellemet megközelítő politikusok is, azért ez még se tartotta vissza az Andrássy-kormányt, hogy a csalhatatlansági dogma ellen ne gyakoroljon a vatikáni zsinatra induló főpapságra nyomást s ne cselekedje meg Jekelfalussy püspöknek a minisztertanács előtt való megdorgálását. Hát az alkotmányjogi, a politikai dekórumbeli szempontok nem jöhetnek számba? Csak általános tényt hangoztatunk, minden célzás nélkül a jelenre. Hányszor megtörténik, hogy egy kormány uralma biztosítására törvényellenes eszközökhöz nyúl, panamázik s az alkotmánybiztositó zsilipeket széttöri. Megtisztelö-e a kormánytól elvi alapon különböző pártra, mely az ilyen kormánynyal szövetséget vagy legalább is csöndes barátságot tart? Hogy növekedjék az ilyen párt iránt a politikai becsület bizalma, amely párt, az önkény, erőszak, törvénytiprás kormányának úgyszólván csatlósa lenne. Ez se nem egészséges, se nem természetes állapot és amellett belső meghasonlást jelentene, amelynek jellemzésére elég a bécsi fiakkeresok két szóból álló cimosztogatása: „selber aner." A harmadik álláspont felel meg az állami s keresztény politikai érdeknek elsősorban. Ne legyen a néppárt az okvetlen ellenzékeskedés pártja, de ne kösse le létét, jövőjét a kormányhoz se. Legyen objektiv s minden szélsőségektől ment birálója s törvényhozója a parlamentnek s ne azt nézze, hogy honnan, kitől jő valami, hanem hogy jó-e, megfelelő-e és elfogadható-e, hacsak általánosságban is, keresztény szempontból. Őrizze meg függetlenségét minden párttal szemben; tartson, ha a nagy eszmék keresztülvitele szükségeli, fegyverbarátságot, de ne lépjen be semmiféle koaliciőba, mert az nemcsak kötelezettségekkel jár, söt mint a közelmúlt tapasztalatai igazolják, programmjának eltolásával is jár és visszás helyzetbe hozza a sokszor hozzá nem való társaságban. (Bokányi, Vázsonyi, Jászai.) Azok az együttes szereplések a gyűléseken s a közös konferenciákon megtévesztik a közönséget a néppárt keresztény álláspontjára nézve és hasznát annak a néppárt soha sem tapasztalta. Söt inkább azt a véleményt élesztette, hogy a sok „együttes"-ben, a néppárt súlyát nem igen vették észre. A magyar keresztény politika előtt a német centrum lehet csak ideál. Ez nincs lekötve se a liberális kormánynak, se a liberális ellenzéknek; nincs hozzászögezve semmiféle közjogi kölöncökhöz. A politikai taktika ügyességével tartja kezében ugy a parlamenti ügyek kezelését, hogy tőle függ a kormány vagy az ellenzéknek többsége s ezért szószerint is valósággal centruma a német parlamenti mozgalmaknak. Ehhez természetesen három dolog kell nálunk is: a politikai önzetlenség vezetőembereink szereplésében, távol minden demagógiától; a helyes és fegyelmezett ítélőképesség az ügyek megbirálásában, mely alkalmas időben mint a delejtü magához vonzza a többi pártokat is; az elhatározás szilárdsága az elvek mellett, párosulva a vezéri tekintély imponáló erejével. Ezzel a hármas vértezettél ellátott keresztény párt tényező lesz ugy a kormány, mint a többi pártok előtt s egyik is, másik is igyekezni fog támogatása megnyeréseért. Nem a hatalomért kell alkuba bocsátkozni, paktumokat kötni, kikapcsolni, bekapcsolni elveket, jelszót cserélni, hanem a kitűzött lobogó mellett megállani s annak a tiszteletet még az ellenségtől is kivivni. A hatalom, amit a kormányhatalom ad, az törékeny, oszlékony s ködpára ; az elvekben való kitartás, az azért való tántoríthatatlan küzdés ad igazi hatalmat, mellyel azután, mint a német centrum tanulsága igazolja, számol minden politikai tényező. Keményfy K. D. Le az álarccal! Irta: Benedek Rezső. Tél van . . , Nem csak a flirt, a tea-estélyek, jourok, soirék, korcsolyázás és efféléknek az évadja, hanem az égbekiáltó nyomornak, az éhség szürke rémének arató-ideje. Mikor ezer és ezer ember fogvacogva didereg fűtetlen, nyirkos levegőjű, kripta szagú, szobáknak csúfolt odúkban; mikor megszámlálhatatlan kicsi csöppség a kellő táplálkozás hiányában elpusztul, mert az éhségtől kiaszott anyai kebel képtelen magzatát táplálni; akkor eljön a „Humanizmus" Őnagysága is, mint december hatodikán az obligát „Mikulás bácsi". Jótékonysági soirék, melyben a nagyságos asszony legújabb, merészen kivágott Worth modelljeit szokta bemutatnia crem du eremnek, meg „kedves" barátnőinek, hogy azokat megpukkassza . . . De kibúvik akkor a humanizmusról hires, tizenhárompróbás malteroshad, a sötétségnek szabadalmazott lovagjai: a szabadkőművesség is. Mert ugy a malteroskanál nyulbörkacagányos vitézei, mint fegyverbarátai: a kihívó, kacér, vörös reform-pongyola ruhájú szociáldemokrácia, szinte túllicitálják egymást a humanizmussal, hogy ki éri el a rekordot belőle. Elősorolják a jámbor, naiv olvasóknak, hogy a didergő, nincstelen, szegény proletárok s gyermekeiknek a borzasztó téli hónapokon át melegedő szobát, ropogós zsemlyét, előtt elaludt volna szegényke, azt suttogta bágyadtan: — Bába! Édes jó Bábám! Nemsokára meghalok. Az éjjel is nagyon rosszakat álmodtam. Csak egyet szeretnék még tőled kérni édes Bábám. Kerítsd elő csak egy rövidke percre is az én drága vőlegényemet. Még ha a főid alól teremted is elő. Ugy szeretném látni őt, amint megkért. Nem. Nem lehet az már. Hiszen Ő is, meg én is megöregedtünk. Az élet hava megfehérítette hajunkat. De mindegy Bába. Mindegy. Csak szerezd vissza az én vőlegényemet. Bába néne nem birta tovább. Apró, szúrós szemeiből megeredt a köny. Mikor már jól kisírta magát, folytatta: — Szegény Lizácska ! Haj minő boldogsággal várta is eddig a vőlegényét. Minő boldogan. Kaiser közbevágott. •— És ugyan mióta várja Liza kisasszony a vőlegényét ? Bába néne összeráncolt homlokkal gondolkozott. — Hm. Hogy mióta? Negyvenöt év óta. Liza kisasszony akkor még huszonkét éves volt. Vőlegénye pedig harminc. — Hát miért bomlott fel az eljegyzés? — Nagy sora van annak. Liza kisasszony szülei jómódú kereskedők voltak Temesváron. Lizácska gyönyörű szőke lány volt, aki után az egész város fiatalsága bolondult. Ugy a civilek, mint a katonák. Liza kisasszony azonban csak egy után epedett. Egy barnaképű huszártiszt után, aki osztrák báró volt. A fiatal báró szülei tudtán kivül jegyet váltott Lizácskával. Mikor erről a báró szülei értesültek, a fiatal bárót huszonnégy óra alatt Kolozsvárra helyeztették, majd egy hét múlva Lernbergbe. Lizácska a nagy szégyen elől ebbe a kis dunántúli városba szökött s itt élt sokág titokban egy gyermektelen távoli rokonánál, ki után ezt a házat és az egész vagyont örökölte. Nem számitva bele az időközben elhalt szülei jussát se. S Lizácska az időtől mindig vőlegényét várta epedő szívvel. Hátha! Hátha eljön egyszer, hogy beváltsa szavát! A fertálymesternek jó ötlete támadt. — Tán jó lenne Írnunk Lernbergbe a vőlegénynek. Lehet hogy megesik a szive az egykori menyasszonyán és eljön. — De ki tudja azóta hol lehet. Negyvenöt év nagy idő. Hátha már meg is halt. — Hm. Akkor biz bajos dolog előkeríteni. Bába néne fontoskodva mondta. — Hisz nem is erről van szó. Egészen másról. Ezután a két öreg halkan tanácskozott. Jó sokáig. Végül Kaiser mosolygósan távozott. * * * Liza kisasszony ugy fekszik ágyában, mint egy darabka fa. Kebléből néha sóhajtás féle tört elő. Lázban égő szemeivel folyton az ajtó felé néz. Az ágy mellett Bába néne motoszkált. — Te Bába! Azt álmodtam az előbb, hogy Rudi jött el engem meglátogatni. Ó drága Rudikám. — Csak ne izgasd fel magadat édes Lizácskám. Ami el nem mult, még megtörténhet. A beteg keserűen sóhajt fel. — Nem! Nem lehet! Nem hiszem el, hogy végső vágyam teljesülni tudna. Hiszen pár rongyos óra választ el engem a kimúlástól. — Lizácskám ! Emlékszel ama közmondásra, hogy bízva bizz és remélve remélj ! A beteg nyugtalanul hánykolódott ágyában. Nem találta sehol a helyét, arcára vérpiros rózsák települtek. Mig szemeiből a nagyfokú láz fénye áradt ki. Lábaival nagyot lökött az ágydeszkán. — Bába! Hozd már ide az én Rudimat. Rudimat hozd! Érted? Rudimat. Az én szép, ragyogó szép, daliás vőlegényemet, hogy még egyszer láthassam. Hiszen megérdemlem. Negyvenöt hosszú éven át vártam rá. Az ajtón kopogás hallatszott. Liza kisasszony réveteg szemeit az ajtóra szögezte. — 0 Istenem, édes jó Istenem. Itt az én várva-várt vőlegényem. Az ajtón idegen formájú férfiú lépett be. Szakálla, bajusza és haja dértől lepett volt. A belépő férfi kissé erőltetett lépésekkel tartott az ágy felé s valami elfojtott, indulatos szavakkal fordult a beteghez : — Liza! En édes drága Lizácskám. Hát nem ismersz rám ? Én vagyok a te Rudid, a te várvavárt vőlegényed! Liza kisasszony merően nézett a férfire. — Te vagy Rudi? Te? Hát igy megtudtál változni? Én nem igy képzeltelek el. Én daliás