ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-09-06 / 36. szám

Mi is hát tulajdonképpen a keleti kérdés ? A keleti kérdés röviden: a nem is beteg, de haldokló török birodalom felosztandó testének nagy kérdése s ennek mindenkor első sarkpontja : Konstantinápoly hovatartozása. Mióta a szarmaták és skythák nagy síkján letelepült szervezetlen szláv törzseket a normannok vitéz fejedelme, Rurik szervezte, azóta ezt a nagy kontinensen talán kissé unatkozó népséget folytonosan izgatta a bűbájos, a csodálatos fényű Bizánc. Azért mondják némelyek, hogy mióta a normannok 200 dereglyén megjelentek Konstantinápoly falai alatt s azt vad vitézségükkel kétségbeejtették, azóta él az orosz nép lelkében a „keleti kérdés" megoldásának vágya is. Mindenesetre öntudatlan vágynak a megnyilatkozása volt ez, azaz inkább rabló hajlamokból táplálkozó hadjárat, mely a művelt Bizáncot többször megremegtette — de bizonyítja azt a tényt, hogy a nagy orosz síkságból az ott lakók Konstantinápoly felé találták meg működésüknek és vágyaiknak útját. De másrészt érthető is, ha a később nagyhatalmi állásra felcseperedő moszkovita fejedelmek lefelé kacsingattak, hiszen kultúrájuk, vallásuk, stílusuk mind bizánci eredetű. Kétségtelen, hogy Moszkva nem pótolhatja Bizáncot, hisz Moszkva csak másodszülötte az orthodoxiának. Más szempontból nézve, Konstantinápoly, a három világrész emporiuma méltán keltette fel a határaiban elzárt moszkoviták kívánságát. A keleti kérdés mindig a legbensőbb összefüggésben állott Oroszország hatalmi állásával. Természetesen, midőn még alig lépett ki ősi elmaradottságából, Nagy Péter alatt a „keleti kérdés* sem izgatta még a világpolitikát, de azt mondhatjuk, hogy a „keleti kérdés" tulajdonképpen Nagy Péterrel kezdődik. Nagy Péter újjáteremtette a régi moszkovitizmust, nem elégedett meg, hogy Oroszország hátul ballagjon az európai államok mögött, hanem jelentős szerepre akarta emelni a roppant tömegével már is feltűnő birodalmat; terveit szimbolizálja a mesés értekü uj korona is, melyet császári hatalma jelképéül magának készíttetett. Bizonyára zseniális elméjén többször átvillant a terv: visszaállítani az orthodoxiának és főképviselőjének, az orosz nemzetnek a régi bizánci császárságot. Nagy Péter természetesen, mivel még csak az úttörő munkáját volt kénytelen végezni, nem üthette nyélbe nagy terveit. De végrendeletszerüen szállt át ez a nagyhatalmi ábránd, ez a terjeszkedési vágy a nagy szervező későbbi utódaira is. Ezentúl minden törekvésük odairányul, hogy a Sophiában feltehessék fejükre „Kelet" császárainak koronáját. Attól kezdve, hogy Nagy Péter az orosz birodalmat megalkotta s annak életrevalóságát a poltavai csatában megmutatta, datálódik tulajdonképpen a „keleti kérdés" kezdete. A keleti kérdésnek az oroszok javára való részleges megoldása a sors különös szeszélyéből a nem is orosz, hanem német eredetű II. Katalinnak jutott. Világos áttekintéssel, következetes erélylyel látott hozzá ez az „amazon" császárnő terveinek végrehajtásához. Előtte egy uralkodó sem volt annyira tisztában a török birodalom feldarabolása körül szőtt tervekkel. Minden sakkhuzása jól kiszámitott lépés volt Konstantinápoly felé. Az ő politikájának oroszlánrészét már csaknem a „keleti kérdés" képezte. II. Katalint siker tekintetében, mellyel Konstantinápoly felé előrehatolt, idáig egy orosz uralkodó sem multa felül; különösen méltányolhatjuk működésének eredményeit, ha megemlítjük, hogy ekkor a török bár hanyatló, de még mindig eléggé erős volt. II. Katalin már azt hitte talán, hogy legközelebbi utódai végrehajtják az orosz álmokat, ezt szimbolizálja az a kép, mely Sándor trónörököst, Katalin unokáját ugy ábrázolja, mint aki a gordiusi csomót kettévágja ; másik unokáját, Konstantint, a kit — a nomen est omen szerint — Kontantinápoly és a régi Görögország jövő császárának óhajtott, kezében Nagy Konstantin keresztjével ábrázoltatott; a herceget a jövő hivatására való tekintetből görög dajka szoptatta, görögök vették körül s nyelvüket is elsajátította. Mindezek persze csak vágyak voltak, í de Katalin hajthatatlan tetterejével és makacs ambícióival hatalmas lépéseket tett előre. A török birodalom hanyatlása terveit meglehetősen elősegítette. Az akkori szultán, III. Musztafa keserűen sóhajtott fel környezete előtt: „A birodalom felfordult s mi nem tudjuk visszaállítani." Az egykor harcias török egymásután vesztette a csatákat, szultánjaikból a hárem idegölő élvezetei minden tetterőt kiöltek. A török birodalomról mindenki tudta, hogy már nem veszedelmes. Az 1769-ben megindult háború az ozmán seregek teljes vereségével végződött. Az orosz hajóhad a Gibraltáron át nyomult a török vizekre s oly csapást mért a török flottára, milyent az Lepantó óta nem szenvedett. Az orosz a győzelmek gyümölcse gyanánt hajózási jogot nyert a Dardanellákon, megnyerte a protektorátust a balkáni keresztényeken, területeket nyert a nyugati határokon, s fenhatósági jogot Oláh- és Moldvaországon. Hódításaira, sikereire rátette a koronát, midőn Katalin 1783-ban az orosz Riviérát, a gyönyörű Krimet is elvette a török-hübéres tatár khántól. Midőn Katalin a régi tatár khánok fővárosában, Bakcsiszerajban, beleült aranyos trónszékükbe, akkor legközelebb érezte magát álmai megvalósításához. Mikor 1786 ban II. József császár kíséretében az elfoglalt Krímbe bevonult, a diadalkapu fölött ez a felírás volt olvasható: „Ut Bizáncba." Valóban az ut a török birodalom testéből éles karddal ki volt vágva, elő volt készítve, s ez időtől kezdve a keleti kérdés is minél többször zavarja Európa békéjét. II. A napóleoni háborúk szerencsés befejezése Oroszország tekintélyét hatalmasan megnövelte. Ez idötájt mind erösebben vetődik felszínre az úgynevezett Dardanella-kérdés, azaz Oroszország szabad hajózása a Fekete-tengerből. Természetes, hogy a Bosporus megnyitása Oroszországot a Földközi-tengeren is hatalmassággá tenné, nem is szólva arról a veszedelmes állapotról, melybe az európai, nevezetesen a középtengeri hatalmak jutnának, ha Oroszország egy fix pontot nevezhetne magáénak a Bosporus bejáratánál. Amint mondják, közel volna az az idő, hogy a Földközi-tenger orosz beltengerré váljék, mint a Kaspi-tó. De bizonyos az is, hogy az orosznak a Fekete-tenger sem több a Dardanellák nélkül, mint a Kaspi-tó ; flottája, amint látszik, csak arra jó, hogy lázongjon s nem is ellenséget, hanem Odesszát vagy Sebastopolt bombázza. 1809. évben török és orosz szerződés mondotta ki, hogy idegen hadihajóknak tilos a tengerszoroson áthaladniuk. Az 1841-iki angol—orosz— porosz—osztrák-szerződés elrendeli a kettős szoros zárlatát. Az 1856-iki párisi szerződés még a hadihajók tartását is eltiltotta a Fekete-tengeren, melyet a későbbi szerződések sem engedélyeztek. Oroszországnak tehát a bizánci aranykapuk nem nyílhattak meg idáig. Erős feketetengeri flottája csupa parádézás. A nagy európai háborúk után Oroszország minden erejét a „keleti kérdés" végleges megoldására fordította. Ez időbe esik a Balkán ébredése. Tudvalevő, hogy az ut Konstantinápolyba a Balkánon át vezet. A protektorátus, melyet az orosz az óhitűek fölött nyert, beleszólást engedélyezett neki a török birodalom belügyeibe. Ez idő óta nem üthette a török a görögöt, szerbet, bulgárt, montenegróit, hogy az orosznak ne fájt volna. Legjelentősebb esemény Görögország felszabadulása, melyet a drinápolyi béke (1829.) szentesitett. Szerbia már előbb, az 1812-iki bukaresti szerződésben önkormányzatot kapott. Obrenovics Milos 1817-ben elnyerte a fejedelmi méltóságot s tiz évre rá örökös fejedelemnek ismerték el. Az apró fejedelemségek ekkor már mind észak felé kacsingattak, szülöttei voltak ők az orosz atyuskának s mint hű gyermekek, teljesen az ő nótája szerint járták a táncot — a török ellen. A töröknek ez idő óta csak felesleges tűzfészekké váltak a balkáni államok ; a tüzes, szabadulni vágyó fickókkal, kiket atyuskájuk pénzzel tartott s szóval, biztatással tüzelt, a töröknek rengeteg baja akadt. Ugy látszott, hogy Törökország sírját ök fogják megásni — amint a közelmúlt eseményei be is bizonyították. Oroszország tervezett, a török csak tengődött. Az uralkodókban nem élt egy Ozmán vagy Szulejmán szelleme, a nép maga tudatlan, vezetői hitvány kegyencek voltak. A szegény beteg török iránt mind nagyobb lett a rokonszenv, a részvét. Európa egykori zsarnokának most mindenki erőt és fenmaradást kívánt. Kívánta az angol, a francia, a porosz és legfőképp a Dunára támaszkodó Monarchia; ő legjobban tudta, hogy mit jelentene Törökországnak bukása számára. „Ha a diplomatáknak — mondja Gantu Caesar — szemükre vetik, hogy oly nagyon szivükön hordozzák Törökország fennmaradását, azt válaszolják, hogy ez nem vonzódásból ama birodalom iránt, hanem félelemből Oroszországtól történik, mely hagyományosan törekszik Konstantinápoly birtokbavételére s Oroszország a Bosporus mellett annyit jelentene, mint: Európa a cár lábai előtt." (Az utolsó harminc év története. 1879.) Oroszország az ürügyekben nem válogatós, hogy a szegény muzulmánt megtépázza. Legjobban kitűnik, hogy milyen semmiségeken kezdhetnek háborút Európa hatalmai, az úgynevezett krimi háború eseményeiből. Soha háborút oly könnyelműen nem kezdtek, annyi emberéletet, pénzt oly oktalanul el nem fecséreltek, mint ebben a háborúban. Persze, hogy nem is azok a semmis okok, azok a bizonyos vallási sérelmek, melyekre az orosz hivatkozott, voltak a háború igazi okai, hanem ismét a „keleti kérdés" tengeri kígyója merült fel, hogy Angliát, Francia-, Török- és Oroszországot háborúba keverje. A háborúban félmillió ember pusztult el, a szövetségesek bevették Sebastopolt, az oroszt megalázták — s nem nyertek majdnem semmit. A török majd husz évig békén ihatta kávéját, nem zavarta őt az orosz, de készülődött, a balkáni népek meg mindjobban ébredeztek. Ackermann Kálmán. A sebesültek között. — Beszélgetés az orosz-lengyel katonákkal. — Közli: Pauer Károly. Csütörtökön terjedt el városunkban a hir, hogy az orosz harctér sebesültjeinek egy kis részét már a sz. Anna-zárda iskolájában helyezték el. Machovich Gyula dr. prelátus-kanonok s főegyházmegyei főtanfelügyelö társaságában siettem tehát a kórházzá átalakított sz. Anna iskolába, hogy lássam a harctéren történt sebesülések szomorú következményeit: azokat a fájó sebeket, a miket egy-egy orosz vagy lengyel katona hozott magával emlékül Galiciából. Belépve a kapun, találkozunk Huszár Gyula dr. kórházi orvossal, aki a kedves nővérek kíséretében megmutatja a kórházzá alakított iskolatermeket s azokban a sebesülteket. Többnyire orosz katonákat helyeztek el e kórházban, mely legközelebb fekszik a vasúti állomáshoz, de voltak köztük lengyelek, szerbek, sőt tatárok (muzulmánok) is. Először az oroszokat látogattuk meg. A prelátusnak mindegyikhez volt egy-egy vigasztaló szava, hiszen a szegények csak felső parancsra lőttek a mi seregünkre, különben békés, szelid emberek. Tótul iparkodtunk magukat megértetni velők, ami csakugyan sikerült is. Mindjárt az ajtó mellett feküdt egy orosz sebesült, ki lengyelül is tudott. Kérdem bizalommal: — Hol sebesült meg? Jobb kezével a bal karjára és jobb lábára mutat. — Két sebet kaptam — úgymond — az osztrák-magyar katonáktól. Be jól tudnak azok lőni és még hozzá minő vitézséggel, harciassággal ! — Igazán? És nem sajnálja, hogy megsebesült? — De igen, kérem, de mit tehettem egyebet, mikor kellett lőnöm! Hiszen agyonlőttek volna mindjárt, ha le mertem volna tenni a fegyvert! Majd mutatja a sebeit. Bal karját átlyukasztotta a golyó, jobb lábának pedig a bokacsontját sebezte meg. Azután előveszi a táskáját és keres valamit benne. — Mit akar nekem mutatni barátom ? — kérdem kíváncsian. — Nézze, itt egy kis szájharmonika, mikor esténként világított a hold és a csillagok is mosolyogtak reánk a táborban, Zamosc-Tysovce vidékén, előhúztam csizmámból e kedves kis jószágot és felvidítottam magamat és társaimat is vele. Mert a hangulat nem volt valami kellemes. Féltünk, aggódtunk minden pillanatban. És lám, ez a kis harmonikám mentett meg egy súlyosabb sé. Minden helybeli és vidéki tan- |Pi/f|| AI TANtffilUVl/ intézetben használatra előirt loíXULMI ! MlmUli I V valamint a legjobb minőségű iró- és rajzszerek kaphatók Buzárovit's Gusztáv könyvkereskedésében, Esztergomban. ú& ú% Részletes tankönyvjegyzék ingyen.