ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-09-06 / 36. szám

rüléstől. Állandóan csizmaszáramban tartottam mikor tűzben voltunk, s amikor a maguk katonáinak golyója jobb lábamba fúródott, először a harmonikát érte, azt lyukasztotta át, azután a csontomba hatolt, de nem nagyon mélyen. És a kis harmonikán csakugyan ott volt a golyó helye. Gondosan helyezte vissza ismét a féltett kis jószágot és örült, hogy megmutathatta. Tovább mentünk. Ugyanabban a teremben feküdt egy másik orosz katona Kiew vidékéről. Nyakán érmecske és kereszt. Kérdem — minő vallású? Nem katholikus? — Nem, orosz vagyok (vagyis görögkeleti volt az ipse). Mi is vallásosak vagyunk, kérem, egyikünk sem ment szent tárgyak nélkül a háborúba. Egy másik teremben két tatárt pillantunk meg. — Ezek tatárok — mondja a prelátus, — látszik az arcukon, barnák, alacsonyak. Az egyiknek tüdejét fúrta át a golyó. Nehezen vett lélekzetet, kezeit összekulcsolta s az égre szegezte szemét. Onnan felülről várt segélyt a szegény pogány! Huszár orvos fülünkbe súgja: — Ez a legsúlyosabb betegünk. Alig éri a holnapi napot. Megsajnáltuk és ismét tovább mentünk. Körülbelül 20 sebesült feküdhetett a szomszéd teremben. Belépünk. Közvetlenül az ajtó mellett fekszik egy orosz sebesült. Jobb kezén ezüst jegygyűrű. Kérdi a prelátus: — Nős ember? — Igen, kérem, van feleségem és egy gyermekem. — S mindezt oly bizalommal, oly szeretettel mondja, mintha a mi hitsorsosunk volna, pedig nagy a különbség köztünk. Egy lengyel mozdulatlanul feküdt ágyában. Kérdjük mi baja. — Három napig feküdtem a sárban, és oldalam megmerevedett. — Hűdést kapott — mondja nyájasan a mellettünk álló Huszár doktor, — de hamarosan fel fog gyógyulni. Ismét egy másik oroszt szólitok meg. — Lássa mily nemesen és gyengéden bánnak itt magukkal a mi ápolóink 1 Örüljenek, hogy ilyen jó helyre kerültek. — Oh kérem — mondja az orosz nemes büszkeséggel és Önérzettel — a mieink is jól fognak bánni az önök sebesültjeivel. — Ki tudja, barátom, — felelem kétkedve. Én nem gondolom. A terem jobb sarkában vígan cigarettáz egy orosz. Több sebet ejtettek rajta golyóink és mégis vig. Mikor elfogyott már a cigarettája, dohányt és cigarettapapírt nyújt az egyik ápolónővérnek és kéri: sodorjon neki egy édes cigarettát. — Nem értek hozzá — int a kezével a kedves nővér, — és oda hivja a teremben levő szanitéckáplárt. — Tessék csak ideadni kedves nővér, majd én megcsinálom. — De félre is morog valamit a jó magyar káplár. Véletlenül én is meghallom: — Ezret is sodornék — csak magyarok volnának ! Hm. Ki hitte volna, hogy még a muszkának is fogok cigarettát sodorni! Veszett volna ott, a hol volt. Az egyik kisebb szobába két 26-os magyar bakát hoztak a katonák. Az egyik Ipolyszakállosról származott s a lábán sebesült meg. Feltették a hordszékre és elvitték a kórterembe. — Ülj le fiam a székre, magyar gyerek vagy, nagyon szívesen elviszünk. Bárcsak mindazok volnátok itt! — Hallgass barátom, — mondja a másik szanitéc-társ, — örülj, hogy^ a muszkák sebesültek meg, a mieink hadd harcoljanak tovább bátran és csak „liferálják" nekünk szépen a muszkákat. — Ne liferálják koma, hanem csak pusztítsák el ott, a hol vannak. No azt nem gondoltam volna, hogy életemben még muszkát is fogok hordani, meg ápolni! — Legyen csak nyugodt kedves barátom — mondom az egyik magyar szanitécnek — nagyon szép dolog az, sőt hősi cselekedet, ha az ellenséges katonát is szívesen ápolják, és kimutatják, hogy a magyar ember még az ellenségével is humánusan bánik. Sohasem fogják ezt elfelejteni a muszkák, és ha valamikor visszatérnek hazájukba, hálával fognak gondolni azokra, a kik emberségesen bántak velük. Gondolják meg, hogy ezeknek kellett ellenünk harcolniuk, tehát nem ők a bűnösök, hanem a felebbvalóik. Különben vigasztalódjanak s örüljenek annak, hogy a mi golyóink tették őket ártalmatlanokká.. . Egy lengyel mosolyogva nézett rám. Kérdem, hol harcolt? — Tysovce mellett Auffenberg serege ellen. Aug. 31-én kaptam golyót a kezembe s képtelen voltam tovább lőni. — Hogyan harcolnak a mi katonáink? — Nagyon lelkesen. Különösen a tüzérek lőnek kitűnően, no meg a huszárok tűnnek ki vitézségükkel! — Igaz, hogy „vörös ördögöknek" hívják az oroszok ? — Igen, cerveny öerti su, valóságos vörös ördögök rettenetes elszántsággal harcolnak. Mindenki bámulja őket. Különösen a kozákokra szeretnek vadászni. —• Mit gondol, ki fog győzni? — Csak önök — mondja lelkesen a lengyel. Mert a mi csapatainkban nincs lelkesedés, nagyon jól tudják azt odafönn, hogy a háború a mi részünkről igazságtalan, de persze ezt eltagadják. Az orosz sereg többnyire gyáván megadja magát. — Maga is megadta magát? — Muszáj volt, mert a többiek is felemelték kezüket a megadás jeléül. Derék, becsületes katholikus lengyelnek látszott a szegény, megsajnáltam. Azután a szerbekre került a sor. Rongyos, piszkos emberek. Szakálluk össze-vissza kuszált, tekintetük éles és komor. Még az ápolók is ijedezve tekintenek rajok. Nagyon is rászorulnak a tiszta fehérneműre, mert amióta a harcmezőn voltak, ruhát nem váltottak. Csak egy-két szót válthattunk velük, mert egyszerre nagy zaj támad a kórházban. — Nini, ott mennek a foglyok! — A kedves nővérek rögtön kinyitották a terem ablakait és mi szemléltük a Tábor felől jövő 2500 orosz, lengyel, szerb és montenegrói foglyot. Szuronyos honvódbakák kisérték őket a hajóállomáshoz, a honnan Somorjára viszik internálás céljából. Érdekes, de egyúttal szánalmas látvány volt e tömeg felvonulása. Egyik-másik szerb komitácsin alig volt ruha. Lerongyolódva, összeszaggatott ruhában masiroztak a városon keresztül a közönség csodálkozására. A menet végén több orosz tiszt is ballagott. Nemes, önérzetes testtartás jellemezte mindnyájukat. Végül még egynéhány nemzeti szinü zászlócskával feldíszített honvédbaka — és vége volt a menetnek. A kórház ablakait becsukják és mi megköszönve a szíves kalauzolást, szép csendesen eltávozunk a zárdából... HÍREK. Tarkaság. Hadifoglyok között. Az első szeptemberi nap izzasztó melege öleli át szenvedélyesen a zöld fűvel beterített pázsitos mezőt. A hepe-hupás fű-oázis közepén csatangoló városi nép szomjasan szívja magába a Strázsahegy mögül elődudorázó langyos növénypárás levegőt. Messzi innen, a távoli erdőből gyengén idáig hallik a lármás kakukk madár ütemszerű kiabálása. Az ember hangulatára nagyon jó benyomást gyakorol ez a nem mindennapi idill. Szinte ujongani szeretne. Azaz mégse. Tudja mindenki, hogy a jelen pillanatban száműzni kell a lelki boldogságot, jól eső érzést. Ebbe a hangulatos Szinnyei-Merse-féle zsánerbe sehogyse illik a pajzán jókedv . . . Hiszen nem messze előttünk sötétlő, morajló földszínű ember csordának látása máris bántólag hat az idegekre. Szinte rosszul érzi magát mindenki, ahogy végig hordozza kíváncsi tekintetét a fertelmes nagy, nyüzsgő sokaságon. Menekülni szeretne a fülébe hatoló szánalmas hangviharoktól. De nem bír, már késő. Az eddig nem érzett borzadály hatalmába keriti az agyat, az idegeket, az akaratot. Menni kell. Visz öntudatlanul a levegőben veszekedő bábeli fúria. Nem lehet ettől az erős kezű porkolábtól szabadulni. Erős tempójú nyargalás a lankás emelkedések hátán kifullasztja a gyönge városi keblet. Kifogy a szuszból. Szerencsére, hogy már a cél is el van érve. De nincs köszönet. Hatezer szánalmas arc tekintete csöppet se vendéghivogató. Végtelennek tetsző drót határok között nyüzsög hatezer hadifogoly. Óriási mennyiség. Hát még természetben! S az első percben előkerült kép borzalmas látását fölényesen megtompitja a lelki szemeink előtt megjelenő imponáló második kép. Vitéz katonáink győzedelmes, haláltmegvető bátorságának allegorizálása, Mennyi erény, mennyi fenséges erkölcsi nagyság! Igen, ennek a hatezer főnyi embertömegnek jelenléte, katonáink hősies bátorságát tükrözteti vissza . . . Hamarjába talán el se lehet képzelni akkora mennyiségű élelmiszert, amelyik az ő éhes strucc gyomrukat megtölthetné. Falánkul éhes valamennyi, és az a határtalan éhség egészen az állatig lealacsonyítja őket. Egy parányi szilvaszemért háromnégyszáz torzonborz ijesztő arckifejezésü fogoly valóságos emberhalált rögtönöz. Egymást taszigálva, henteregnek halomszámra a földre ejtett cukordarabkáért. Az igaz, hogy saját bevallásuk szerint napok óta nem ettek valamire való ételt, csak mióta elfogva vannak. S ez a rendszeres kosztolás még nem birta ebből a hatezer gyomorból végkép kiűzni az éhség ördögét. A korlátok mellett ácsorog végtől végig valamennyi. Könyörgő orditással nyújtogatják piszkos, szőrös kezüket parányi adományért. Cserébe ezüstrubelokat, kopekokat, sasos rézgombokat, vállrojtokat dobálnak az emberiesen érzők felé. Ezeket az éhségtől torzult arcú foglyokat nem lehet gyűlölni. A nyomorúságban sínylődök csak szánalmat érdemelnek. Meglett korú szakállas, ijesztő kinézésű, fiatal, pehelytelen állu suhanckor•beli foglyokat egyaránt megnyomorgatta a koplalásból és a gyáva futásból álló hadi élet. Egy se vágyik vissza a kancsukázó, brutális, rubel-éhes orosz tisztek után. Tört németséggel gyakran kiáltják a bámészkodók felé. — Mi is magyarok leszünk. Itt maradunk továbbra is ! — Köszönjük szépen, nem kérünk fényes társaságtokból, — kiáltja vissza németül flegmatikusán egy honvédrezervista. Hangos dorombolással megmozdul az egész fogolytábor. Evésre készülődnek. Bágyadt, szomorú arcuk megélénkül. Savó szinü szemükben valami ragyogó fényesség támad. Hasonlóan a dögöt szimatoló sakállhordákhoz. Eszeveszetten lótnakfutnak csiszolt sajkájukkal a párolgó étel felé. Ez a sajka mindenre jó. Ebbe mossa meg a kezét, meg a lábát, aztán ebből is eszik. Jó gusztus! A barna katonakenyeret olyan mohó étvággyal majszolják, mintha finom fehér kalács lenne. Különben az ő gyomruk nem finnyás. Nyers paraszt tököt, uborkát olyan étvággyal ropogtatják, hogy öröm nézni. Amelyik aztán bekebelezte magába a szokásos porcióját, jóleső nyugalommal hentereg le a puha gyöpre s kedélyesen pislogat borzas szemöldökeivel a bámészkodó városi nép felé. Vígan pöfékel az elkunyerált dohányos alkalmatosságából. Alkonyodik. A lenyugvó nap narancs sárga szinü sugárküllői sajátságos szinbe öltöztetik az egész vidéket. A poros uton szomorú, néma csoport halad a tábor felöl. Cammogó, támolygó sebesülteket kisér egy fegyveres honvéd orvosi vizitre. Megbicsakolt lábak, fáslis fejek, nyomorék, megtorpadt sápadt arcoktól megijed még a nyugvó nap is s csakhamar elbújik fénylő orcájával a párkányi dombok mögött . . . Fidibusz. Krónika. Mándli Gáborné sz. Kiss Erzsébet asszonynak Újfalu (Alvég 12. hsz.) Kedves szerelmetes Feleségem! Kívánom te néked, meg a gyerekeknek, hogy az egészségben ne legyen oszt' hiba, úgy gondolom, hogy nincs baj a házunk körül, jól emészt a disznó, a borjú, a liba. Múltkori leveled megkaptam, köszönöm, látom, hogy a falunk nem változott sokat; Csak kérlek, hogy vigyázz jól a ház tájára s Párkányban majd add el jól a malacokat. Hej, mi harcolunk ám a muszkával szörnyen, nem egy került már a bajnétom hegyére, fütyülnek a golyók a füleink mellett, de engem közülük el még egy se ére. Bizonyára a ti imádságtok őriz Kedves gyermekeim, édes feleségem, ne is hagyjátok el azt az imádságot se reggel, se este, —• csak mondjátok értem! Meglássátok, hogyha hazasegít Isten, micsoda jó világ lesz majd ott minálunk: a tehénnek egy uj jászolyt faragok majd s a disznónak is majd uj ólat csinálunk. Uj sövénnyel fonjuk majd körül a kertet és a gyerekek majd uj ruhában járnak; bizony errefelé, kedves feleségem, már ugy éjszakánkint vége van a nyárnak.