ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-07-12 / 28. szám

XIX. évfolyam. Esztergom, 1914. július 12. 28. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BÉLA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. A magyar jakobinusokról. Esztergom, 1914. július 11. Meg tudom érteni Anonymus szobrát a városligetben, mert megirta a magyarok ösi történetét és ezzel nagy szolgálatot tett nemzeti kultúránknak; meg tudom érteni Verböczi szobrát az Eskü-tér előtt, mert a magyar nemzet csodálatos jogalkotó érzékét látom megtisztelve; megértem Széchenyi szobrát az Akadémia mellett, mert a magyarság hálájának mementóját ismerem föl benne azon férfiú iránt, aki az értelmi művelődés, az okszerű gazdálkodás, a vizi és szárazföldi közlekedés biztossá és gyorssá tétele által iparkodott fölemelni nemzetünket egy boldogabb jövő magaslatára ; meg tudom érteni mindazok emlékmüveit (lettek légyen hadvezérek, államférfiak, költök, művészek, föltalálok, vagy a felebaráti szeretet hősei), kiknek működéséhez árnyék nem férközhetik. De nem tudnám megérteni egy Kontnak, egy Voltaire-nek, vagy akár a magyar jakobinusoknak emlékét kegyeletesen hirdetni akaró monumentumot. Nem akarom én azt mondani, hogy Martinovicsok teljesen egy nivón állnak Kont és 30 társával, vagy a francia forradalom ősatyjával: Voltaire-rel. Az oknyomozó történelem azt tanítja, hogy „30 nemes bajtársival Kont, a kemény vitéz" fölségsértö volt, aki hazáját is kis hija, hogy borzasztó polgárháború lángjába nem borította s akit ép jókor ért utol Zsigmond királynak pallosa. Voltaire-nek bámulatos nagy esze, de nagyon kis és igen romlott szive volt, akinek szellemi sziporkái (szellemessége és maró, gyilkoló gúnyja) a legszélesebb körben gyújtották föl rettenetes tűzvészek lángját és döntötték romokba a lelkek eszményeit. S ezt tette Voltaire a legcsekélyebb felelősségérzet nélkül ... Én nem merném Martinovicsot se Kontnak, se Voltaire-nek tartani. De, hogy az a mozgalom, mely Martinovics nevéhez fűződik, vadul köztársasági és nagyon vallásellenes mozgalom volt, az tény. Zászlójukra a legszentebb eszmék voltak írva: az emberi jogok, t. i. a szabadság, az egyenlőség és a testvériség, —- de sajnos, ők ezen eszmék megvalósításáért szivesen ledöntötték volna a trónt és nem kímélték voln a az oltárokat sem. A magyar nép természetes józansága némileg talán biztosítékul szolgálhatna arra nézve, hogy nálunk egy esetleges nyílt mozgalomban (Maríinovicsék u. i. egyelőre csak szűkebb körben és titokban kovácsolták a jövőt) nem folyt volna ki annyi sok vér, nem égett volna hamuvá annyi templom és kastély mint a franciáknál, — másrészt azonban Dózsa Györgynek 1514. évi forradalma és hajmeresztő kegyetlenségei szomorú tanulság minden időkre, hogy minő veszedelem Istentől elszakítani a tömegeket, még ha magyarok is azok. A magyar jakobinusok mozgalma először is köztársasági volt. Ez pedig óriási hiba volt. Hiszen az akaratos magyar nemzetnek mindig erős központi kapocsra volt szüksége, hogy az időknek és népeknek kíméletlen forgatagában meg tudjon állani. A magyar nép mindig szertehúzó volt s ez volt oka sok és nagy szerencsétlenségének — ami már a honfoglalás előtt érte. Ezt látta be már a hét vezér Etelközben s azért választott fejedelmet; ezt látta be István, azért kért királyi koronát. Ugy hogy ránk nézve leszűrődött történelmi igazság s igy világosan az Istennek újjmutatása, hogy államformánk — a királyság legyen. A magyar nép „a szent koronában" látta a jogok és kötelességek erős várát és szankcióját. Kérdem tehát helyes dolog-e a Martinovicsék mozgalmának, mely köztársasági irányzatával a magyar alkotmányos érzületet gyökerében támadja meg, „a főváros kezdeményezésével és valamennyi törvényhatóság hozzájárulásával" impozáns emléket állítani? A magyar jakobinusok mozgalma másodszor vallásellenes volt. Ez volt a második, még óriásibb hiba. Egy igen fontos történelmi igazságot nem tudtak a mozgalom emberei, azt t. i. hogy vallásos és következőleg erkölcsös nemzet kibírja a legborzasztóbb elnyomatást is, mig a vallástalan s ami ezzel együtt jár: az erkölcstelen népeket maga a szabadság öli meg legbiztosabban (példa rá Írország és Franciaország; példa rá a régi és a császári Róma). Talán Berzsenyi szavát nem tudták, hogy „minden országnak támasza, talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvesz, Róma ledől s rabigába görbed." Vagy ha ezt AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Nagy pillanat. A tanár úrral az emberek gyarlóságairól beszélgettünk. Sajátságos, hirtelen eszembe jutott egy alak, egy a tömegből, az ezerből, kiről tudtam, hogy valamikor tanítványa volt a tanárnak; tehát ismeri jobban mint más, ismeri azon — hogy úgy mondjam — lelki nyomorékságát, mit egy csésze kávé mellett a nénik s két játszma preferánc között a bácsik már oly sokszor szóba hoztak. Kíváncsi voltam a véleményére. Közelebb toltam a hamutartó kagylót s meggyújtottam egy ósdi, festett buráju lámpát, mit igen szeretett. „Ez a buta kis masina — mondta egyszer — egyike azoknak a bizonyos „harapófogóknak", melyek kiszedik az emberből a szót. Olyan mesélhetnékje támad egyszerre ettől az ujnyi lángocskától s ez a naiv délignyiló koszorú a tejüvegen eszébe juttatja a virágszedés s holdbámulás idejét. Szent, hogy több hangulat árad belőle mint egy villanycsillárból." — Ugyan mondja, mit szól a Szántó Pistában lakozó, egészen különleges gyarlóságról? — No kérem, semmi különlegesség, semmi specialitás. Daganat, mint a többi, fekély, mint a többi. 0 egyszerűen rest. Rest és ravasz gyerek. Ö a maga erejéből képtelen kiemelkedni a közönséges naplopók szennyes hadából s köztök sem szeret lenni. Társadalmi intelligenciája nem engedi megemésztenie a bojkottot, mivel a két kézi vagy szellemi munkások sújtják a tekergőt. Mit csinál? Megvetendő és rút hibája iránt érdeklődést szit. Beburkolja azt a furcsaságokon kapó emberi szemek előtt szokatlan, különleges gúnyába és azt mondja azoknak, akik baráti vagy rokoni összeköttetések révén — utalva szépeket alkotható sok irányú tehetségeire —• korholják semmit be nem végző, álhatatlan kapkodásáért: „valahogy irtózom és visszarettenek a „nagy pillanatoktól", mely mindenütt ott van, ahol valami a bevégzés stádiumához közéig." Természettől nyert sajátsággá teszi nagyon is egyéni állapotát Egy festményen tett utolsó, kifejező vonás, tanuló évek után egy vizsga, irott mű végén a szertehúzódó szálak mesteri összevonása egy hurokba: ez neki mind „nagy pillanat." Miért tartson hát felé nagy fáradsággal, mikor úgy is megretirál nem küzdhetve a természet nagy, szuggeráló erejével. Holott pedig az általa nagynak nevezett pillanatig való jutás idejének minden egyes pillanata nagy. De ha ezt és a munka nagyságát elösmeri, egyszersmind ettől való idegenkedését bevallja: lepottyan a különlegesek érdeklődéssel körülvett magaslatáról a sárba, tulajdonképeni társai közé. — Maga szerint tehát Szántó Pista ? — Rest. — És amit ö nagy pillanatnak nevez? — Hogy úgy mondjam, fáradságos útjainknak egy-egy nagyobbacska zökkenője csak. Soknak gyengébb, vagy kopott a kereke és ott törik. Az illető fohászkodik, vagy káromkodik egyet, — temperamentuma szerint — és elmarad, vagy összefoldozza és újra nekiindul. Sok könnyedén túlesik rajta. Ennyi. De világért sem a bevégzés nagy pillanata, csak a soknak valami formába öntésének az ideje. Nem visszadöbbentő, mert nem beláthatatlan. Hiszen tudjuk, hogy rajta túl mi van. Anyagi vagy erkölcsi siker, elismerés vagy gáncsolás s ezek mindenike olaj a kerekünkre. Mind iramodásra késztet új zökkenő félé. Felvesszük újra szerszámainkat és: hajrá! —• mint a jó szekeres. — Tehát csak a halál pillanata nagy. -— A legnagyobb. Igen. A gyarló ember visszarettenése ez előtt a legszembetűnőbb. De nem az egyedüli. Az — az összeségnek a vége. Do egyes tetteinknek a leszámolásakor is állhatnak elő nagy pillanatok. Nem Szántó-félék, melyek ugyan egy anyagból valók, csak nagyobb méretűek, mint azoknak a láncolata, melyen hozzá jutunk. Sokszor egy elejtett szó, a vér fellángolása, fogadás, vagy ígéretnek az ereje visz előre egy olyan felé. Aggodalom nélkül engedjük magunkat sodortatni, mert nem látjuk, nem hisszük nagynak. Mert más mint a többi, azaz beláthatatlan. De az átgázolás idejében oly borzalmasságban, vagy fenségében áll előttünk a maga titokzatosságában, hogy gyarlóságunk visszaretten, mert kicsinyesek vagyunk. Annyira kicsinyesek, hogy emberi hiúságunkon csorbát nem szenvedhetünk, amit egy, logikát nélkülöző tett ütne reá s a mélységbe vagy lángba, melytől megrettenünk, magunk helyett nagy gesztussal beledobunk egy marok szemetet: csak ezért jöttem ! Azaz: egy perfid mozdulattal kikerüljük s mentül nagyobbnak ismeri el visszarettenő gyarlóságunk, annál nevetségesebb kicsinynyé zsugorítaná össze ismét csak a gyarlóságunk. Nem szorgalom, sem jólét és tiszteltetésre vágyás: hanem höslelküség kell hozzá átgázolni rajta. Többnyire azonban . . . Hiszen olyan gyarlók