ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-07-12 / 28. szám

tudták is, azt felejtették el, hogy az erkölcs nem lóghat a levegőben, annak .alap kell, ez azonban nem lehet másfajta, hanem csak vallásos. Kérdem hát ismét: helyes-e, érdemes-e azt a mozgalmat, mely az irodalomtörténet tanúsága szerint vallás- és papgyalázó iratokkal árasztotta el az országot, akár a Kerepesi-temetőben, akár a Vérmezőn, de legkivált Budapest legszebb pontján: a Szabadság-téren ilyen nagyszabású monumentummal megtisztelni? Kinek az érdeke ez? Talán a nemzetnek? Vagy talán az uralkodó-háznak? Ez nem érdeke senki másnak, hanem csakis a társadalombontó elemeknek: a szabadgondolkodóknak, galileistáknak, radikálisoknak és szociáldemokratáknak, akiknek eggyel több „szentélyük" lesz, ahová márc. 15-én és május elsején „zarándoklatot" vezethessenek. Ezt a mindenesetre jószándékú, de eszközeiben nem válogatós mozgalmat közpénzen fölállított és a nyilvánosság elé kitenni szándékolt emlékművel megörökíteni nem tarthatjuk helyes pedagógiának, mellyel bátorságosan lehetne generációkat tanítani és nevelni. Sőt nagyon is meg kell válogatni és rostálni azokat, akiket mint követendő eszményeket milliók és milliók szeme elé akarnak állítani tiszteletre és tanulságra. Szobrok és emlékművek fölállításánál, melyeknél a fömozgatónak a pietásnak: kegyeletnek és a pedagógiának: népnevelésnek kell lennie, se ötletszerűen, se elhamarkodva nem szabad eljárni, hanem a legkörültekintőbb óvatossággal. Főleg arra kell vigyázni, hogy a történelem tanításai s az utcákon, tereken fölépített és virágágyakba foglalt emlékművek között meglegyen az egybehangzás. Mert ha az utcák és terek olyasmit magasztalnak, amit a hazafias történetírók nem tudnak olyan magasztosnak találni — az már aggodalomra ad okot. Az ilyen dolgok csak arra lennének alkalmasak, hogy megakadályozzák a tisztán látást, zavarba, homályba burkolják a történelmi tényeket és ami a legfőbb baj lenne: gátja lennének egy határozott jellemű, szilárd meggyőződésű, biztos irányban havagyunk! Legközelebb is tanuja voltam egy ilyen visszarettenő szeméthajigálásának. A kis lámpa kedvesen pislogott. A folyondár összecsukott virágkelyheiben apró naiv mesék bujóskát játszottak és a tanár lepeckelte szivarja hamuját és beszélt egy barátjáról, akinél a nyarat töltötte. Megnevezte az emberét: Asbót Ádám. Jómódú, nagybirtoku úri fajta gavallér népség. A felesége, ott a környéken, hires szép asszony. Aprólékosan nem akart az ő diszkrét modorával a dologról beszélni, de egyes vonalak után is eligazodtam. Láttam Asbót Ádámot, mint ahogy a nagy kártyások teszik, vakon mindenüket egy festett rongyra, úgy téve mindent a felesége kezébe. Láttam Asbót Ádámot veszíteni. A gyürüs, fehér kézbe helyezett kincs szóródott, mint a polyva. Azokban a finom ujjakban rejlő rugóknak egy állhatatlan, könnyelmű szívben volt a gócpontja. Azután a tanár kegyelmesnek nevezett egy hirtelen jött agygyuladást, mely elvitte az asszonyt s megmentette valami borzalmas bűntől Asbót Ádámot. — Hanem a hite odaveszett. Egyet fordult vele a világ. Belevadult a tivornyába. Mindent veszített s azt a nagy ürességet be akarta tömni sárral. Piszkos munkája elszigetelte az emberektől, de ellepte a salak, a potyázok serege. Csak az öcscse tartott ki mellette és én. Sajnáltam, de tán jobban a kis fiát. Valami megmagyarázhatatlan érzés húzott hozzájuk. Mentő szándékom alig lehetett. Azzal tisztában voltam, hogy csak valami iszonyú erő helyezhetné vissza azt a megfordult nagy világot. Szivesen, valami dacos rátartisággal fogadott. Nem az én Ádámom volt. Talán az én örömömre nem ivott egész nap. Hagyta a többinek. ladni akaró és az elveiért életre-halálra kész nemzedék egészséges kifejlődésének. A magyar jakobinusok sorsa tragikus volt — dacára jó szándékuknak. Fejeiket kivégezték. De nem az erőszakos halál teszi őket igazán tragikus sorsuakká: az ő legíőbb tragikumuk az, hogy sok humánus eszméjük dacára, sőt vérük hullása dacára — nem tudunk, hazafias és vallásos szempontokból, derült és minden árnyéktól ment részvéttel visszaszállani emlékükhöz. Sajnáljuk bennük a nemes eszményekért küzdő embereket, de nem tudjuk bennük tisztelni és szeretni a „jakobinus"-okat. Szivesen kívánunk nekik örök nyugodalmat, szivesen imádkozunk értük, de mikor ifjúságunkat, népünket hazafiságra és szabadságszeretetre akarjuk tanítani, akkor mint eddig, úgy ezután is lehetőleg más lapjait ütjük föl a történelemnek és nem azt a lapot, mely Martinovicsról és társairól szól. És ennek nem mi, hanem ők az okai, akik sokban nem vették figyelembe azt, hogy a „cél nem szentesíti az eszközöket." Nem tudták azt az igazságot, melyet Kisfaludy öntött szép sorokba: „Ki a vallást, jámborságot Gúnyolja s megneveti, Az ily embert kerülni kell, Mert élete poklot lehel..." Klima István. — A trónörökös halála és a tót nemzetiségi politika. Az a mély fájdalom, mely a tónörökös-pár tragédiája nyomán országszerte markolta meg az emberek szivét, nagy kihatással lesz a tót nemzetiségi politika zászlóvivőire, kik még csak a közelmúltban is „kedves testvérek"-nek nevezték a szerbeket. A dinasztikus érzelmeiben meg nem ingatható tót parasztság fölébredt álmából, melybe a száraz-dajka szerepét vivő tót vezérek a szerb testvériséget magasztaló bölcső-dalokkal ringatták. A szerb származású gyilkosok bombái és browningjai amott, a hegyes-völgyes bosnyák földön vastag válaszfalat vontak a két testvér: a horváth és a szerb közé, emitt nálunk pedig a tót parasztság és a szerb nációt dicsőítő vezérek közé ... Bécsben jártamban találkoztam fájdalomba merült tótokkal s lecsüngő fejjel járó magyarokkal. Szomorúan ballagtak egymás mellett, a fájdalom testvérekké tette őket. Némán jártak keltek a fekete zászlós császár-város utcáin, mintha keresnék az elvesztett „Királyfit" — „Kronprincet" . . . Délután átjött a szomszéd tanyáról a fiatalabb Asbót. Ugy örült nekem a jó fiú, mintha én egy tudós orvos lennék, aki menten meggyógyítja az ő szeretett bátyját. Milyen féltő gonddal nézte amaz fakó arcát, tétova szemeit. Hogy igyekezett rendet csinálni, de nem lehetett. Mintha az ős Róma pogány urainak vad dőzsölése szennyezte volna be az egész házat. Diszes kis kompánia volt. Valami nyolcan. Csupa friss erők. Estére kikerültek a verandára szellőzni. Egy már elázott. Valami zömök, medve-forma, kurta nyakú állat. Valami lócsiszár. Ugy fogták be az útról médiumnak. Végignyújtóztatták a lépcsőn fejjel lefelé. Súlyánál fogva nagyokat döccenve csúszott az udvarra, Röhögték. Ott hagyták. Majd felkél reggel. Nem lesz kutyabaja a kupecnek, csak meglepi egy kicsit a harmat. Undorodás volt. A gyermek, egy festeni való remek kölyök, ivott mindnek a poharából s velük dalolta tiszta, szeráf hangon a korcsmák trágár dalait. Végre a bátyja megsokalta és elkergette aludni. Akkor felült a korláton fekvő sphinx hátára lovagolni. Ott el is aludt, kis karjával átölelve az asszonykeblü kő-szörny hideg nyakát. Szívfacsaró volt látni. Valamelyiknek sértette a szemét a lámpa. Egyszerűen lehajította a bokrok közé. Ott föllobbant s égett még egy darabig az olaj. A szép, virágba borult fagyai sercegve pörkölödött. Hogy tetszett nekik. Ádám reá mutatott a tombolókra az asztal végéről, hol hárman ültünk. — Ugy-e dicső ? Mi ? . .. Látod, vén fiú, mire jutottam. — Dobd ki őket, bátyám! — pattant fel örömmel a másik. — Hej, hogy segítek neked! Az elhunyt trónörökös-pár mélységes vallásossága páncélt vont a tótság szivén, melyről lefognak pattanni a vallástalanságból táplálkozó szocialista tót agitátorok mérges nyilai. Hiába állanak elő poshadt érveikkel. A megdöbbentő tragédia finomabbá tette a tót parasztság érzékeit, s utálattal fordul el azoktól, kik a gyilkost testvérnek, a vallástalant pedig elvtársnak nevezik. Az egykoron hangos falusi tót politikusok, kik a papot „magyarónnak", a tanítót „odrodilencnek", a hazafiasán gondolkodó polgártársukat pedig „csvaclsnak" nevezték, most bujkálnak, szégyenlik a szerb testvériségre épített botlásaikat. A faluszerte megkondult harangok végső akkordjai voltak nemesük a megboldogult trónörökös-pár végtisztességének, hanem a tót nemzetiségi politikának is, mely majdnem egy évtizeden át a szerb-tót testvériségnek zengedezett dicshimnuszokat s fölforgatta az egykoron csendes tót falvak békéjét. Az a két browninggolyó sivítani fog a légben s elnyomja a békét fölforgató vezérek rikácsoló hangját. Azok az elvetemült szerb diákok éberségre fogják serkenteni pap- és tanitóneveldéink elöljáróit, hogy a magyar királyok és főpapok adta javadalmon ne tollasodjanak meg olyanok, kik ellenségei a magyar hazának s dicsőitöi a szerb-tót testvériségnek. Magukra vessenek a tót nemzetiségi izgatók, mert ők is hozzájárultak Princip bátorságához; mert az a gyilkos szerb siheder a testvértót népet is meg akarta szabadítani „a legkatholikusabb főherceg és hercegnődtől. A pravoszlávizmus gyilkoló kézzel rontott a katholicizmusra, de azt teljesen ki nem irtotta. Még maradtunk sokan az őrhelyeken s megvívjuk a csatát azokkal, kik szították a szerbek harci kedvét azáltal, hogy őket „testvérek"-nek nevezték. Tintafoltok Bartha Miklós szobrán. Irta: ü". Lajos. Napi s irodalmi lapjaink több 'szelídített skorpiója erősen mérgezi azt a gondolatot, hogy Bartha Miklós, a hires neves függetlenségi publicista, szoborhoz jusson, illetőleg, mert a szobor már meg is van, azon siránkozik, hogy az új éra miért olyan sietve adta azt át a nyilvánosságnak. Bartha Miklós csak pár éve, hogy meghalt. S ily hamar kell neki feltámadnia az örökkévalóságra? Quo iure, — dörgik — mikor Jókainak sincs még statuája, de meg Kemény Zsigmondnak sincs, a kik elvégre is nyomnak annyit a latban, mint a kemény gerincű székely ! Azonkívül még másoknak sincs, a stb.-eknek! De legyünk igazságosak. Vegyük a legroszszabb esetet. Tény az, hogy sok valóban nagy embernek emléke méltó szobor hiján pusztán a kicsinyded síremlékén illatozik, hervadozik. Tény az is, hogy a külföldön is elfordul ilyen eset. Az ok, hogy miért, néha nyilvánvaló, néha titkok hét Emelkedett, nézte a bátyját s fogta jelentősen a szék támláját. Az visszanyomta erős kézzel: — Hagyd! A magad háza előtt kotorj, fiú. Micsoda zsivaj keletkezett! Egy csomó hadonázó kalimpált a fiú körül. — Le vele! Ki vele! Az öcsédet dobd ki Ádi! Selyem gyerek nem közénk való! — No és kit dobtak ki? . . . mondja gyorsan ! . . . Senkit. A két fiú összekapott. A fiatalabb mondta: „evvel az élettel a világcsúfjává teszed magad." — Még csak ezután? . . . Evvel? ... Ne mondd, te selyem gyerek ! — Borzasztó keserűség volt a hangjában. — Szamár vagy te is, a világ is. A sárba löknek s összebújtok csodálkozni, hogy nem mozdulok onnan, mint a disznó és azt mondom: „nekem itt jó." És szóból szó jött. A fiatalabb úgy szavalt, mint egy angyal: — Fiad van, bátyám! Ha már magadért nem, érette érdemes tisztességesen élni. — És valami Isten teremtéséről beszélt, aki irgalmas, gyöngéd kézzel letisztítja róla a sárt. — Olyan nincs! — Van, ha mondom! Vannak, akik szentségesen jók, igazak és tiszták. Szerettem volna megcsókolni. Azok a fél állatok meg lehurrogták, hogy kedvébe járjanak bőkezű házigazdájuknak. — Le vele!. . . Nem igaz! . . . Beszél, mert szerelmes, mint egy pávián! . . . Tudjuk, a doktor kertjébe jár virágot szedni'!... Érzelgős majom!... — Igazatok van. Bátyám, egyért védelmezem az összest . . .