ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-04-19 / 16. szám

XIX. évfolyam. Esztergom, 1914. április 19. 16. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ara 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BELA. Kéziratok a szerkesztőség-, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. A panaszok forrása. Esztergom, 1914. április 18. A mi hazánkban — úgyszólván -— mindenki haragszik. Egészen természetes dolog, hogy az elnyomottak látva jogaik letiprását, érezve reményeik megsemmisülését, szemlélve ideális törekvéseik eredménytelenségét, haragra gerjednek, hiszen az egyéni munkálkodás útjába gördülő akadályok egész sorozata elegendő arra, hogy a legerősebben berendezett lelki egyensúlyt is felforditsa. A magyar újságok politikai rovata a mostani napokban nagyon szegényes, mert semmi mást nem olvashatunk ki belőle, minthogy a miniszterek egyik fővárosból a másikba utaztak s titokban fontos tanácskozásokat folytattak. A tanácskozások titkaiból azonban semmit se bocsátottak a nyilvánosság elé. A politikára szomjas olvasó csalódottan dobja félre a nyomtatott oldalakat s többszöri csalódás után haragra gerjed s panaszra nyitja száját mondván: — Természetes dolog, hogy a miniszterek tanácskoznak s előtte és utána utaznak. De hol vannak a politika igazi hősei, az ellenzéki vezérek, akik mindent megbírálnak, mindent felzavarnak?! Tessék egészen nyugodt lenni! Az ellenzéki politikusok még nem állottak be a székesfőváros munkanélküli munkásai közé, csak erősen érzik, hogy munkálkodási körük erősen körül van kerítve s akár felfelé, akár pedig lefelé tapogatóznak, hidegen ellenálló és semmire se reagáló elemeket találnak. Igy történt aztán, hogy szivbeli haraggal belesülyedtek a hazafiúi bánat és a szomorú szemlélődés állapotába. Ez tény ugyan, de alanyi tény, amelyről a politikai rovatban nem illik megemlékezni, mert utóvégre is mindenkinek joga van ahhoz, hogy száját megfékezve, kedvenc gondolatainak mélységébe merüljön. Nem is tagadják a szegény ellenzékiek, hogy telve van szivük keserűséggel s meleg bizalmas körben visszasirják azt a szép időt, amikor még a nemzet tudott lelkesedni s a közigazgatásnak szervei elszántan álltak ki a harctérre, mint az alkotmányosság védelmére rendelt élö várfalak. Panaszukat azonban csakis a jóbarátok értik meg, fent a hatalom berkeiben magasabb muzsikára hangolják a húrokat s minden gond odaterjed, hogy a monarchia az európai népek nagy koncertjében minél fegyelmezettebben és egységesebben szerepelhessen. Ki törődik azzal, hogy a kifelé imponáló, vagy imponálni óhajtó szigorú egység fájdalmas lehet azon részeknek, amelyek éreznek, gondolkodnak és igy csak a hatalom vasabroncsai kényszeritik őket arra, hogy a saját gondolataikkal leszámolva, mások tervei és gondolatai szerint irányozzák lépéseiket. Fájdalmas tudat az, hogy történelmünk, fényes multunk, egykori nagykorúságunk dacára is csak számszerinti része lettünk egy nagy népmozaiknak, amelynek stilusa és művészi hangulata megkívánja, hogy lemondjunk eredeti, fejlödésszerü alakunkról s a külpolitika kivánalmai szerint ne legyünk négyszögletüek, amikor a mindenható diplomácia háromszögűnek akar látni bennünket. Hiszen belátjuk mi azt, hogy a magasabb hatalmi érdekeknek nagy könnyebbséget okoz az egyöntetűség s kényelmesebb parancsolgatni, ha a magyarok éppen olyan szögben hajtják meg derekukat, mint a csehek, lengyelek és horvátok. Azonban az is igaz, hogy a nemzeti egyéniség átütödik az egyenruhán, kiváltképen ha a nemzeti egyéniség letagadhatatlan jogokból táplálkozik. Igy kerülnek bele a hatalom emberei is a ellenállás berkeibe s látniok kell, hógy a nemzetet képező egyének nem hülye sakkfigurák, amelyeket tetszés szerint lehet ide-oda tologatni. Nem csak a munkátlanságra kárhoztatott ellenzék haragszik tehát, hanem haragszanak a hatalom boldog tulajdonosai is, mert a tömeg •— bár csendes — nem indul mindig a jelszó irányában. Az akadályok egyik politikai mezőn sem hiányoznak s az akadályokkal aránylagosan növekszik a harag és panaszkodás is. Innen van az a jelenség, hogy két ellentétes törekvésű politikai párt ugyanazon időben hazafiatlannak, megférhetlennek és jellemtelennek tartja egymást. Pedig bizonyos, hogy valamelyik mégis csak helyes irányban halad és jogot formálhat a hazafias és jellemes jelzőkre. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA, Lelkipásztoromnak. Rá szolgáltál rég' a meleg szeretetre Amellyel ma Téged én köszöntelek, S bár mimosa lelked nem vágy dicséretre Engedd meg ma nekem, hogy dicsérjelek. Nagyuraknak kegyét sohasem kerested, Sohasem hajszoltál magas címeket; A jót, — amit tettél —, önmagáért tetted, Mert nemes szivednek az ugy jól esett. Már annyi emléket emeltél magadnak, Hogy, itt elfeledve nem lehetsz soha! Ha fölbúg a hangja uj nagy harangunknak Nevedet dicséri, s veszi szárnyira. Az orgona, szószék és a két szép oltár A Te művészlelked valóra vált álma; Nagy Istent dicsérő örökhangu zsoltár, Az égbe vezető uton jelző pálma . . , S elmondjam-e Neked büszke boldogságom' Valahányszor kedves iskolánkba lépek; Ez a Te legnagyobb s legszebb alkotásod! Rég* nem leszünk, ez lesz, tűnjenek bár évek... Hogyne köszöntném hát hódoló örömmel, Azt, ki árva lelkünk gondviselő Atyja, Hogyne üdvözölném lelkesülő hévvel! Mikor életednek ez legszebb jutalma. S hogy soká élvezhesd munkádnak gyümölcsét Ima száll az égbe drága névnapodon: Engedje az Isten, hogy sokáig élj még S áldott jóságodért százsorosan áldjon! Kossányi Alajosné. Édes anyám . . . Irta: Benedek Rezső. ., ... Üres a fészek . . . nincs lakója már. .." . . . Elmentél hát... te mártirasszony, lelkem, édes jó anyám . . . . . . Elmentél hát ... és itt hagytad árván: fiadat. Oly egyedül... Oly elhagyottan... Itt hagytad ebben az üres, sivár, hideg, szeretetlen, kietlen, nagy semmiségben — amit az emberek „világnak"-nak neveznek . . . Te szentasszony, lelkem, édes jó anyám . . . Óh, — még most is mily jól emlékszem arra . . . akárcsak ha ma történt volna — amikor a mindig derűs arcod oly jóságos mosolyával, az akkor még pöttömnyi, kicsi fiadat karjaidba zártad és összetéve, összekulcsolva a két kicsi kezecskét — megtanítottál arra a zengzetes gyönyörű imára, felejthetetlen, lágy, szelíd hangodon, amelyből gyermeked iránti szeretetedet kiérezhettem : . Miatyánk, ki vagy a mennyekben ..." Óh, mintha csak tudtad volna, mintha csak I érezted volna már akkor, hogy mily nagy szüksége lesz egykoron még a te akkor még kicsi fiadnak, egyszer, valamikor, évek multán ... az életnek bimbókat letörő, virágokat összetaposó forgatagában, tülekedésében, erre a gyógyító, üdítő, felfrissítő, sebet heggesztő, vigasztaló írre, erre a balzsamcseppre, hogy: „Miatyánk, ki vagy És azután . . . Minél nagyobbacskára nőttem fel, minél jobban hasonlítottam jó apámra, annál inkább éreztetted velem nemes anyai szivednek határtalan jóságát, anyai szeretetednek kiapadhatatlan odaadását, áldozatkészségét, amely az utamba kerülő kavicsokat s olykor meg is sebző, szúró töviseket elgördíteni, elhárítani igyekezett . . . Minél tovább és tovább tapostam életemnek rögös, éles kavicsokkal kirakott, bántó tövisekkel körülkerített útját, a keresztutat; annál jobban megérzettem anyai szent szivednek természetfölötti, csodás szeretetét . . . annak a szívnek, amely csak én érettem . . . mely csak az én számomra dobbant... Óh, mártirasszony, lelkem, édes jó anyám ... Mikor az Önző világ ezerféle sebet ütött érzékeny lelkű fiadon . . . mikor az élet tanodája apránként lassan, egyenként lenyirbálta fiadnak nagyratörő álmait . . . mikor ifjú szivemnek minden szép reményét durva, kíméletlen kezekkel a földnek megalázó porába fullasztotta . . . galádul meggyalázva eszményképeimet . . . akkor hű anyai szivedhez menekültem ... és Te megcirógattál... homlokon csókoltál . . . megvigasztaltál. . . meggyógyítottál . . . S mikor egyszer . . . hiszen tudod . . . lelkem, édes jó anyám ! — tudod — azon a rügyfakasztó, napsugaras sejtelmekkel teli délutánon, mikor az ifjú tavasz legszebb köntösét öltötte fel magára... a szomszédék Ilonkája harmadiknak ült közénk.. . csendes, kicsi, meghitt körünkbe . . . amelyet csak a bársonyszőrű cica — a Te kedvenced — hangos, jóleső dorombolása zavart meg . . . amikor Te is még oly boldog voltál... mikor „reánk" mosolyog-