ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-04-19 / 16. szám

Ki döntheti el ezen orkánszerü pár­viadalt? A küzdöfelek sohasem! A köz­véleményt képviselő újságok vállalkoznak reá, bár belerekednek a pártszenvedély vagy épen az anyagi érdek kátyújába. A küzde­lem eldöntésére még egy harmadik forumot is sorompóba szólit az igazáért küzködö pártharc s a nemzet belügyét jó tollú poli­tikusok kiviszik a nagyvilág piacára, midőn idegen nyelven más országok újságaiban vesszőzik meg az ellenséget és kivetkőztetik a becsületnek köntöséből. Mindnyájan érezzük, tudjuk, hogy a sok békebiró nem segithet rajtunk és nem is akar segiteni. Kellenek a világnak bot­rányok, hogy mulathasson rajtuk és mig az idegen botrányon mulat, a saját hi­báit, bűneit elfeledhesse. A végső tanulság itt abban rejlene, ha a harag és panasz­kodás helyett belátnánk, hogy jobb volna, ha mi mulatnánk másokon és nem mi volnánk a nagyvilág bohócai. R. Húsvét Esztergomban. Irta: Szepessy László. Rajnamenti tájkép tündérszépségeit túlra­gyogja az a bűbájos természeti panoráma, melyet a vonaton ülőnek mutogat a dunaparti ut. Virág­himes rétek arany palástjára kötött óriási kék szalag a Duna, melynek ezüstlő esipkézetével az ifjú tavasz fűszeres lehellete játszadoz. A zöldelö erdők koszorújába búvó fehér falvacskák galam­boknak látszanak, melyek elrebbennek szemünk elől, pedig dehogy: mi futunk, minket röpit a vonat, a gyorsvonat. S ha máskor tán a személy­vonat is gyorsnak tűnnék fel ily csodaszép tájék sugárcsókos arcának szemléleténél, most a gyors is szinte teherszámba megy. Ugyan miért? Hon­nan az égető repülő vágy ? Mi az a roppant vonzóerő? Mi? Az a hatalmas bazilika, mely a Dunára könyökölve, öröknyugodt szemmel nézi a habok szeszélyes játékát, a hullámok és szelek apró torzsalkodásait: szimbólumait az emberi szenvedélyek tarka mozijának. Az Istennek ez a fenséges hajléka dobbantja meg most Magyar­ország szivét, ez ragad engem e gyönyörű duna­parti uton, mert ott abban a templomban ma nagy nap lesz, a napok napja: ünnep, az ünne­pek ünnepe: húsvét. A háromnapos katholikus nagygyűlések elő­estéjének csendjébe ver csak bele ily döbbenetes szent érzéssel az ország összes harangjának fél­órás koncertje, mint a szivünkbe ez a szó: húsvét a magyar Rómában! Istenem, hiszen a legutolsó tál . . . az Ilonka telt, kicsi, fehér, puha kacsóját az én kezembe tetted, mikor áldóan emelted fel közénk anyai szent jobbodat... akkor, óh akkor... mikor én is hittem még leányesküben, leány­hűségben és áldozatot hozni tudó női szerelemben ... Mikor ez a fehérlelkű, szőkefürtü csupa nőies­ség, angyalképű leány . . . hiszen tudod . . . mint egy kifacsart citromot félredobott az utca porába... amikor kikacagott . . . mert a kivattázott, fűzős, aranysujtásos huszárattila jobban tudott udvarolni, mint egy szürke veréb, egy hétköznapi, szerény fizetésű, kis beamter . . . Mikor egy oltárkép összeomlott bennem; mikor a késlekedő isteni sújtó kéznek igazságos­ságába vetett hitem megrendülni akart . . . mikor a jótékony halált kereste megalázott, összezúzott férfiszivem ... akkor ... akkor magadhoz vontál... könytelenül, némán, fájdalmamban osztozván, és (mintha csak ma történt volna!) felmutattál ujad­dal az ágyam fölött függő fájdalmas Jézus képre, mely a Megváltót a zsidóktól kigúnyolva, össze­kötött kezekkel, telve sebekkel, vérrel aláfutva, a római helytartó előtt, mint a „fájdalmak emberét" ábrázolta . . . s csak annyit mondtál nekem: „Fiam, tanulj meg lemondani — Jézusért ..." Óh, mártirasszony, lelkem, jó anyám! S most, most itt állok egyedül, árván, el­hagyottan . . . nincsen többé anyám . . . nincsen többé otthonom . . . ugy állok e nagy világban, mint a leveleitől, mint a koronájától megfosztott fa ... úgy mint a kivert, gazdátlan, vén kutya ... úgy mint az útszéli hajléktalan koldus . . . akinek hazája az országút . . . kinek otthona az utca . . . Nincsen többé édesanyám . . . Kihűlt az a szent sziv, kinek hű lángja istenhátamögötti falucska filiális káplánjának szárny­próbálgató, félénk hangja is csodákat müvei e napon, ily nagy ünnepen, hát még a világ egyik legszebb építészeti remekében, az esztergomi bazilikában a hercegprimási funkció! Csak a hivő lélek tudja igazán megérteni ennek igazságát, s mily határtalan öröm az, amikor a vonat ablakába hirtelen belenéz a domb­háton ülő bazilika rengeteg kupolája s elgondolja az ember, hogy ott ma az ország főpásztora tartja az istentiszteletet! Nem csoda, hogy valóságos népvándorlás tolong a hegy felé is szent áhítattal, nagyotváró törtetéssel. S a szivárványszínű ruhacsoportozatok alatt — ki tudja — hány idegen rejlik, mint jó magam, kit már ez az első, külső kép is meghat. Hát még mikor a templomba lépünk! Csupa káp­rázat minden. Megdördül az orgona méltóságos hangja; megharsan a katonazenekar sárgáló rézkürterdeje; megzendül a hatalmas énekkar női sopránja, férfi basszus s mindebbe belezugnak künn a harangok, benn a fel-felbugó nagydobok s az egész össze­olvadva a szivek lüktető verésével: adja együtt azt a magasztos harmóniát, hogy a kórusról az ének szárnyán, lenn pedig a valóságban egyszerre lépdel a szentély felé: „Ecce, Sacerdos magnus!" Száznyolcvan fehér karinges kispap liliomos sorfala közt vonul a diadalmas kereszt élén a főhajón át az oltár felé a bíborban pompázó főpap, ki előtt a hermelinprémes kanonokok képezik a szűkebb udvart; hátul pedig a szertartásmester viszi a több méter hosszú uszályt. . . . Ime, ez Magyarország hercegprímása. Ecce, Sacerdos magnus! — zeng a kórus riadozó örömmel, bezsongva az Ur házának minden csöpp zugát, mialatt a díszmenet a mellékoltár előtt térdel: hódol a legnagyobb pap az előtt, kinek ö is csak alázatos szolgája; erőt esd a misézéshez és a prédikációhoz. Mert nemcsak a lélek szárnya, a hit ihlete kell ide, ám fizikai erő is, hisz maga az istentisztelet álló egy óráig tart s nem kevesebb, mint huszonnégy szerpap sürög­forog aranyos ruhákban a drágakövektől ragyogó primási infula körül . . . Ecce, Sacerdos magnus. Latin mise. Latin az oltár beszéde és a kórusé. De ahogy a ritus elosztja a szerpapok és a celebráns szavát, ahogy a kórus pianózik és fortisszimózik: megértően simul mindez annak a lelkéhez is, kinek holt szó a latin, ki a magyart se igen tudná követni ily szférikus szárnyaltában... Hatalmas impressziók titkos jelbeszéde ez, mely egyként értelmes a palota és viskó lakójának. S ha mégis akadt volna, akinek lelkével nem teljesen rokon a latin szertartás idegen idiómája: annak ott van az édes honi szó, a mise után való prédikáció, a hercegprimási prédikáció. Már kiosztotta a bucsuengedő, apostoli áldást a főpap; már ott reszket a nép ajkán a: „Jöjj el Szentlélek Úristen!"; már előrenyomul a tömeg, ameddig csak a főlépcsőzet közepe alatt posztoló mellett felmelegedtem, mikor a körülöttem uraló hidegség megdermesztett. Kihűlt az az ajk, mely még halófélben is arra intett: „Fiam, Jézushoz mindig hü maradj.. .* Az a kéz, mely naponként áldólag emelkedett fejemre, mely annyiszor magához ölelt golgota­óráimban : mozdulatlanul, mereven szorítja azt a feszületet, melyet utolsó földi üdvözletként, a közeli, a nagyon közeli boldogító viszontlátás vigasztaló reményében tett jobbodba egyetlen gyermeked . . . Éltednek delén — ki sohasem ismerted a betegséget — az élet Ura ágynak döntött, amely­ből nem keltél fel többé . . . Oh, mily irónia! Ki annyiszor virrasztottál ágyam fölött éjjelenkint, mikor a gyilkos láz tűz­rózsákat festett fiad orcáira; most Te fekszel lelkem, jó anyám ... s én virrasztok fölötted . . . Lesem mozdulataidat, láztól égő, megtört szemeidet, tikkadt ajkadat . . . S Te, Te mártirasszony, Te szentasszony, még akkor is mosolyogsz rám . . . még akkor is becéző szóval hozzám szólasz . . . most már csak meg-megtörö hangon . . . Mikor ismerőseid meg-meglátogatnak, azzal a vigasztaló hazugsággal ajkukon: hogy néhány nap múlva úgyis felgyógyulsz majd — Te oly szivettépő, lemondó, megnyugvó hangon feleléd: „óh igen, igen, én megfogok gyógyulni — a sir­ban!" Óh, lelkem, édes jó anyám ... ha tudtad, ha érezted volna, mily tőrszúrást ejtettél akkor akaratlanul egyetlen, előtted összezúzott, sajgó szivvel álló fiadon e szavaiddal ... Te mártir­asszony, lelkem, jó anyám . . . Mikor szent Egyházunk felkent szolgája el­egy enruhás szigorú tambúrbotja engedte ; már meg van fosztva arany felsőruháitól, sugárhintő infulá­jától a „főtisztelendő érsek"; már biborpiros még a fejdiszitő birétuma is annak, ki megy a szószék­felé, hogy a kalendárium pirosbetüs kettősünnepé­nek első napjához méltó biborló igékkel gyújtsa lángra, piros lángra az alvó sziveket, a csüggeteg, a hideg- lelkeket . . . Szentirásfelolvasás után csendes, szelíd, halk, méltóságteljes tempóban kezd hangzani az ige a hercegprímás ajkán . . . Magyarázgatja az ünnep jelentőségét, fontosságát, nagyságát, szépségét. Találó színekkel, átfogó kontúrokkal, nagy vonalakkal ecseteli a természet ébredését, pár­huzamba állítván Krisztus diadalmas ébredésével, feltámadásával. Majd Krisztus e diadalát az Egyház első diadalának mondja érdekesen. Népszellemi nívóhoz leszálló könnyed termé­szetességgel csomóz, old, fejt meg minden problé­mát, még a legnehezebbet is. Sohasem búvárkodik le a filozófia tengerébe magáért a filozófiáért; sohasem repül a retorika zenitjére magukért a szóvirágokért: ellenben készentartja s megmuto­gatja a már felhalászott gondolatgyöngyöket s a költői képeknek csak akkor ad helyet, ha ezt már egyáltalán ki nem kerülheti, vagy ha egy ily oda­vetett poétikus figura sok szó megtakarításával jár s mégis tartalmasabb, kifejezőbb, plasztikusabb. Tanitó célzat ömlik el különben az egész beszéden. A meggyőző argumentumok frappáns idézetei bámulatos forgatagban szinte kergetik egymást s sűrűn ütögeti fülünket szent Ágoston, szent Pál s a négy evangélista neve. Nem holmi profán szerzőkre hivatkozik hivalkodóan, talál bőven a Szentírásban is és az apostolok cseleke­deteiben, irataiban, amivel megtámogassa, meg­oszlopozza fejtegetéseit. Pázmány Péter márványszobra vele szembon mintha csak utalna rá: trónjának örököse, egyszers­mind szellemének örököse is, a népet táplálja az üdvösség igéivel. Ezt a nagy tanulságot hagyta ránk az a zseniális szoborfő, e tanulság zeng itt ma eleven szavakban, a halott mult éppen nem erőtlen visszfényében. Mikor Krisztus eltemetéséhez kanyarodik a beszéd, a gyászos tónusból vörös lángként csap ki a tiltakozás, hogy lám, Krisztus példája mutatja, milyen legyen a hivő katholikus temetése: egész érintetlen test várja a feltámadást s nem ham­vasztással csak a hamvveder pora! Halotthamvasztás ellen való dörgedelmes til­takozása a kapcsolat a mostani ünnepi prédiká­ciója és a többi feltünéskeltő enunciációja közt, mely a párbajellenes liga pártolásában, a cseléd­kérdés humánus megoldásában, a katholikus iro­dalom vezérelveinek kitűzésében, a keresztény­szociális mozgalom kiépítésének tizenkettedikórás, feltétlen szükségességében s más ezerannyi új meg új, csupa eleven eszme felvetésében kulminál s szórja biborfényét e társadalmi alakulások egy­hozta számodra a Vigasztalót, a Beteggyógyitót utolsószor, a Te Jézusodat, a jövendő életnek zálogát. . . Óh, Istenem! lehet-e észtvesztöbb, lehet-e megrázóbb, de egyszersmind lehet-e fön­ségesebb, drámaibb pillanat a porszülte, halandó emberi életben, mint mikor a halódó, hűséges, jó édesanya fölött felhangzik az utolsószor az az ünnepélyes, komoly hang: „Ergo —• te absolvo!" Lehet-e szívszaggatóbb jelenet: mint amikor az utolsó óráit élő anya az életnek Urát magához veszi és előtte, a halál áldozati oltára előtt le­sújtott fia térdel, némán . . . zokszó nélkül . . . de őrjitő, sorvasztó fájdalommal . . . összegyötörve szivében, melyet csak az tud megérteni, ki valamikor szintén átesett hasonlókon . . . És azután . . . azután jött az — „éj . . .* Jézus szentséges neve elnémuló ajkadon. . . a kezedben levő haldokló-gyertya megtörő fénye mellett . . . fiad karjai között . . . csendesen . . . jött az — éj . . . Egy utolsó tekintet. . . A túlvilágba lépő anya utolsó tekintete egyetlen gyermekéhez: ugyan ki tudná ezen vesékig ható tekintetet, mely még a legkeményebb férfit is térdre készteti — ecsetelni . . . Óh, én Uram! én Istenem! . . . Egy rövid . . . egy hosszabb, még egy hosz­szabb sóhaj és a leggyöngédebb, a legnemesebb, a legtisztább, a legönzetlenebb sziv, amelyet csak egy földi anya valaha is csak birt: megszűnt dobogni! .. . Jöttek . . . Jöttek az alvégi, a felvégi szom­szédok . . . Kondoleáltak . . . sajnálkoztak ... sőt krokodiluskönnyeket is ontottak — fiad előtt, de imádkozni érted . . . csak két öreg néni imádkozott,

Next

/
Thumbnails
Contents