ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-04-05 / 14. szám

olyanformát jelent a sajtóra nézve, mint a gyermekre az apa tilalma: — Fiacskám! nem szabad az utcára menni és a porban játszani, mert te is poros lész és másokat is beporozol. A fiúcska mégis kimegy, porral is játszik, minek következményeképen a papa kiporolja a fiúcskát. R. Nem tudnak a joggal élni... A szociáldemokrata fiókák — akárcsak a „Wotes for wommen!"-t rikácsoló, darázsdereku 97 éves leányelvtársnöik a Themse-n túl: semmi eszközöktől sem riadnak vissza a választói jog kierőszakolása érdekében... Nem csak a kézelőgombon, a cigarettahüvelyen, a sétabot fogantyúin, a kutyusok nyakravalóin, a birkák gyapján, de még a petyhüdt testükre is rátetoválják az obligát: „Választói jogot akarunk!" mézesmadzagot. Terroreszközeiktől még csak nem is szólunk. Az ember azt hinné, hogy azok az emberek, a kik ugy exponálják magukat a választói jog érdekében, kik semmi eszközöktől sem riadnak vissza ha a választói jognak elnyerhetéséről van szó, hogy ezek bizonyára mintaképei lesznek a hazafias, a hazáért életét, vérét és vagyonát s mindenét feláldozni kész állampolgárnak, kik még az osztályérdeket is alárendelik a nemzeti szempontoknak . . . S szinte a Messiást még mindig váró zsidókként várja az ember azt a pillanatot, a midőn végre életbe fog lépni „a világot egy perc alatt megreformáló szociáldemokrata száj-izü általános választói jog". Pedig! — hogy mit várhatunk az általános jakabokány-genre-ü választói jogról: azt legjobban megmutatták nekünk a munkásbetegsegélyzői „választások". . . Miniatürképei ezek a „jövő" uj érájának, melyben az „uj" választói jog szerint történne meg a „választás". Nem nevezünk városokat, hisz ők nem tehetnek arról, ha a társadalomnak kivetettjei a Liberté ! Egalité! és Fraternité! égisze alatt az ellenvéleményen levőket megbicskázzák. Konkrét esetekre támaszkodva, általánosságban beszélünk . . . Tudunk választásokról, midőn azokat, a kik mertek a vörös ghettó fiai ellen szavazni — a legaljasabb módon terrorizálták, megfélemlítették s midőn ez hiábavalónak bizonyult, tettleg is inzultálták, megpofozták, megverték, sőt nőtagokat is — mint vörös kapcabetyárokhoz illik, nem csak a Gorkij Maxim alakjainak szótárából vett jelzőkkel illettek, de tettleg is inzultálták. Avagy készítsünk statisztikát, kimutatva, hogy hol, milyen „eszközökkel" dolgoztak? Ha több időnk lesz, evvel is fogunk szolgálni. Azonban kérdjük szeretettel olvasóinkat, mit várhatunk azoktól az általános választói jog behozatala esetén, kik egy kicsike, amolyan miniatűrválasztásnál, mint a betegsegélyzőpénztári válaszAz emeletekre beosztott szobaleányok tartalmas naplót vezethetnének emberismereteikről s már előre tudják, minél többször kell begombolni a nagyságos asszony ruháját, annál silányabb honorálásban részesülnek, aki pedig éjelente öt-hatszor friss pohár vizet kivan, az akkor csomagol, mikor a szobaleánynak kimenője van, aki visszatértekor nem mulasztja el utána szerencsés utat kiabálni olyképen, hogy a jobbérzésűek ott benn a szobákban példát merítsenek. A lárma és zűrzavar a déli tálaláskor éri el zenitjét, midőn a zakkós vagy frakkos garconok a nagy tűzhely köröl szórakoznak, hol a legnagyobb auktoritása francia szakács dirigál. Filet, cötelette, natur-szelet, rántott csibe, bárány töltve és panirozva, harsogja a különböző orgánum, hangedlik perdülnek a levegőben s a sültek Ízletesen dekorálva helyet foglalnak a kis tálakon, a szakács még „General safttal" ráadja az utolsó kenetet s tangó-lépéssel rohannak a frissebbnél-frissebb dolgokkal, miket a vendégek gálád nyelve olykor tegnapinak degredál, pedig ez a legmerészebb hazugság, mert a tegnapelőtti banketten szerepeltek, ami elég bizonyiték, hogy minden tekintetben kiállják a versenyt. A szerelmi légkörben a „hideg leány" vagyis az „imbiszek", kompótok és saláták bájos őre vitte a legnagyobb szerepet, tüzes pillantásaival megzavarta az egész férfiszemélyzetet. Liftes, portás, esszeugputzer, mészáros és kukta versengett a szivéért, de legnagyobb vonzalmat Max tás volt, brigantik módjára viselkedtek mindig, Rózsa Sándor bandáit megszégyenítve. Mert Rózsa Sándor bandája sokkal lovagiasabb elemekből állott, semhogy egy védtelen, gyönge és békés nőt inzultált volna. Hogy csak fegyverrel s felhúzott ravasszal a kezében mehetett szavazni az, ki nem akart a dekoltált pongyolaruháju szociáldemokrata perdita által jelölt indívidiumokra — szavazni! Szavazati jogot követelnek azok, kik a nemzeti ellenállás idején a magyar zászlót darabokra tépve, sárba tiporták; szavazati jogot követelnek azok, kik a magyar alkotmány Caraffáival és Haynaujaival szövetkeztek, hogy a nemzetet, „saját nemzetüket" letörjék, hogy a bitófa elé állítsák újból; szavazati jogot követelnek azok, kik a nagy fővárosi nyomdász sztrájk idején a nyomdák házait összezúzták, demolálták, a gépeket és felszereléseket tönkretették, a kirakatokat kifosztották, békés polgárokat megkéseltek ; szavazati jogot követelnek azok, kik folyton a fönálló társadalmi rend, az állameszme és ezek oszlopai ellen izgatnak : szóval, tettel és tollal!!! Hazaárulást •—• melyhez a Rédl-eset csak kismiska — követne el azon államférfi, a ki egy ilyen „panem et circenses"-szerű individuumoknak jogot adna a markába. Jogot: mellyel nem tud, nem bir és nem is akar élni. Jogot: mely csak átokká válna az „ilyenek" kezében. Jogot azoknak: a kik minden percben, minden pillanatban készek harminc ezüst pénzért elárulni a magyar munkásság érdekeit a hatalomnak. Oh, azoknak nem való jog! De annak az intelligens, öntudatos, hazafias munkáspolgárnak, ki nemcsak adóalanya hazájának, de tettre, áldozatra is kész hü fia nemzetének! Ez: ki Istenadta jogával élni is tud, élni is van mersze! Hiszen erős, karcsú tölgyként áll ő hazája földjén! Ennek követeljük mi is az általános, titkos, községenkénti választói jogot! Azok a szegény, háromszorosan szegény szociáldemokraták — kik az általuk oly sokszor hangoztatott „öntudatuk" dacára mégis csak hagyják magukat tovább a fülüknél vezetni — nem tudják azt, hogy azért kell nekik a jakabokányweltner-féle választói jog, hogy „az üzlet a családban morodjon!" Ná nu nem fog morodni o csoládban! Mi keresztényszocialisták is követeljük a a választói jogot, és pedig: az általános, titkos, községenkénti, egyenlő és kötelező választói jogot! De mi nem ütjük a tám-támot; nem dolgozunk reclámmal, mint oncles Sam. S ha látszólag' szélcsend is van a perifériákon, a keresztényszocialisták csak dolgoznak. Dolgoznak vállvetve, kettőzött erővel. Csendben, lassan és céltudatosan". Kerülve az utca zaját, a porkavarást. De! egyszerre csak zárt sorokban felvonulnak. Fel az alkotmány csarnokába, hogy kötélből font ostorral kergessék ki onnét a kufárokat s megkezdődjék végre-valahára már az igazi, a valódi szociálreformáció!!! B. R. iránt táplálta, ki a tortákat és „mignon"-okat gyártotta s eme szerelem révén igen sok csokoládét, mandulát és mazsolát pazarolt vagyis áldozott a szerelem oltárán, amire utóbb a főnök kiadta a passust. Állást és ideált elveszíteni sok — gondolta Max — a bosszó pedig édes, úgy tartják a boldog halandók, hátha még cukrász eszeli ki, milyen zacharinos lehet az ő szivének, mely margarin módjára olvadozott, valahányszor a „hideg leány" forró kezét érintette. Fájdalmában szörnyű bosszút forralt; porrá zúzva néhány poharat, beledobta a fagylalt masszába és csak a nyalakodó kézi lánynak köszönhető, hogy az ő nyelvén sült ki a rettentő gonoszság, mielőtt a vendégek beleit veszélyeztette volna. A söntés szende Lujzája is sok oldalról ki volt téve az ostromnak, sőt a souterainban lent levő „varieté" szerecsenje annyira belehabarodott, hogy hogy boxra kelt mindazokkal, kik közelébe férkőztek. A kávésleány a fővasalónőre féltékenykedett, mert mindkettőjük a „liftes" borotvált arcában lelte vigasztalását s egy váratlan pillanatban forró feketekávéval cikóriázta le ellenfelét, ki még birt annyi eszmélettel, hogy a tüzes vasalót vágja fehér bóbitás fejéhez. A mitsem sejtő vendégek csak gyomruk érdekeivel foglalkoznak, a „Table d'Hote"-nál versenyzés a legszebb falatokért „hummäl", „tengeri pók" s a korai növényzet drága zöldségei szerepelnek az asztalon. A kereszt üzérei. Irta: Hivatal József szerkesztő, a Pázmány Védőiroda igazgatója. Kinek a szive ne mozdulna meg, ha egy leégett falu a jólelkek irgalmára bizza épitendö templomának sorsát? S ki ne nyúlna erszényébe, ha emberek kopognak irgalmas szivük ajtaján, ajkukon Isten nevével, kezükben nagy pecsétes írásokkal, amelyek könnyfacsaróan ecsetelik a nép szánandó nyomorát, s olthatatlan vágyát, hogy falujában felépíthesse Isten házát. S amit az írás elhallgat azt elmondja az ember, ki a templomépítők nevében szól, mint valamely „szent" egyesület kiküldötte. Hangja behízelgő, Ígéretekben nem fukarkodik, még a jótékonyságot sem kívánja ingyen: cserébe feszületet, zenélő kálváriát, jeruzsálemi olvasót, örökös misét, sőt ráadásul lelki üdvösséget is ígér. S mikor a szegény ember belenyúl a tarsolyba, hogy odaadja jótékonykodásának előlegét, — már készen is van a legcsufabb gseft, az úgynevezett keresztüzlet. Az a bőbeszédű ember, ki „Dicsértessék"kel köszöntött be: — a keresztény irgalom vámszedője. Nem ezt mondja: Nézd, itt van egy feszület, megér hét koronát, adj érte nyolcat, hogy én is élhessek; hanem szemforgatva oda áll a jóravaló egyszerű ember elé, irgalmas szivére appellál, fényképet mutat neki a leégett templomról, ha akarod sir is, csakhogy oda ird a nevedet arra a lapra, melyet az aranykönyvbe küldenek, hogy lelkedért örökké szentmise mondassék, természetesen, hogy jussod legyen ahhoz az ajándékhoz, melyet az illető „szent" egyesület küld örök emlékül — csekély 18 koronáért. Ezek a kereszt üzérei. Tiz év óta dolgoznak a jótékonyság vigécei, hihetetlen energiával s még bámulatosabb szerencsével. A nevük ugyan folyton változik, de az üzlet, az üzérkedés, az mindig megmarad, csak a firma az lesz cégjegyezve, más és más szent neve alatt. A trükkjük mindig ugyanaz volt. Fogtak egy szegény templornépitő bizottságot, vagy jámbor, jóhiszemű plébánost, ki szeretett volna templomot építeni, és elhitették velük, hogy leveszik a gondot vállukról, csak bízzák meg őket azzal, hogy a jótékonycélra kegytárgyakat árusíthassanak. Szerződést kínáltak és ájtatosságtól csepegő felszólítást írattak velük, melyben biztosítanak mindenkit, hogy aki a jelzett cégtől vásárol, azért örökös mise szolgáltatik, neve a plébánia arany könyvébe be lessz vezetve, havonként, vagy hetenként imádkoznak értük, stb. Egy ilyen szerződés és hiteles pecsétes felszólítás birtokában már misem kellett más, csak egy jóhangzásu katholikus egyesületi név, és erre kimehettek az ügynökök és „dolgozhattak„ a falvakban. A legcifrább nevek keletkeztek. Igy „Erzsébet Jótékonysági Egyesület", melynek Oppenheim Vilmos a cég főnöke és a vladislavei kápolna „javára" dolgozik. A másik „Szent István Műintézet", melynek egész üzleti bázisa azon nyugszik, hogy össze tévesztik a mi derék Szent István Társulatunkkal. Ezt Szendrey Mihály kormányozza A kávéház ozsonna idejében hangos a különböző nyelvű társalgástól, mindenki az ablakhoz törekszik, hogy a tengeri toalettek közszemlére tétessenek. „Egy snitt", „kávé habbal", „málnaszörp szalmaszállal" s egy barátságos mosoly a pincérre, hogy készségesebben hordja a sok jegesvizet, mert a hűsítő italok között, mégis csak ez éri el a legnagyobb rekordot. Az étterem sarokasztalánál foglalt rendesen helyet a „Maitre d'Hotel" családja, Rerta gouvernante éber felügyelete alatt, kinek leginkább a bájos Elza tekintetére kellett vigyázni, ki merész kokettériával vonzotta közelébe a magyar és lengyel arisztokratákat, de a frakkos személyzet egy-egy kiválóságát is kitüntette néha leereszkedő mosolyával, sőt boldog volt, ha Berta kisasszony háta mögött angol társalgást kezdhetett az ételhordóval, kit legalább is baloldalról valami úri leszármazottnak kellett tartani. Egy napon maga osont le a lépcsőkön, midőn Joseph egy csodásan díszített „skampi"-val ugrált fel a fokokon s a kedvező pillanattól bűvölten Elza keze után kapott, hogy ajkaihoz emelve titkos hódolatát kifejezhesse. Egy gyors, ügyetlen mozdulat s a tál aviatikus módjára zuhant le a mezzanira. A már megszokott csörömpölés titka inkognitóban maradt, a szerencsétlen skampi pedig könnyebbszerü sérülései folytán egy újabb tányérra, vagyis hordágyra helyeztetett s rákegyéniségénél fogva, még mindig elég jókor érkezett a rendelő asztalára. Gladiolus.