ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-06-29 / 26. szám

meghozni a meghozandó anyagi és erkölcsi áldozatokat?! Mindinkább köztudattá válik az a gondolat, hogy a nagy áldozatokkal megteremtett néppártnak minden áron meg kell maradnia, mert nincs olyan párt e hazában, amely, ha nem is nyilvánosan, de titokban ne forralna valamit a kath. egyház ellen. Féltik a néppártot az Andrássy-féle pártalakitástól! De hiszen az a párt lehet minden: hatvanhetes, konzervativ, panamát gyűlölő, hazafias, csak egy nem lesz bizonyosan : kimondottan keresztény. Erre pedig nekünk mindenesetre szükségünk van, Ezért pénzt, munkát, fáradságot nem szabad kimélnünk. Erre esküdött mindenki, midőn a néppárt zászlója alá állt s ezt az esküt le nem dörzsölheti lelkéről, bármely párthoz is szökjön át, ez az eskü — mint az eddigi példák mutatják •—• kiséri az emberét s örökre megjelöli hűtlenségében. Két malomkerék között volt a néppárt születésétől fogva. Mint kath. párttól megkívánták, hogy felfelé lojális legyen, hogy a törvényes hatalommal szemben szelid húrokat pengessen. A magyarsággal pedig együtt jár, hogy semmit se engedjen az ősi alkotmányból, hogy a magyar érdekeket védje minden áron az osztrákok ellen. Tehát lojálisnak és kurucnak is kellene lennie egyszerre, hogy felfelé kedves, lefelé pedig népszerű legyen. Ily nehéz feladat előtt egy párt sem áll Magyarországon, még sincs meg bennünk, katholikusokban a jóakarat, hogy e nehéz helyzetet méltányolva egyengetnénk a néppárti politika útjait képességünkhöz mérten. Normális politikai viszonyok között és tisztességes kormányzás mellett kevesebb bajjal kellene küzdeni a néppártnak, több Nikodemus bújna elő a kuckójából s az aktiv szolgálatokat teljesítő urak se kívánkoznának annyira a békés otthon után, ahová nem ér el a Tisza balkeze, Gerö százados kardja s a csendörök szuronya. Bizunk abban, hogy a párt képviselői rendületlenül megállanak. Elvárjuk, hogy a vidéki vezérek összetartják az eddig hűséges népet. Reméljük, hogy a mi nagyjaink több Nem hiszek el rólad ilyet (nagybetüvel-mondtam). Nem is hiszek el semmit. Hogyan lehetne. Istenem de meg . (itt a sorokat nem olvashattam, felmosta őket a könny.) Pedig milyen szép nyár lesz az idén. ígérkezik ! De nem baj. A következő évben ugy fogadott: Isten hozta. Egy év zuhogott el. És a végén a szó ajkáról: Jó napot! De milyen halovány. Megint egy év. Kezet se szőrit. Csak sok szerencsét kivan ! Csak legalább ezt ne kívánna — most! Lassan ment minden dolgom. Kivetkeztem magamból. Önmagámra se tudtam ráismerni, nem hogy még tanulni! Kétségbeesetten tengtem-lengtem ide-oda, mint egy madár kinek szívtelen gyerkőc szárnyát metszi. Mintha szivén ütöttek volna. Semmi biztosat se tudok. Mondaná igy vagy ugy; de sehogy, csak néz rám hidegen; levélben minden két hónapban ir néhány szót. S ha még milyen szavakat is ima! Könnyű a papíron át hazudni ! A szemek beszéde! A keze reszketése! Hol van onnan Ő! Kaptam — erre egy hétre rá — egy levelet. Ormótlan pókbetük dülöngtek benne (mintha minden megszédült volna úgyis) és az ormótlan pókbetükből felém vigyorgott: Piroskának ma volt eljegyzése és a többi. Nem olvastam én tovább . . . Évek, évek, egyre kihülőbbek! Tudtam én ezt a jó napot-, sok szerencsét-ből! De mégse hiszem. Hazaírtam. A válasz: igaz. Meg akartam halni! Piroska, Piroska! Jajongtam zajgó szívvel. Kimentem a budai hegyek közé, mályvát szedtem, a fűben bujkáltam, jóakarattal lesznek a jövőben a párt iránt s az anyagi ^áldozatoktól fokozottabb mértékben nem riadnak vissza, a Nikodemusoknak pedig visszatér az eszük s elég bátorságuk lesz ahhoz, hogy az eddigi csúf politikát elhagyják s megvédelmezik a magyar katholicismusnak egyetlen bástyáját: a néppártot. R. Az iparostanonc-internátus megnyitása és ünnepélyes felavatása, Irta: Pauer Károly. Ünnepe volt vasárnap Esztergom iparos világának, ünnepet ült a kath. legényegylet, mely tágas otthonában tanoncinternátust létesített, hogy igy vallás-erkölcsös alapon nevelje iparosaink tanoncait a becsületes, a tisztességes munkára. A munka ünnepe volt tehát voltaképen a mult vasárnap, azon munkáé, mely tiszteletet és elismerést érdemel. E munka, az iparosmunka legifjabb apostolainak, a tanoncoknak csináltak hajlékot, hogy ennek falai között neveljék jövendő iparosainkat. S épen azért én nagy jelentőséget tulajdonítok e fényes ünnepnek, mert látom tapasztalom, s velem együtt bizonyára mindenki, hogy épen a munka az, a melytől oly sokan irtóznak, fáznak, s melynek igazi értékét és becsét oly kevesen tudják felfogni. A munkát manapság inkább tehernek, igának nézik, mely nyom s nem hivatásnak és kötelességnek, mely boldogít. Le akarnók rázni az igát magunkról s kancsal irigy szemmel nézünk azokra, kik kevesebbet dolgoznak. Pedig e szomorú, áldatlan, szerencsétlen állapoton nagyon könnyen lehet segíteni. Csak oda kell lépnünk a názárethi ház ajtajához s azt kinyitnunk, akkor megcsap az erkölcsiség fuvalma és illata és ugy érezzük, mintha a mennyország kapuját nyitottuk volna meg. A testi, szellemi és morális élet influenzája egyszerre eltűnik s az örömtelen kedvtelen szociális életet, az igazi keresztény szellemben végzett munka váltja fel. A keresztény munka az ember hatalma, .ki a természetet akarja átalakítani belekábultam a tavasz szeszébe, de minden hiába! Orvoshoz kellett mennem. Tuberkulózis. Tudtam. Bele is nyugodtam már. Tegnap meg levelet kapok. Riadozva tépem föl. Piroska meghalt. Olvassa a levelet, melyet itt mellékelünk, ő irta. Nagyot lendül erre a szivem és fölhasítom : Nagyon éreztem én, te is észrevehetted, észre is vetted. De nem akartalak elszakítani magamtól, inkább ehhez mentem, e férfihez. Hogy örökre elzárjam az utat. Zárjam az utat, igy, mert a szivem szakad meg, ha azt kellett volna, hogy elzavarjalak, nem megyek hozzád. Kérdezted volna : mért? Igy megnyugtatóbb volt. Mikor utoljára találkoztunk, már beteg voltam. Boldogtalanná tettelek volna. Inkább akartam igy kínlódni néhány hónapot, mint ugy, meghalni mint a tiéd és boldogtalanná tenni téged . . . Bocsáss meg, csókol Piroska. Ennyi volt e levélben és — itt közbe zokogott a férfi: És most elmegyek utána, mert ő azt hitte, hogy igy nem megyek. Ránéztem. Szeme láztüzben! — Ez igen szomorú novella, mondtam . . . és valami hiánya van. Csonka. De halvány novellákba nem lehet beszorítani azt a legnagyobbat, amelyet néven se lehet nevezni . . . Rám meredt és szeme beteg fénye felém ragyogott: — Soha — és halálosan forrót köhintett. Jób Endre. az ö sajátos gondolatai szerint. Csinál magának világot, alkot. Mig nem alkot, nem egész ember. E munkában nyilatkozik meg önálló alakító szelleme. S ez az Isten gondolata a munkáról. Megbecsülöm s kifejtem magamban összes tehetségeimet, s akkor tudom, hogy nemes, Istennek tetsző cselekedetet viszek véghez. Isten lesz lelkem, életem s törekvéseim központja s minden munkám s iparkodásom e központ körül helyezkedik el. Lesz bennem szimetria harmónia, béke és boldogság! . . . Kívánom, hogy e szellem lengje át az uj tanoncinternátus minden működését, ez vezérelje utain, ez adjon erőt, kitartást, elöretörekvést ad excelsiora; ez kedveltesse meg és tegye vonzóvá ifjú tanoncainknak az otthont. Meg vagyok győződve, hogy a kath. legényegylet elöljárósága ezt a lelkületet fogja az ifjú tanoncokba önteni, mely testté és vérré változva és miként a jó földbe hullott mag, mély gyökeret verve, annak idején bőséges termést fog nyújtani s nemcsak a munka, a keresztény és Isten gondolata szerinti munka embereivé, de egyúttal összefonva a szellemit, a lelkit a földivel, az ég munkásaivá fogja őket tenni. Adja Isten, hogy iparostanoncaink e munka apostolaivá váljanak s akkor az Isten meg fogja áldani a tisztes ipart! * Most pedig hadd álljon itt röviden az ünnep lefolyása. A színielőadás. Az internátus megnyitását még szombaton este egy kedves kis 2 felvonásos színdarab: „Az első lopás" előadása előzte meg, mely Homor Imre tanítónak a Kath. Gyermekvédő Egyesület terjesztésére irt pályanyertes könyvében jelent meg. Mielőtt azonban a szerző e jeles darabját előadták volna, egy megható jelenet tárult a nézők elé. Városi tanitókörünk két kiváló tagja, Marosi Antal ipariskolai igazgató és Karácsonyi Béla tanitó ugyanis ezen a napon töltötték be tanitói működésük 30-ik évfordulóját. Ezt a nevezetes eseményt, melyet oly kevesen szoktak a nemzet igazi napszámosainál megbecsülni, megható beszédben vázolta Szoleczky János igazgatótanító, és a nagyszámú közönség lelkes éljenzése közben köszöntötte fel a két érdemes férfiút. Maros igazgatót azután Sághy Gyula üdvözölte az iparos tanulók nevében, majd pedig Pacséri Károly dr. kir. tanfelügyelő emelkedett szólásra és igen szépen emlékezett meg az igazgató érdemeiről. Ügy Maros, mint Karácsonyi könnyező szemmel hallgatták végig a váratlan üdvözléseket, amelyekért azután Maros igazgató mondott őszinte szívből fakadó köszönetet. Az üdvözlések után színre került „Az első lopás". A darab szereplői igen ügyesen oldották meg feladatukat. Egyesek nagyon is kiváltak otthonos, lámpaláz nélküli fellépésükkel. Szerepeltek a következők: Gyuri — Rangl Antal. Béla — Kubányi Sándor. Lajos — Garai János. Éj szelleme — Német Ferenc. Plébános — Sághy Gyula Őrangyalok: Német Gizella, Lábadi Mariska és Kaucsák Gizella. A közönség zajosan megéljenezte a szereplők játékát, de ovációban részesítette a poétalelkű szerzőt is. A zászlószentelés. Vasárnap reggel 9 órakor vette kezdetét a tanoncok zászlajának ünnepélyes felszentelése a belvárosi templomban. A Jézus és Mária szent szivének képével ékesített gyönyörű hófehér zászlót Marosi Józsefné, Magyary Lászlóné és Draxler Alajosné úrasszonyok szerezték be buzgó és fáradságot nem ismerő gyűjtés utján. A zászlószentelés Te Deumos szentmisével vette kezdetét, melyet Mátéffy Viktor plébános tartott, ki egyúttal a zászlót is megszentelte igen szép, praktikus és hasznos beszéd kíséretében. A zászlóanyai tisztet Magyary Lászlóné teljesítette, ki a remek kivitelű zászlót egy igen értékes, csinos és gazdagon hímzett szalaggal ékesítette fel, mely nemes cselekedetével valóban nagy hálára kötelezte az iparos tanulókat. A szertartás után a tanoncok az ipartestület helyiségébe vonultak, ahol Magyary László, az ipartestület agilis és kiváló elnöke nyitotta meg szép beszédével az ünnepélyt. Majd Magyary