ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-03-23 / 12. szám

befizetem én az adóhivatalnak. Akkor aztán jöhetnek már a rablók. — Jaj, jaj, akkor se jöjjenek! De azért áldjuk az ifi-szógabiró urat, ha elviszi nyakunkról azt a töméntelen adópénzt! — pergett Bábi asszony nyelve az uráé helyett. Gogán gazda pedig csak a fejével bicentgetett rája, hogy „ugy van, ugy van !" Az epés természetű méltóságos szolgabíró úr eléggé jószívű embernek mutatkozott, átvette Gogán Gyuritól a kincstárnak járó összes adópénzt s nyugtát is adott róla. Csak még azért indulatoskodott, hogy csupa apró pénzekből állt a nagy summa, még pddig felerészben ezüstből. No aztán a szolgabíró úr bucsut mondott a biróék nagy hálálkodásaitól kisérve. És Bábi asszonynak csak akkor jutott eszébe még egy kérelme, mikor a szolgabíró úr fenn ült a kocsijában s a lovak már meginditák a kocsit. — Galambom tekintetes mélcságos úr, álljon meg egy pár szóra! — kiabált a kocsi után, de hasztalan, a szolgabíró ur nem hallotta meg. Igy szinte kétségbeesetten ment vissza a házba. Ugyanis arra akarta még megkérni a szolgabíró urat (de csak úgy súgva, hogy a gazda mit se tudjon róla), hogy vigye el az ö titkosan gyűjtögetett ezerötszáz koronáját is (tojások, majorságok és malacok árát) s tegye be a takarékba. Ezek után mig Bábi asszony pénzének rejtekhelyet keresgélt, (előbb az ágyba dugta, aztán a szekrény alá, majd pedig a csizmájába) Gogán gazda átsietett ismét a szomszéd faluba, tudtára adni a jegyző urnák a fenyegető nagy veszélyt, illetve a szolgabíró úr látogatását. — Tyű a gyalázatos országos csalóját! Itt hát jó aratást csinált! — csapott Boldog Pál öklével az íróasztalára. — Mit tetszett mondani?! — kérdezte erre Gogán Gyuri meghökkenve. — Azt, hogy rútul rászedte biró urat az a szélhámos. Amiért fegyelmit is kaphat a nyakába s ráadásul pedig meg kell téríteni az adópénzt. — Csak nem figurázik velem jegyző uram? —- Én épen nem. A figurát az a szemfüles csaló követte el, amiért mindenki csak biró uramon fog mosolyogni. — De a ménkű — nem üt télen ! — kiáltott nagy indulattal Gogán Gyuri. Üt bizony olykor, nagy ritkán. — De Istenemre, én is ütök egy sort annak a gaznak a hátán ! —• mondja nagy esküvéssel Gogán. — Azt elhiszem, hogy ütne, de ö nem fogja tartani a hátát; — mondta a jegyző nevetve, — Tyü ! — gondolta Gogán — ha még a jegyző is kinevet, hogy fognak nevetni mások, ha megtudják az esetet ? ! Ezen segiteni kell, mig lehet. Nevetni kezdett ő is : — Hehehe ! hát csak elhitte jegyző ur a mesémet ? — Mesét! ? . . . Tán meg is van az adópénz? — Meg biz' a, csak azt akartam megpróbálni, hogy milyen bátor ember a jegyző ur? . . . Különben jövetelemnek egészen más a célja. Arra kérem ugyanis jegyző uramat, rendelje meg számomra azt a mindennapi nagy újságot, melyet jegyző ur is járat. Igen megtetszett, mert azt tapasztaltam, hogy igazi magyar emberek irják. — Drága újság ám az, huszonnyolc korona az ára! — figyelmeztette a jegyző az atyafiit, aki délelőtt még három koronát is sokalt lapért. — Sok, akinek sok, de mi az nekem, vig magyarnak! Ihol jegyző uram az egész tizennégy pengő; — olvasta le Gogán a hirlap évi előfizetési árát s egész vigan köszöntött el. A vig magyar ábrázata azonban már a bus magyart mulatta, amint az utcára került. — No, vén gebék, most az egyszer tegyetek ki még magatokért! — biztatta a lábait s bőszen törtetett a falujába. Szerencséjére idejében haza érkezett. Ugyanis amitől rettegett, az még nem történt meg. Bábi asszony nem ért rá elujságolni a faluban a nagy hirt, mert még most is a pénzének elrejtésén izzadott szörnyen. Ép' a huszadik rejtekhelyről vette elő pénzeszacskóját s rejtette el huszonegyedszer a sertésól padlására, mely különben a tyúkok éjjeli szállásául szolgál. Alig hogy kibujt onnét Bábi asszony, bebujt a gazda és kézre kerítette az elrejtett kincset s ment be az asszonyhoz. — No Bábi sok ostobaságra rávettél már engem, de igy még nem csaptál be, mint most, hogy nyakamra küldted azt a világcsalót, szolgabíró gyanánt. — Mi a baja van kendnek ? — kiáltott Bábi asszony szörnyű csodálkozással. — Az a bajunk, hogy el vitted azzal a világcsalóval a község adóját. -— Dejszen — szólt Bábi asszony kékülve zöldülve a rémülettől s indulattól, — az Isten — — Az Isten nevének hagyj békét Bábi, mert amit mi, azaz te, ostobául csináltál, azt a jó Isten annyira, mennyire kiigazította. Ugyanis nem kell kétségbe esnünk, miből téritjük meg a község adóját, mert itt van ni az Isten segítsége, — ütött a gazda a zsebére — tojtak a tyúkok annyi pénzt, hogy pótolhatom a hiányt. — Tojtak ám, majd megmondom mit kendnek! Az én pénzemet visszaadja rögtön, mert különben rossz világ lessz itt! — rontott Bábi aszszony az emberének. — Csak csendesen Bábi, csendesen ! Ezt a a pénzt az Isten adta nekem, hogy megmentsem vele a böcsületünket. Tehát ne is ágaskodj, ne is hadakozz, mert ezt a pénzt nem veszed el tőlem. Igy tehát Gogán Gyuri rendjén beszolgáltatta másnap az adót a kincstárnak s továbbra is megmaradt bírónak. Sőt a gazdálkodással teljesen fennhagyott. Birtokait bérbeadta. Csupán a hivatalának s az újságnak élt. Ugyanis napilapját olvasta reggeltől estélig. S addig-addig böngészte a hireit és törvényszéki rovatát, mig végre rátalált arra, amit keresett. — Meg van, meg van ! — ugrott föl egy napon az újságja mellől. — Tudtam, hogy amely kutya beleharap egyszer a kolbászba, az máskor is igyekszik megkóstolni, mig csak bele nem törik a foga. Nagy örömében derékon kapta Bábi asszonyt s füttyszóra ugy megforgatta, hogy csak ugy repült a vastag flanel szoknya. A következő reggelen útnak indult s abban a városban szállott le a vonatról, melynek törvényszékét tisztelték meg azzal, hogy a szolgabíró ur írás nélküli számadásait vizsgálja át s gondoskodjék a pár évig tartó uj lakásáról. A törvényszéki épületben az elnök után tudakozódott Gogán s végre is elébe bocsátották. — Sirja szélén álló öreg ember esedezik méltóságos ur előtt, legyen kegyes-szives lelkiismeretét megnyugtatni, hogy számadásra készen állhasson meg a mennyei biró előtt! igy kezdte Gogán. — Mivel nyugtassam meg, felebarátom? — kérdé tőle a törvényszéki elnök nyájasan. — Röviden szólok, akár a tiz parancsolat. Tudom, hogy ugy szeretik az urak. Szóval én is arra a sorsra jutottam, mint a főispán ur méltósága : engem is becsapott az a gézengúz világcsaló. És akkor megesküdtem, hogy megütlegelem őkelmét. Ezen esküvésemet óhajtanám rendbe hozni, ha kegyeskednének pár percre a szolgabíró úrral szembesíteni. Természetesen nem nyugtatták meg Gogán Gyuri lelkiismeretét. Kitolták a törvényszéki épület kapuján. — No, jó, csak fogják pártját a gazembereknek. Ugy is azért szaporodnak ugy, mint minden emberi betegségek. Majd csak éltet a jó Isten addig, mig kiszabadul az a börtönvirág ! — méltatlankodott az öreg atyafi s haza utazott. Attól fogva csak azt kisérte figyelemmel a lapjában, hogy mennyi időre Ítélik a csalóját? Majd kiszámította és számontartotta, mikor kerül ki fogságából a rab. Végre elérkezett az az idő is s elég jó egészségben érte meg. Elutazott Sopronba. Onnét pedig a fegyháztelepre akart kirándulni, hogy résen legyen amint elhagyja a rab a három éves lakhelyét. Az idő azonban nem kedvezett a kirándulásra. Zivataros idő keletkezett. Egy kis kurta korcsmába húzódott Gogán Gyuri a zuhogó zápor elől. — Hadd lám, milyen az a hires Sopronruszti piros bor! Egy literrel belőle ! — utasította a csupa háj német korcsmárost. ízlett Gogánnak a vörös bor. Minden pohár emelintéskor helyeslőleg biccentett fejével: — E' hát valami! Ez ér legtöbbet pancikterek országában! Akkor vette észre, hogy a hosszú asztal túlsó végénél egy nyírott szakállú bus atyafi üldögél, előtte egy pohár sörrel. — Nini! miért búsul az úr? . . Vagy ugy löttyöt iszik! Attól hát még az is bubánatba esik, aki a lakodalmát tartja. Igyék ebből, ni! Tessék ez a pohár, nem répa levet töltök bele. Mindjárt csillagokat lát még a felhős égen is ! — húzódott Gogán az idegen mellé. A bus atyafi elfogadta a szives kínálást s kocintott Gogánnal, mialatt szomorú sóhaj szállt fel kebléből: — Haj, szerencsétlen az én életem! — Mi a mestersége az urnák, hogy olyan kétségbeesett? — kérdé tőle a vig magyar. — Cipészséget tanultam. — Nohát akkor mi a baja! — támadt rá Gogán. — Van annál jobb mesterség! Hisz' ma már az ostoba paraszt is sutba dobta a csizmát, cipőben jár, mióta a pokolmessze Amerikába jár kincset keresni. — Az a bajom, hogy nem akkor és nem ott tanultam meg a mesterségemet, ahol kellett volna ! — Hol a csodába? — A börtönben! — feleli mély szomorúsággal az idegen. — Ugy?! . . . Hát' iszen, mint mondják, akinek alapjában jó a matériája, ott tanul még csak igazán. Mint látom, az ur a bibliai tékozló fiúhoz tartozik, akinek megtérésén jobban örül a Mindenható, mint száz igaznak . . . Erre már igyunk is egyet, örvendezzünk, mint a tékozló fiu apja a fia visszatérésének. — Az Isten tán megbocsát, de az emberek nem fognak megbocsátani! — Miért ne bocsátanának meg. Hisz' az embereknek is van szivük és még több bűnük! Tán attól tart, hogy nem varratnak kigyelmeddel cipőt! . . . Tudja mit, mérje meg a lábamat, kezdje meg a varrást az én számomra. Ha más paraszti nép nem szégyenl cipőben járni, miért szégyeljem én, vén rozsdás lábu ! És varrhat az asszony számára is. Két ujnyival rövidebb kell annak, mint nekem. De ne a kigyelmed vékony ujját számítsa, hanem az enyémet. Aztán ki is fizetem a cipők árát előre. Nem féltem a pénzemet attól, aki ugy tanult, mint kigyelmed. A cipőket majd megküldheti postán. Az uj cipész-mester ur mértéket vesz erre az atyafi lábáról. S Gogán Gyuri még csak most veszi jobban szemügyre a társa ábrázatát s egyszercsak felkiált: — Nini! nem kelmed az a méltságos kamarás szógabiró ur, aki egyszer engem olyan csúful rászedett ?! Fájdalmas mosoly jelenik meg egy pillanatra az idegen arcán : — Bocsásson meg, atyámfia! tiszta szívből mondom: megbántam azt a tettem is, ép úgy, mint a többit. Gogán Gyuri különös meghatottsággal nyújtja kezét társának, mialatt szemét egy kis alkalmatlan nedvesség elhomályosítja. — Meg, testvérem, meg! . . . Együtt mennek ki aztán a vasúti állomásra. Gogán vonata előbb megérkezik, mint a társáé. Szívélyesen búcsúznak s Gogán Gyuri felkapaszkodik egyik vonat kocsiba. S már kényelmesen helyet is foglal, mikor eszébe jut, hogy miért is utazott Ő el olyan messze. Kiiramodik a kocsiból s egyenest a perron szélén várakozó társához siet. — Már megbocsásson édes barátom, de biz' én egy kicsit hátba ütögetem, mer esküvésem kötelez rá. Csak igy ni, a forma kedvéért! Hiszem, hogy a jó Isten elnézi nekem is ezt a kis csalafintaságot. Mint aki teljesen rendbe hozta a szénáját, siet Gogán ismét az elhagyott vonatja felé. De már későn. A vonatot megindították. — Álljanak meg, hé, itt vagyok én is. A bilétát is megváltottam! — kiabál Gogán a kalauzoknak. S mikor látja, hogy hasztalan minden szép, avagy goromba beszéd, nagyot legyint kezével. — Ej, hagyjuk hát csak futni az ördöngös masináját! Újdonság! Most jelent meg! Főmagasságu és főtisztelendő Dr. CSERNOCH JÁNOS esztergomi érsek, hercegprímás úr arcképe a következő nagyságokban : „Makart" alakban 3*20 kor. „Boudoir" „ 5*— „ Nagy alakban (30X40 cm.) . . . 14— „ (40X50 cm.) . . . 25-— „ Megjelent levelezőlap alakban is, ára dbként 12 fii. Kapható: Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében, Esztergom.