ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-03-23 / 12. szám

Gogán Gyuri esküje. Irta: Csite Károly. Egyik októberi vasárnapon zsinóros kék posztóruhába öltözött, zömök termetű, telt piros arcú, mosolj'gós tekintetű, nagyfejű magyar kopogtat be a jegyzői iroda ajtaján: — Adj' Isten virágos szép vasárnapot? Az iroda sarkában, vásott, festetlen asztalnál egy cingár legényke, az uj jegyzögyakornok körmölget ábrándozva. Fel sem tekint Írásából, ugy dörmögi magában: „Kend, ugy látszik, bevirágozott már !" Hangosan pedig azt mondja : — No, mi baj, öreg? — Épen az a nagy baj, édes öcsémuram ! — feleli a barátságos képű, jól kisodort bajuszú öreg magyar. — Mi a baja?! — tekint fel erre csodálkozva az év tavaszán még iskola padját nyergelő, csupasz arcú legényke. — Szemembe mondta azt öcsémuram, minek mondogassam magam is, mikor úgyis meglátszik rajtam! A nagyreményű ifjú ur (no nem épen a legnagyobb, csak jó jegyzöségnek és egy rég kiszemelt fitos orrú, kékszemű mindenségnek jegyzőnéül való elnyerése reményeinek a netovábbja) pár másodpercig bámultan nézett az öreg atyafira: Mit is mondott . . . Ahá, most már értem ! — derül fel az arca. — Tréfás ember, maga, öreg ur! No, foglaljon helyet s mondja, miben lehetünk szolgálatára? — szól barátságosan a látogatóhoz. — Hát ugy áll a dolog, hogy dörgösi biró volnék. Mult hónapban választottak meg az atyafiak. S osztég a jegyző úrral volna most egy kis megbeszélni valóm. — Szeptember hóban választották meg?! Hogy lehet az? Hisz' újévkor szokják a bírókat választani! — csodálkozik a jövendőbeli nótárius úr. — Hát biz' csak ugy került évközben rám a sor, hogy szegény elődömet elcsapták. — Ugy! Tán sikkasztott? — Azt is megtette biz' őkelme. — Mennyit sikkasztott? — érdeklődik az uj jegyzőtanonc. — Sokat, nagyon sokat. Legalább is husz évet az életéből, mert annyira sietett az ivással, hogy amennyit legalább is még husz esztendő leforgása alatt kellett volna neki elfogyasztani, megitta másfél év alatt. Azért a nagy sikkasztásért csapta el a szerencsétlent az Úristen. — Hehehe! Egész jóizü ember maga bácsi! — nevet a kis legényke, csak ugy nyikorog alatta a szék. — No mi az a jóizü? Nekem is adjon belőle, biró uram! — nyit be mosolyogva Boldog Pál körjegyző. — A megboldogult Cser Ferkó elődömet beszélem az öcsém uramnak — mondja Gogán Gyuri — s azt még jegyző uramnak se mondtam, hogy minap a felesége azzal állított be hozzám, hogy ő az ura után nyugdijat követel a községtől. Azt mondta, ha már az utkaparónék is kapnak nyugdijat, neki annál inkább dukál, mint biró özvegyének. — Hej Mári, — mondtam neki, — mi nem tudánk neked olyasmivel szolgálni. Legfölebb azt engedhetném meg, hogy nyári időn, mikor üres a község ládája, ráülhetnél nyugalmat élvezni. Azóta aztán, olyan jóakaróm lett az elhízott menyecske, hogy azt kívánja uton-utfélen, szeressen meg az Isten mielőbb engem is ugy, mint az ő urát. — Pompás ember kelmed, biró uram, hahaha! — kacag Boldog Pál jóízűen. — Holnap együtt hajtassunk a városba, az adóhivatalba, elmulattat odáig. — Éppen avégett gyüttem jegyző uramhoz, hogyha szíveskedne fölvenni a kocsijára. Vén gebék lettek már a csikókból, rosszul vontatják rozoga szekerüket. Aztán a bőrtarisznyám, miben az adót beszármaztatom az adóhivatalnak, nincs beaszekurálva a betörés ellen, mint a takarékpénztárak pénzes almáriomjai. — Hogyne venném föl! Sőt szives-örömest várom. Nyolc órakor indulunk, hogy korán végezhessünk az adóhivatalban, mert a szolgabiróságnál is lesz dolgom. Gogán Gyuri dörgösi biró, ezek után búcsúzkodik. Kezet nyújt Bárdos Lenci gyakornok urnák is. S a kis vézna kezet ugy elnyeli az atyafi hatalmas tenyere, mint hajdanta Jónás uraságot a cethal. Boldog Pál jegyző ur ki is kiséri az atyafiit s az utcaajtóban újra kezeznek. Akkor bök homlokához Gogán Gyuri. — No, ni! elfelejtettem valamit. Ha nem haragudna meg, még egy kéréssel volnék jegyző uramhoz! Csak tessék szólni biró ur, s ha tehetem, igen szívesen teljesítem kérését. — Egy csomó újságot láttam ott bent az irodában s ha volna köztük egy olyan, amelyet kitanultak már, igen kérném ha szíveskedne kölcsön adni. — Nagyon szívesen, nemcsak egyet, hanem többet is adhatok'; — mondja a jegyző, s kihoz egy csomó hírlapot az atyafinak és egyúttal egy jó néplapot ajánl neki megrendelés végett. — Mennyi lenne az ára? — kérdi Gogán. — Nagyon olcsó, ugy három korona körül lehet s mondhatom, igen megfelelő a földmivelő népnek. — Három korona I ? A' hát sok pénz a hitvány papirosért! — csodálkozik az atyafi, — no, majd meggondolom a dogot. Istenem áldja meg a jegyző urat! Gogán Gyuri haza tart a falujába. S elharangozták már a delet, mire befordult a portájára. Bábi asszony a hasonló piros pozsgás élettárs zúgolódva fogadja: — No csoda, hogy végre haza koncsorog kend ! Elunta már testem, lelkem a várást s osztég el is hűlt már minden étel 1 — Ne bosszankodj asszony, árt a szépségednek. Nem tudsz ám férjhez menni, ha özvegységre jutsz! — szól a gazda, asztalhoz telepedve. — Vén oktondi! Nem lehet kendhez szólni sem, mindig bolondozik: — mondja Bábi asszony duzzogva. Az öreg magtalan házaspár ebédhez fog, azaz inkább csak a Gogán gazda. Bábi asszony étvágytalanságára hivatkozva, mindenből csak ugy immel-ámmal kóstolgat, mert tulajdonkép mindennapos szokása szerint ö már a második ebédnél tart, amit pedig nem köt a gazda orrára. — Hej Bábicám, miért nem eszel ?! — figyelmezteti a szintén jó étvággyal megáldott élettárs. — Attól félsz tán, hogy kevesebb örökség jut akkor a rokonaidnak? Bábi asszony erre haragos villámokat szór a hajdani kökény s a jelen savó szemével: — Kendnek mindig csak az én rokonaimmal van baja. Mit vétettek kendnek, hogy mindig csak azokat rágja? Miért gyűlöli annyira őket? — Hohó —• Bábicám ne repülj oly messze, nem vagy már kicsi galambka! Hogyan gyűlölném én a kedves sógorokat, sógorasszonyokat, mikor én mindenkit szeretek! S őket ne szeretném, mikor ők is ugy szeretnek engem, hogj' nem múlik olyan nap, melyen egyikük, vagy másikuk meg ne látogatna. Bizonyosan hárman is voltak ma itt, mert ép' annyi sonka hiányzik a kamarából és a lisztesláda is jócskán megapadt. — Rettenetes irigy ember kend! — szólt Bábi asszony lángolva. — No, azt épen nem mondhatod, Bábicám. Nem irigylem én tőlük sem a lisztet, sem a sonkát: Fogyasszák el jó egészségben. Csupán azért emiitettem fel, hogy megleljük okát annak, miért kerülik az én rokonaim a házunkat. Mert hát az igazat megválva még sohasem tapasztaltam azt, hogy olyankor megapadt volna a sonkánk száma, avagy a lisztesláda tartalma, mikor azok látogatóban voltak nálunk. Sőt olyankor neked mindig fájt egyik, másik fogad, amelyek tán már rég ki is hulltak. — Borzasztó ember kend, hogy még a szent vasárnapot sem hagyja békén eltölteni! — Ne haragudj azért lelköm Borcsám. Muszáj az embernek olykor az igazmondás pengéjét is elővenni, mert máskülönben elpusztitaná teljesen az örökös hazugság rozsdája. — Ha olyan nagy barátja annak, köszörülje máson, ne én rajtam ! Ezt már a küszöbön kivül kiáltotta Bábi aszszony s ugy becsapta az ajtót, hogy az alacsony hatalmas mestergerendán lógó két pár uj csizma oly szilaj táncra kerekedett, akárcsak gazdáik lábán lettek volna -— harmincöt évvel ezelőtt valamely lakodalmon. — No a lelkömmel ma alig lehet gyalog beszélni! — dörmögi a gazda. Már-már egy kis lelkiismereti furdalást érez s a fánk is nehezebben csúszik lea torkán. De haj, olykor annyira szivére ülepedik az embernek a keserűség, hogy önkénytelenül is ldcsuszik a száján a panaszos igazmondás szava. Fel is kél Gogán gazda az asztaltól, hogy utána megy az asszonynak s kiengeszteli valamikép. Ámde még mielőtt a kilincshez nyúlt volna, Bábi asszony szokatlanul édes-kedves hangja ütötte meg a fülét: — Tessék belépni, nagyságos ur, a kis hajlékunkba ott benn a biró ur, az én édes uram ! Az ajtó erre kinyílt s egy nyurga szemüveges, bajusztalan, szőke ficsúr lépett be rajta. — Jó napot, jó étvágyat, biró uram! — köszöntötte Gogánt s keztyüs kezét parolázásra nyújtotta neki. — Isten hozta az urat s ne vesse meg szegény asztalunkat. Jó szívvel kínáljuk meg azzal, amink van! — szólt Gogán gazda barátságosan a vendéghez. — Köszönöm, már ebédeztem. Hivatalos útban vagyok. A birói hivatalokban tartok vizsgálatot. Ugy hiszem, ismer már engem, mint a járás uj szolgabiróját; — szólt a vendég erősen pattogtatva a szót. — Ismerni — nem ismerem a tekintetes szolgabíró urat — — Méltóságos vagyok, mint császári és királyi kamarás ! — vágott közbe a szolgabíró ur. — Bocsánatot kérek, ha megbántottam méltóságos császári és királyi kamarai szolgabíró urat, én biz' még eddig nem ismertem. Egyrészt azért nem, mert én is csak egy hónap óta viselem a biró titulust, másrészt pedig az is az oka, hogy nem ismerem a viceszógabirókat, mert azok ugy váltakoznak mindig, mint az időjárás, s ugy dobálják őket ide-oda, mint a gyermekek az éretlen szilvát. — Nono, öreg, a feljebbvalóiról nagyobb tisztelettel beszéljen, mert könnyen kihúzhatja a lutrit. Különben — mi a tüzes fene van itt! — csapott át a szitkozódás terére a méltóságos szolgabíró ur, mert ugy hozzá ütötte fejét az alacsony mestergerendához, hogy majdnem elszédült. — De hogy a fenébe is lakhatik egy biró ilyen cigánynak való putriban! — folytatta a kamarás ur a kifakadásait. — Node majd gondom lesz arra is, hogy tisztességesebb hajléka legyen a községbiróknak. — Én meg igen szépen megköszönöm a méltóságos császári királyi és kamarai szolgabíró urnák a kegyes szívességét, hogy építtet számomra is uj házat! — szólt alázatos hangon Gogán Gyuri. — Hallgasson, vén oktondi! Velem ne mókázzék, annyit mondok! Adja elő azonnal az adókönyveket, rovancsolást végzek. — Megkövetem átossággal, de azokkal nem szolgálhatok. A jegyző úr gondozza őket. Nálam csupán csak a beszedett adópénzek nyugtalankodnak. — Mondtam már, ne mókázzon velem. Használjon rendes szavakat, mert különben majd én kezdek el nyugtalankodni, nem az adópénzei. — Ugy értem a nyugtalankodásukat, hogy az adóhivatalba kívánkoznak. Holnap juttatjuk be a kormány kasszájába. — S mikor szedték be a néptől? — Pénteken, kérem átossággal. — Már pénteken beszedték s még máig sem adták át a kincstárnak?! — kiáltott nagy indulattal a méltóságos úr. — Micsoda dolog ez! Hogy merészeltek ilyen szabálytalanságot elkövetni! Micsoda vakmerőség kellett ahhoz, hogy megtagadták szigorú rendeletünk végrehajtását: hogy amint beszedik az adót, azonnal át kell szolgáltatni a kincstárnak! — Mit sem tudtam róla! S a jegyző úr is azt mondta, hogy hétfőn vigyük be ! — mondta Gogán ijedten. — Lecsukatom kendet és a jegyzőt is. Kuksolhatnak legalább is egy évig a börtönben! — folytatta még nagyobb indulattal a szolgabíró úr s a következő pillanatban mellette termett Bábi asszony, zokogva elkapta a kezét s csókjaival nedvesre áztatta a rajta levő keztyüt. — Galambom, szógabiró úr, ne zárja be az én jó uramat! Nem vétett ő még egy bogárnak sem. Jegyző úr oka mindennek. Mit tud az ilyen szegény fődmives ember, mint az én jó uram 1 — No, izé, hát no, — szólal meg csendesebb hangon a méltóságos kamarás úr — sajnálom én is az ilyen gyámoltalan népet. De a parancs, parancs, azt teljesíteni kellett volna, annál inkább, is mert a járásunk területén rablók garázdálkodnak. Már három község beszedett adóját elrabolták. S tudomásunk szerint most valahol erre rejtőznek. Valószínű, hogy az éjjel ide törnek be. — Jézusom, irgalmazz!... Segítsen rajtunk, édes mélcságos szógabiró úr! — sikoltott Bábi asszony, a gazda pedig tipródva vakarta a feje hátulját. — De hogyan segítsek ? Én nem maradhatok itt házőrzőnek. Mennem kell tovább, rendet csinálni a többi községekben is. Legfeljebb azt tehetem meg, hogy elviszem magammal az adópénzt s