ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-01-12 / 2. szám

Az egyetemek ifjúságának nemzeti, hazafias mozgalmaiban hiába keressük az előbbi évtized odaadó őszinteségét és becsületes lelkesedését. S mindennek okát a már vázolt körülményekben kell megtalálnunk. így jutottunk el a szomorú jelenhez, amikor a nemzet vezető emberei közé kerülő egyetemi hallgató ily szavakkal torkolja le a nemzet ügyeiről beszélő társát: Barátom, hazafiaskodásról manapság már csak részeg emberek beszélnek. Ha az illető ifjú a munkapárti választások nemesitö hatása alatt szólta volna el ily csúnya módon magát, nem volna baj, félő azonban, hogy mélyebben kell keresnünk a betegség okát, vagyis „az erkölcsi értékek sülyedésében." F. — Az adóháboru. 1913. jan. 1-én kellett volna életbe lépnie az uj adótörvénynek, de a kormány az adótörvény végrehajtását félévre felfüggesztette. Ezt a halasztást valóságos hadjárat előzte meg az uj adótörvény ellen. Különösen a főváros kereskedelmi köreiben indult meg erős mozgalom a törvény életbeléptetése ellen, de aztán viszhangra talált a vidéken is. Ez a mozgalom az első pillanatra rokonszenvesnek tűnik föl. Hiszen ősi magyar virtus a „nem adózunk" jelszóhoz való törhetetlen ragaszkodás. De nézzük, honnan ez a mozgalom és micsoda szándék vezeti a fővárosi demokratákat. Mikor a törvényhozás a koalíció idejében megalkotta az adóreformokat, ezt azzal a szándékkal tette hogy megszünteti az adózásoknál eddig tapasztalt igazságtalanságokat. Nálunk a múltban három adóalapot ismertek: az állampolgári becsületszót, az ingatlan tulajdont és a közhivatali állást. Ez utóbbi mindig biztos adóalap volt. A földet és házat, lett légyen az még oly kicsi is, az állam mindig megtudta adóztatni. A hivatalnoki pályán levők is adóztak mindig pontosan. Csakis egyetlen egy adóalap volt mindig nagyon ingatag t. i. a magánkereset, amelynek nagyságát aztán állampolgári becsületszó mellett kellett bevallani. Arról pedig már nagyon sokat lehetne beszélni, hogy az állampolgári becsületszó megfelelő és reális adóalapot alkot-e. Az automobilon száguldó pénztőzsér, a szatócs, aki néhány évi működés után háziurrá vagy földbirtokossá nő fel, a nyolcz szobás lakással is elégedetlen ügyvéd vagy pénzügynök minden lelkiismeretfurdalás nélkül olyan jövedelmet vallott be az adókivetés alkalmával, amelyből az évente elfogyasztott havanna szivarainak az ára sem igen került ki. És az állampolgári becsületszóra menő ilyetén bevallást az adókivető bizottságok elfogadták. Természetes is! Hiszen az adókivető bizottságok legtöbbször olyan tagokból állottak, akik maguk is az állampolgári becsületszó alapján adóztak. Nem tetszik az adóreform azoknak, akiknek állampolgári becsületszavába most már az állam nem helyez feltétlen bizalmat. Az adóreform lényege ugyanis tulajdonképen abban van. hogy az államnak jogában lesz hivatalos közegekkel kikutatni azt, vájjon az az állampolgár aki az adókivető bizottság előtt siránkozik, de azért hat-nyolc szobás pompás bútorzatú lakást tart, a valóságban olyan jövedelmü-e, mint aminőnek állampolgári becsületszóra magát vallotta. Nem tetszik az adóreform azoknak, akik az állam részére juttatandó csekély hányad miatt is féltik gyors meggazdagodásukat. A pénz után törtető, a gyors meggazdagodásra törekvő embereknek az egész magyar közéletet terrorizáló csapata adta ki a jelezót az adóreform életbeléptetése ellen. A legszomorúbb az egész harcias akcióban az, hogy az adóreformot támadó csapat ugy gerálja magát, mintha a kis emberek védője volna. Pedig az uj adótörvényeket épen a kis emberek érdekében alkották meg és ezekre nézve, ha nem is a megkívánt mértékben, de bizonyos fokig mégis könnyítést és igazságosabb tehermegosztást jelent az adóreform. Érthető ezért, hogy Vázsonyiék serege miért fogadta az adóreform elhalasztását oly nagy diadallal. Magyar betegség. Ziiált közviszonyaink nyomasztó súlya leginkább a megélhetési nehézségek formájában jelentkezik. Számtalanszor elhangzott orvosszerek gyanánt a takarékosságot emlegetik úton-útfélen. Igaz, ez gyógyítani tudná azokat az óriási sebeket, melyeknek tátongása mellett életviszonyunk minden vonalán csak elhullottakkal és sebesültekkel találkozunk lépten-nyomon. Úgy vagyunk az ilyen jó tanáccsal, mint az egyszeri ember, aki vizet ajánlott mindenkinek, de ő maga bort ivott. Helyeslünk és tetszésünknek adunk kifejezést, ám a takarékosság, a békés élet szinte ismeretlenné vált már minálunk még most is, mikor szinte gyászba öltözötten kellene vezekelni múltban elkövetett gyarlóságainkért. A magyar betegség iszonyú pusztítással szedi áldozatait. Falvak, városok, egész járások népe van megmételyezve ezzel a csúnya, ki nem irtható betegséggel. Jelentéktelen szóváltásból pört pörre halmozva keresik igazukat, becsületük kireparálását s terjesztik a magyar hírhedt régi betegséget a pereskedést. A járásbíróságok és szolgabiróságok is agyon vannak zaklatva aprócseprő kicsi panaszokkal, hol egy-két engesztelő, kibékítő jó szó, élét vehette volna a költséges, vége-hossza nélküli pereskedésnek, ám a rossz szellem, a gonosz tanácsadó ott settenkedik a szerencsétlen áldozatok háta mögött és izgatják a további pörvitelre. Amióta a magyar csak emlékezni tud, mindig élt lelkében apáinak, nagyapáinak peres élete s azokhoz ragaszkodni, azok virtusát utánozni oly erénynek véli, amely fölér minden gyönyörűséggel. Az apellálás beleette magát a magyar lelkébe, dehogy hagyná a maga jussát, ha a remények halavány szikrája csillog feléje. Hátha erre buzdítást, tanácsot, jó szót kap — valakitől! No akkor aztán elemében van és perel a halála percéig. Hogy ebből kinek van haszna, könnyű kitalálni. A jó tanácsadó két bőrt húz le: mert fizet a nyertes is, a vesztes is, s annál többet fizet, minél tovább felebbeznek. Ez az átkos régi magyar betegség a mostani súlyos, anyagi gondokkal terhes időkben nemhogy csökkent volna, hanem minden képzeletet meghaladó méretekben nagyobbodik, terjed és nyomorékká silányítja a nyavalyába esetteket. Nem használ itt már a figyelmeztető jó szó, nincs súlya a komoly, szívhez szóló intelemnek, a belátást, a meggyőzést, az elvakult járványos betegség úgy megtámadta, hogy a radikális gyógyszerekről gondoskodni mulaszthatatlanul szükséges. De mig sopánkodva óhajtozzuk a jobb időket, ezer és ezer apró existenciák jutnak koldusbotra csak azért, mert elég könnyelműek voltak hinni a csábító szavaknak s nincs ki megoltalmazza a védteleneket. Lesz-e már egyszer itt is kiábrándulás? Lesz-e annyi éleslátás, hogy észrevegyük behálóztatásunkat, hogy nem minket, az al- és felpereseket oltalmaznak a „jó lelkek*, hanem a zsebünk meglapitása, kiürítése a cél! ? —-.. Batu kán földúlja Kievet. Kaeamzin. Batu már sokat hallott az oroszok ősi, Dnyepper melléki székvárosáról, a templomok kincseiről és a kereskedők gazdagságáról. Ez a város hires volt nemcsak a bizanczi birodalomban és Germániában, de a távol keleten is: igy az arab történetírók és geográfusok is beszélnek róla műveikben. Dzsingiszkhán unokája Mangu volt kiküldve megnézni Kievet: a Dnyepper baloldaláról tekintette meg és a történetírók tanúsága szerint, nem tudott betelni annak szépségével. Földrajzi fekvése, a város a hatalmas folyó kanyarulatánál terült el, számtalan templom kupolái fénylettek a zöldelő parkok sűrűjében, — a magas, fehér kőfal nagy Jaroszláv boldog napjaiban bizánci művészettel ékesített büszke kapuival és kimagasló bástyáival, valóban bámulatba ejthették a puszták barbárjait. Mangu nem merészelte átlépni a Dnyeppert; Trubezsnél megállott, a peszkok városkájánál. A székváros lakóit csellel akarta igába hajtani. Kalkóban és a Sziten folytatott harcok — Rjazan, Vladimir, Gseringob és annyi sok más felégetett város üszkei tanúsították a mongolok fenyegető erejét; a további ellentállás haszontalannak látszott; de a nemzeti becsérzet és a hősies elszántságnem szokták követni a meggondolás intő szózatát könnyűeknek tetszettek, de mindegyikének volt egy vagy két rejtett horga. Ez már nem nagy mesterség 1 — Ami Kvang-kni-ptangot, azt a vén gazembert illeti, leányomat nem kapja meg, még ha oly sok tehermentes háza lenne is a sárkány utcában, mint amennyi inda van sötét keblének mélységeiben ! Nem állitotta-e, hogy öreg atyámat jól ismerte, mikor még a Ho-mat-su tunguz-negyedében egy ládával házról-házra, ajtóról ajtóra járt? Csak azt kell erre felemlítenem, hogy ilyen nevü helység nem létezik, hogy ez országban egy tunguz sem tartózkodik és végül, hogy e nomádemberek kunyhóinak és sátrainak nincsenek ajtai — és megcáfoltam ezt a hazugságot, de hogy visszatérjek a dologra, Sang-fő, az igazán gyatra mentség, amelyet most felhoztál. Aki jól elkészülve megy neki a vizsgának, az előtt nem létezik semmiféle farkasverem, kelepce vagy horog. — Akarom mondani, nagy mester, hogy nem annyira attól, hogy mit kérdeznek, hanem inkább, hogy hogyan kérdeznek, függ az, vájjon a szegény vizsgázó mentő- vagy akasztófa-kötelet kap-e kezébe, s én bátran állítom, hogy tudnék Kvang-kniptangnak egy-két kérdést föltenni, amelyekre adós maradna a felelettel. Kérdezni mindig könnyebb, mint felelni. — Fiatal ember, — monda dorgálólag a tudós — igen könnyen bebizonyíthatnám neked az ellenkezőt, de természetesen, a bizonyítás dolga elsősorban a tied, és meg is kell tenned és pedig ugy, hogy engem kérdéseiddel sarokba szorítasz, föltéve, hogy a rosszakaratú, de tudós Kvang-kniptang helyett elég jónak találsz engem. — Kérlek, mester, te az összes tudósok között az első helyen állsz. — Sang-fő, — folytatta a tudós — ha sikerül neked a természettudományok köréből csak egy kérdést is föltenni, amelyre nem tudok felelni teljes megelégedésre, szent Y-kingre mondom, én, aki távol állok minden illetlen tréfától, odaadom neked Titata leányomat ugy ahogy vagy, további vizsgálat nélkül, a világ összes gombjai nélkül. — Titata, hallod? Meg akar engem fogni, ő — engem? Ej, hogy a . . . hahaha! Sang-fő szintén tanúnak hívta Titatát. „Titata, hallottad, — o maradj itt, látásod bizonyára győzelemre fog segíteni." — Igen, maradjon itt, — veté közbe Pangkoo-khen — hogy saját szemeivel lássa és saját füleivel hallja, hogy Sang-fő épp oly kevéssé érett arra, hogy férj legyen, mint hogy állami méltóságot viseljen. — Rajta hát, Sang fő, husz percet adok neked, hogy kérdésedre előkészülhess. Nem szükséges hozzátennem, hogy neked is természetszerűleg nemcsak a helyes feleletet kell tudnod, hanem meg is kell okolnod, mert ellenesetben vitánknak nem lenne tudományos jellege. Sang-fő helyeslőleg bólintott, bár e pillanatban még nem tudta is, hogy miképpen fog az öreg uron kifogni. Különben a gondolkodás, amelynél Titata bájos alakját, gyönyörű fejecskéjét szemlélhette, épp oly kellemes, mint könnyű és győzelemre biztató vállalkozásnak tetszett neki. Titata azonban az okos gyermek, semmi áron sem akarta kedvesét bátor és fontos cselekedetétől eltéríteni, azért hátat fordított neki és a szelíd patkányokkal foglalkozott, enyelgő szavak kíséretében etetve őket. Csak ez alkalommal vette észre Sang-fő, hogy a terjedelmes kalitkában néhány tenger malac, sőt egy pár fekete patkány is van. Eddig csak a fehéreket látta. A kitűzött idő elmúlt. Pang-koo-khen ismét föltette nagy szemüvegét, hogy jó élesen nézhessen Sang-fő szemébe. „Készen vagy-e?" kérdezte mosolyogva. Sang-fő igenlőleg bólintott a fejével. — Tedd föl hát kérdésedet! Sang-fő igy kezdette: „Fénye a tudományoknak és atyja az egyetlen Napnak, Titatának! te vagy egyike a legnagyobbaknak a tudomány birodalmában. A nyugat határáig minden tudós nagyrabecsüli korszakalkotó munkádat a pestis-bacillus hordozók biológiájáról, amelyben, mint azt minden tanuló tudja, a rágcsáló állatokról szóló fejezet azt a helyet foglalja el, amely őt megilleti. Végül, ezt a saját szájadból hallottam, ismered e kalitkában levő édes állatkák mindegyikét koruk, származásuk, szervezetük, hajlamuk és jellemük szerint a legutolsó sejtecskéig. Azért ezennel kérdezlek, mondd meg nekem, hogy patkányaid közül melyek esznek többet, a feketék, vagy a fehérek ? A tudós e kérdésnél csodálkozva bámult az examinatorra, azután mosolyogva mondotta: „Egy kikötést nem csináltunk, mert tulajdonképpen magától értődő volt; t. i. hogy minden tréfás természetű kérdés kizárassék. Különben, akár egész komolyan vesszük, akár nem, nincs ok arra a föltevésre, hogy az állatok abban a tekintetben ne legyenek teljesen egyenlők. — Ha ez a különbség tényleg nem léteznék, — vetette közbe Sang-fő szerényen — ugy ezennel fölállítom mint föltevést.