ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-02-02 / 5. szám

természetszerűleg vár támogatást, gyámolitást és segitö kezet. Az eddigi egyházmegyék és székvárosok tekintve a főpásztor tüneményes egyéniségét, joggal félhettek attól, hogy — amint a következmények is megmutatták — nem sokáig örvendhetnek jelenlétének, mi azonban teljes biztonsággal tudjuk, hogy az Isten nekünk adta az egész életére minden tudásával, szeretetével és nagy erejével együtt. Örvendeztünk mikor a király kegyelmes irata nekünk adta dr. Csernoch János érseket, örültünk, mikor a hercegprimási széket elfoglalta, de legnagyobb a mi örömünk most, amikor magunk között látjuk és mint jelenlévő atyánkat hódolattal üdvözölhetjük. A hercegprímás érkezésének hire. Január második felében minden nap annak a találgatásával telt el, hogy mikor is következik el végre a nagy pillanat, amelyben a főpásztort városunkban köszönthetjük. Tudtuk, hogy csendben feltűnés nélkül, sőt titokban akar közénk érkezni, de a közfigyelem minden lépését követte és élénk érdeklődéssel kutattunk minden jel után, melyből jövetelére lehetett következtetni. Tegnap, február elsején kipattant a titok és szárnyakon repült az egész városon keresztül, hogy délben megérkezik a hercegprímás. Csak pár óra állt az illetékes tényezők rendelkezésére, de ez is elég volt arra, hogy a papság, a városi hatóságok és a város közönsége a legsürgősebb intézkedéseket megtegyék. Főpásztorunk szeretetteljes fogadtatása. Bár teljes csendben szándékozott székvárosába jönni a főpásztor szombaton délelőtt, mégis kiszivárgott a hir, hogy a délelőtti személyvonaton érkezik az esztergomi állomáson. Ezt megtudván a főkáptalan és a város, Rajner Lajos dr. püspök és ált. érseki helytartó saját fogatán hajtatott az állomáshoz, hogy a főpásztort üdvözölje. Utána kivonult Vimmer Imre polgármester, Rothnagel Ferenc tanácsos és Peterdy Kálmán dr. rendőrkapitány, kik a város nevében üdvözölték a hercegprímást. Főpásztorunk néhány szeretetteljes szó után beült Rajner püspök kocsijába és a püspök jobbján felhajtatott a palotába. Kíséretében volt Lepold Antal dr. az érseknek titkára aki főszentszéki ülnök. A második kocsiban jött a város képviselete. A város polgársága feliobogózta házait és a közönség kivonult az utcára, hogy üdvözölje a pásztort, akinek eljövetelét különben a harangok zúgása is jelezte. nál. Aztán leszámoltam a világgal, mehetek aludni — örökre. Baloghné asszony a szekrényből rakosgatott ki azalatt apró ruhácskákat, a kis elköltözött Ro- i zika leánya ruhácskáit s szemrehányóan fordult a keseredett szivü Baján takácshoz: — De bátyámuram, miket beszél! Nem szabad olyanra még gondolni sem. Életünk s mindenünk a jó Istené, csakis ő rendelkezhetik velünk. — Tudom, húgomasszony, tudom. Istenfélő ember voltam teljes életemben s most is az vagyok. Nem is veszem én el a saját életemet. Minek tenném ? Anélkül is vége lesz annak is, mint mindennek. Lám tavaly elhunyt az asszony. Jót tett vele az Isten, hogy magához szólitotta. Nem kellett megérnie azt a végső nagy nyomorúságot, bujdosást. — Miféle bujdosást?! — kérdi csodálkozva Baloghné asszony s fésülni kezdi a kis leányka boglyas, aranyszőke haját. — Egyszerű s rövid annak a sora. Megvénhedtem : tehetetlen vagyok már a mesterségben s egyéb munkában is. Vagyon nincs. Ennélfogva lakás sincs és kenyér sincs. — De vannak még jó emberek. — Jó emberek ? ! . . . Hej, galambom húgomasszony, jó emberek tán csak voltak valamikor, de hogy hova tűntek el, azt már csak a jó Isten tudja... Harminc évig dolgoztam a faluban s láttam el a falu népe apraját-nagyját vászonruhával. S mi a jutalmam érte? Az, hogy tudtomra adták, ne is folyamodjam a községhez, nem tartanak el, mert nem ott születtem s adót sem fizettem nekik — pénzben. Hej pedig eleget fizettem A primási palotában. A primási palota előtt már sokan gyülekeztek, ott volt a tanitóképző-intézet is a tanári kar vezetésével valamint az érseki nönevelö-intézet leányai is a kedves nővérekkel. A főkáptalan tagjai, az udvari és a központi papság, a palota oszlopcsarnokában gyülekeztek s ott várták a főpásztort. Megjelentek: Graeffel János prelátus-kanonok, nagyprépost-helyettes, Bogisich Mihály, Maszlaghy Ferenc, Kohl Medárd, dr. Schiffer Ferenc, Horváth Ferenc dr., Klinda Teofil dr., Brühl József, Fehér Gyula dr., Koperniczky Ferenc dr. és Rott Nándor dr. prelátus-kanonokok, továbbá Guzsvenitz Vilmos tb. kanonok, igazgató, Kemény ffy Kálmán Dániel vízivárosi plébános, Seyler Károly ny. esperes-plébános, szent Adalberti intézet tagja, Túri Béla pápai kamarás az „Alkotmány" szerkesztője, az udvari papság és a központi papság számos tagja. Csernoch János dr. hercegprímás az üdvözlők mindegyikével kezett fogott, majd felment a nagy fogadótermébe, ahová az üdvözlők sokasága követte. Az üdvözlő beszédek. A fogadóteremben mindenek előtt Rajner Lajos dr. püspök és érseki helynök üdvözölte a főpásztort és nagy örömének adta kifejezését, hogy székvárosában üdvözölheti a főegyházmegye főpásztorát, kéri jóindulatát és szeretetét papsága és hivei számára. Főpásztorunk nagy köszönettel vette a püspök üdvözlő beszédét. Teljes csendben akart jönni székvárosunkba, de mégis csak kitudódott, hogy mikor jön. Nagy örömet okoz neki ez a szívélyes üdvözlés és fogadtatás, amelyet ő minden áron mellőzni akart, de — sajnos — nem sikerült. Biztosítja a fökáptalant és a papságot jóindulatáról és állandó szeretetéről, mindenkor a főkáptalan és a papság javát fogja előmozdítani. Kéri imájokat és szeretetöket. Majd Vimmer Imre polgármester üdvözölte a főpásztort a város nevében és kérte hathatós támogatását a város virágzásában. Főpásztorunk köszönő szavaiban megjegyezte, hogy minden lehetőt el fog követni arra nézve, hogy Esztergom dicső szülöttjének, szt. Istvánnak méltó születés-* helye legyen. Kéri a város és a megye hathatós támogatását. Ha együtt dolgozunk, vállvetve küzdünk, akkor az eredmény nem marad el. Aztán kezet fogott a küldöttség tagjaival és elbocsátotta a megjelenteket. Főpásztorunk első funkciója. Csernoch János dr. hercegprímás, kegyelmes főpásztorunk ma d. e. 9 órakor fogja végezni a gj^ertyaszentelés ünnepélyes szertartását a bazilikában. Kilenc óra előtt néhány perccel fogadja őt a főkáptalan a mellék ajtónál (a főkaput a nagy hideg miatt nem nyitják ki), majd rövid Szentségvalamennyinek a verejtékes munkámmal. S mit kaptam érte tőlük cserében? A legsoványabb kenyeret, mig dolgozni tudtam, most pedig ezt a l vándor koldus botot. Baloghné szeméből köny szivárog. Megfésülte már a kis leánykát s csodálkozva nézi annak kicsi kerek arcát s öltöztetni kezdi, az elhunyt Rozika egyik eltett ruháját adja reá. — Elég nagy szivtelenség a falubeliektől! — mondja mély sajnálkozással a szivében, s megdöbbenve tekint a felöltöztetett kis szőke leánykára, amint az előtte áll a kis elhunyt Rozikája ruhájában. Egy halk sikoly röppen el ajakáról: — Nini, az én kis Rozikám! — Éppen az a neve ; — mondja az agg nagyapa. — A neve is az?! Oh, édes jó Istenem, minő hasonlatosság! Ölébe kapja Baloghné a kis uj Rozikát, csókolja arcát, haját, ruháját. Aztán asztalhoz ülteti: — Ülj ide, csöppem, jó meleg tejet hozok... Üljön ide az asztalhoz bátyám is, magának is hozok egy kis meleg harapni valót! — szól Baloghné s megteríti az asztalt. Ételt helyez reá. — Köszönöm, húgomasszony, a jóságát, de én rólam ne gondoskodjék. Nincs érdemem reá. — Hogyne volna! híven teljesítette az Isten parancsolatját teljes életében s az Istent szolgálta, én pedig csak azt adom, amit nekünk is az Isten adott. Ne ugy vegye, mint alamizsnát, hanem mint Isten ajándékát. Szerintem ember adta alamizsna nem létezik, mert mindenünket amink van, Isten kegyelméből bírjuk s kötelességünk abból átadni azoknak, akik szűkölködnek. imádás után felvonul a szentélybe, ahol a primási stallumnál fogja a szertartást végezni, utána pedig résztvesz az ünnepélyes processzióban. A szertartás után beül a szószékkel szemben levő stailumába és végig hallgatja a szentmisét. Mise közben a főkáptalan, a papság és a kispapság kézcsókra járul a főpásztorhoz. — Előre látható, hogy a tanítók fizetésrendezéséről benyújtott törvényjavaslatnak több pontja kemény béklyóként fogja majd körül a tanítók szabad elhatározását kiváltképen a politikai téren. Az a nagy hatalom, amelyet a javaslat lehelyez a kir. tanfelügyelők kezébe, eléggé alkalmas arra, hogy a tanítókat mindennemű előlépésükben megakadályozza, sőt még az eddig elért positiójukban is mérhetetlen keserűséget okozzon Az általános vélemény az, hogy a kormány különösen a hitvallásos tanítókra nagyon ráteszi a pártfogásban is súlyos kezeit és a nekik juttatandó segítségért az eddigi szabadságból igen nagy áldozatot követel. Tudjuk, hogy a kormány a hitvallásos iskolák vezetőségét is megkérdezte s a kath. tanügy néhány vezető emberének parányi befolyását is észleljük néhány sovány pontocskában, de mindezek nem szolgálnak vigasztalásul, mert inkább a kormány dolgát könnyítik a fegyelemnek még szorosabbra való kötözésében. Nem tagadjuk, hogy szükség volt olyan eszközökre, amelyekhez az egyházi hatóságok is hozzányúlhassanak a renitenskedő egyénekkel szemben — ilyenek a tanítók tiszteletreméltó testületében is akadnak — viszont ezen eszközöket a mindenkori kormány oly esetekben is felhasználhatja, amikor az reánk nézve nemcsak kinos, hanem egyenesen veszélyes is lehet. Annyi bizonyos, hogy a javaslat törvényerőre való emelkedésével megszűnik a tanítóságnak az a nagy szabadsága, amelynek folytán a szervezés, az agitáció és a politika terén oly nagy és élénk működést fejtettek ki eddig. A legnagyobb veszedelmet abban látjuk, hogy ezen javaslat tárgyalásánál az élesszemü ellenzék megint nem fog szerepelni s igy a javaslatban az összes veszedelmes pontok szószerint benne maradnak. Az anyagi téren való előmenetel tehát nagy szellemi és erkölcsi áldozatokat követel. Kaján. Jelenetek az életből. A gyerek véleménye. A szép őszi délután kicsalogatta a pihenő embereket a napsütés az utcákra. Az öregek pipázgattak, vagy pedig trécseltek. Meghánytákvetették a hét eseményeit s megszapulták az arra Tessék hát csak falatozni... Te is csak fogyaszd el virágom ezt a bögre tejet. Én egy kicsit kinézek az apjokhoz. A magtárban dolgozik egész nap. Rövid idő múlva együtt jő vissza az urával. — Nézd, édes apjuk, megjött a kis Rozikánk ! — mutatja urának, ölébe véve a kis árvaságot. — Az ám, szakasztott olyan az arca, a szeme, de még a haja is! — mondja fájó mosolygással a gazda. — A jó Isten visszaküldte hozzánk?! El se eresszük többé magunktól. Örökbe fogadjuk .... Ugy-e kedves bátyám, odaadja nekünk? — szól szeretettel a nagyapához. — Adom, adom, ha kell! Hogy is ne adnám ! A megboldogult édesanjrja leányom volt, de ha élne, annál sem tudnám oly nyugodt szívvel hagyni, mint itt. Aztán az apjának ugy sem kell. Hisz' eddig sem kellett neki. Soha feléje sem nézett. — Azt gondoltuk meg még az apjukkal — szól ismét Baloghné asszony, — hogy a kis Rozika jobban megszokjék nálunk és el ne vehessék tőlünk, maradjon itt nálunk bátyám is. Elfér köztünk. Megbecsüljük. Az agg szeméből köny buggyan s elönti ráncos arcát s nem tud mást szólni, csak azt mondogatja : — Van ... van, mégis igaz szív, egy pár... egy szivpár! De van Istenünk is: az igazak jutalma el nem maradhat!.. .