ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-02-02 / 5. szám

alkalmas egyéneket, akik valamely tettük által felhívták magukra a közvélemény figyelmét. A kis falu utcájának nyugalmát egyszerre megzavarta valami különös jelenség. A pipák kialudtak, az asszonyi vitázás csendes suttogássá zsugorodott össze s a sarat gyúró gyerekek maszatos kezükkel kaptak az újdonatúj kalaphoz, hogy köszöntsék a mellettük elhaladó tisztelendő urat. Hogy pap, az bizonyos, mert im fekete reverenda van rajta s az arca szép simára van beretválva. Mindazáltal hihetetlen jelenség a kis falu utcáján, hol a papot csak kocsin látják, mikor misézni, vagy beteget ellátni jön. Ez pedig gyalog megy. Délután jár erre. Nem is ismerős. — Mi hozza ezt erre ilyen időben? —• Kihez akar menni ? — A szomszéd faluban bucsu van. Talán az espereshez iparkodik. Igy tanakodnak félhangosan s mintegy megbotránkozva jegyzik meg : — De hát gyalog és olyan messzire ! A játszó gyermekhad kórusban zengi a köszöntést: — Dicsértessék a Jézus Krisztus! A pap szivesen fogadja a köszönést, de siet tovább, mert a nap már a Hegyfarok mögé kezd elbújni. Egyszer csak kiáltást hall a háta mögött: — Adjon képet! Még néhány lépést tesz, de a kíváncsiság megállítja s oda fordul a kérelmezőhöz: —• Ismersz te engem, fiacskám ? — Nem ismerem — mondja a fiu s rámereszti szemét a papra. — Még is mit gondolsz, ki vagyok én ? — Maga a barát! — hangzik a felelet, mire a pap mosolyogva folytatja útját, mert megfejtŐdött a talány. A kéregető barát szokott a faluban gyalog járni és képeket osztogat a gyermekeknek. Milyen vizet iszik?! Az öreg Duna hátán zörögve-zugva haladnak a jégtáblák. Tolják egymást, ha utolérik, a hatalmasabb pedig felkapaszkodik a másik hátára. A víz már zavaros, mert a beállott olvadás folytán előállott hóviz megdagasztotta a folyót. Egy öreg úr sétál. A földműves nép : asszonyok, férfiak, lányok, fiuk különböző edényekben viszik a Duna-vizet hazafelé. Az öreg ur kíváncsi lesz. Megszólít egy vizet vivő férfit: — Hallja csak barátom ! Minek lesz az a víz ? — Minek ? Hát inni! — Inni? Hiszen zavaros, mint a moslék! — Nem baj az. Igy is jó. — Miért nem isznak inkább kútvizet. Az legalább tiszta. — Köll a fenének, hogy elcsapja a hasamat. Nem való nekünk a kutviz, igyák azt az urak. — De nézze barátom, mennyi csúnyaság, piszok úszik ebben a vízben. — Majd kivesszük belőle, vagy leszáll állás közben az edény fenekére. — De a nyavalya benne marad. — Dehogy is van benne nyavalya. Több van a kútvizben. Sülyedjen el! Nem is tisztíttatják. — Vizbefult ember teste is úszik ám a Dunában. — Úszik, úszik, de tovább úszik. Ezzel aztán vége van. — De rohadt a test és megbüdösíti a vizet. Nem látta a múltkor, hogy milyent húztak ki ? — Látni láttam, de azon már csak a ruha volt. Csont volt az, kérem alássan, nem ember. Ezzel barátsággal elköszöntek s a földműves barátunk egészen nyugodtan vitte haza pitlijében a Duna vizét és jóízűen elfogyasztotta a családjával, mert az emberen, akit kihúztak, már nem volt hus. Csupa csont volt az csak. A könyörület vámszedői. Gyakorlott egyének ezek. Csalhatatlanul tudják, hogy a hét melyik napján, mely helyén lehet egy pár garast szerezni munka nélkül — alamizsna cimén. Minden napra van valami különös fogásuk. A hónap elején nincs házbér. Délben nincs betevő falatjuk. Egyszer be van a fejük pólyázva seb kötésbe minden oldalról. — Most jöttem ki a kórházból — nyögi a szerencsétlen. Máskor két kis gyermeket vezet kezüknél fogva. Hárman esedeznek háromféle hangon: — Fázunk, éhen halunk. A két gyermeket másnap egy másik koldus vezeti. Az napra ö kölcsönözte ki őket az élelmes szülőktől. Vannak azután írástudók is. Ezek gyártják a folyamodványokat. Önmaguknak is kérnek, másoknak pedig bizonyos százalék fejében csinálják meg, az instanciát. S az iroda szépen jövedelmez, mig a sok hasonló irás fel nem tűnik az alamizsnaosztó előtt. Legérdekesebbek a leselkedők. Elbújnak a házak sarkánál, az utmenti fák és bokrok mellé. Keserves sírással, jajgatással eléd toppannak, megrémisztenek, s ijedtedben adsz nekik. A leselkedők egyik különítménye ujabb forrást is kiszimatolt. Egy jólelkű beteg nagyurat tolókocsin visznek ki az utcára, hogy szabad levegőt szívhasson. Betegsége folytán nem tud járni s már évek óta türelemmel viseli kálváriás életét. Bizonyos lehetsz, hogy öt is kiszimatolták s nem hagyják békében. Rövidke utján itt is ott is feltűnik egy alak. Egy férfi folyton elébe kerül és köszön. Ismét köszön. S mikor köszön, a kalapját jelentőségteljesen elébe tartja. Egy öreg asszony, kezeit imára kulcsolva minden fordulónál térdet hajt előtte. Igy mulattatják a jó urat, aki kezét sem tudja mozgatni, de megszánja az alkalmatlankodókat s a szolgájával kiveteti zsebéből a tárcát. A „döghalál". A község iskolája előtti téren áldogál a falu értelmisége. Tanakodnak tanácskoznak. Néha elelhallad előttük valaki a nép fiai közül. Egyszerre megjegyzi valaki: — Ni, a döghalál! Néhányan nem tudják, miről lehet szó s riadtan hordozzák körül tekintetüket, hogy meglássák a szörnyet, amely a döghalált szemléltetően ábrázolja. Esetlen alakú ember gyúrja a sarat. Régen nem borotválkozott, igy hát az egész arca szőrös, csak az orra, meg a homloka világit ki valahogy a szurtos szőrmezetből. Nyár van, de báránybőr sapka lötyög a fején, térdei és dereka folyton hajlott helyzetben vannak mig súlyos léptekkel tovább halad. — Ez a döghalál? —• Miért döghalál? — hangzik a kérdés. — Ugy hivja a falu népe — magyarázza, aki szóba hozta a különös elnevezést. — Különben pedig béres a bérlőnél s nagyon csendes észjárású, békés természetű ember. A népiéleknek egy talánya áll a társaság előtt, mi köze a szurtos béresnek a „döghalál"-hoz. Az öreg jegyző jelentőségteljesen köhint, jelezve, hogy mondani valója van. Csupa figyelem lesz a tanakodó csapat. — Régen történt, évekkel ezelőtt. Még akkor önök az iskola padjain ültek. Az a béres is legény volt s farsangolt a falu fiatalságával. — A táncmulatság egyhangúságát verekedés zavarta meg s a korcsma előtt két legény vagdalta egymást a fagyos földhöz. — Az a béres bizonyult erősebbnek s mikor diadalmasan térdelt a legyőzöttnek a mellén rekedten kiáltotta: — Most rajtad van a döghalál! — Halál ugyan nem lett a verekedésnél, mert ideje korán szétrángatták őket, hanem a „döghalál" jelző rajta maradt a legényen s azóta sem mondja máskép se kicsiny se nagy, ha szó van róla, minthogy a „döghalál." — Mikor családapa lett a béres, az újszülött kis fiút igy mutatta be a bába az anyakönyvnél : — Itt a kis „döghalál." A rejtély meg volt oldva s a „döghalál" egy saroknál eltűnt a társaság szemei elől. R. Balkán. A háború vértől ázott kardja villog ijesztően fejünk fölött, az utcán sápadtremegő arccal járnak az emberek .... Vájjon mi lesz legközelebb? A Balkánon még jóformán le sem lohadt az Európát fenyegető tűzvész : újból hordják rakásra az óriási fahasábokat .... Ha szél kerekedik hirtelen, lángba borul Európa. Az ember ilyenkor önkénytelenül érdeklődik a tűzfészek iránt: milyen lehet az ? Miért olyan veszedelmes hely, hogy évtizedek hosszú sora sem tudta megoldani a csomót, lecsendesíteni az örökös viszályt. A keleti kérdés még most is kisért, még most is'fenyeget. Ki legyen a Balkánon az úr?. .. . Es ilyenkor kell tudatára ébrednünk annak, hogy mily szegények vagyunk mi, hogy még oly magyar nyelvű atlasszal sem rendelkezünk, amely közepes műveltségű emberek igényeit képes kielégíteni Épen a tizenkettedik órában tehát, dicséretére váljon a Magyar Földrajzi Intézetnek a mult évben megindított akciója — mégis akadtak olyan emberek, akik szivükre vették a magyar nép kulturátlansága szégyenét, félretették az anyagi veszteségtől való félelmet és elhatározták a nagy magyar nyelvű Világatlasz kiadását. A Világatlasz gróf Teleki Pál dr. és Kogutowicz Károly dr. szerkesztésében jelenik meg havonkénti füzetekben és a kartográfia terén becsületet, nem is remélt elismerést szereznek még a külföld előtt is, mert a Világatlaszhoz fogható szebb, tökéletesebb, bővebb és minden részletessége mellett könnyebben áttekinthető atlasz még nem került piacra. Büszkeségünk, becsületünk lesz, ilyen törekvés előtt tehát nemcsak művelt embernek, de minden magyarnak kalapot kell emelnie. HÍREK. Karcolat. Maflasarkon. (Két monoklis ur beszélget hatalmas gesztikulálással.) I. ur: Borzasztó, borzasztó! II. ur : Mi baj kedves pajtikám ? I. ur: Borzasztó, meg kell az embernek örülni. Meg kell! II. ur: Tán a börze ? Tán a bábom eseményei ? I. ur: Eh ! fenét az ! Az asszony! II. ur: Oh jaj nekem ! Az asszony? No akkor nekem is kampec. Igen az asszony . . . I. ur: Képzeld. Az ember manapság már ki se maradhat éjszakára. II. ur: Én is dettó úgy vagyok. Már kifogytam minden hazugságból. I. ur: Hát én nem ? Igazán már nem találok ürügyet, hogy egy becsületes görbe napot csaphassak. II. ur: Dettó én is. Hiába mondom már az asszonynak, hogy ma este kaszinói értekezlet, vagy pénzügyi konferencia, esetleg politikai megbeszélés lesz, az asszony, képzeld csak, el se hiszi. I. ur : Hiába, romlik a világ! Hitetlenek lesznek az emberek. II. ur: Dettó én is ugy hiszem. Tegnap is képzeld, mi történt ? I. ur: Nos? II. ur: A kávéházi kettősből ugy egy óra felé mentem haza. Az asszony még fenn volt . . . I. ur : Szegény barátom ! II. ur: Dettó, én is éreztem. Mikor belépek az ajtón, a barátok templomában éjfél utáni egy órát ver az óra. Hallod ? Kérdezi gúnyosan a feleségem. Hallod ugye? Nos hát nem tagadhatod el, hogy egy óra van. I. ur: Természetesen. II. ur: Mit természetesen? Hallgass kérlek szépen és ne vágj szavamba. I. ur : Pardon ! II. ur: Dettó én is. Mondom, ahogy az asszony igy rám bizonyítja az igazságot, szörnyen röstelkedtem. Hopp! Találtam hamarjában egy mentő eszmét. Hamar elő állottam a védekezéssel. Kedves feleségem . . . I. ur: Ciha! Ez a nátha! II. ur: Mondom, kedves feleségem ez egyszer tévedni méltóztatol, mert csak tiz óra van! I, ur : Pompás eszme ! II. ur : Mondom, a feleségem rám néz erősen s kivágja keményen; Hiszen maga is hallhatta, hogy egyet ütött a barátok órája. Meghiszem azt, felelém, de maga is tudja édesem, hogy egyik óra se üt zérót. Azt csak ugy kell hozzágondolni. I. ur: Remek. II. ur: Ugye milyen zseni vagyok? I. ur: De most arról van szó, mikép lehetne segíteni a közös bajon. (Most mindketten hosszasan gondolkoznak, miközben a korzón sétáló karcsú szép delnőket fikszirozzák.) II. ur: Hopp! Van egy pompás ötletem. I. ur : Bravó ! Ki vele ! II. ur: Alázatos kérelemmel járulunk a zseniális uj igazságügyminiszter úrhoz. I. ur: Tán meguntad az életedet? II. ur: Szépen sietek.