ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-11-23 / 47. szám

XVIII. évfolyam. Esztergom, 1913. november 23. 47. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ara 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BÉLA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, 1913. november 22. — Előkelő lelkek. Előkelőségről nemcsak akkor eshetik szó, amikor a társadalmi rangfokozatok szerint osztályozzuk az embereket, sőt ellenkezőleg azt mernénk mondani, hogy a csillogó, de tartalmatlan anyagi világ nem is tarthat számot az „előkelőség" fogalmára, minthogy ezen fogalom egyedül a lelkek világában, a szeretet tevékenységi körében stílszerű s természetszerűleg alkalmazható. Az előkelő emberek sokszor szerencsétlenek volnának, ha az előkelő lelkület, ha a szeretetnek fényes nyilvánulásai ki nem emelnék őket abból a sablonos rangvonalból, amelybe a közfelfogás állítja őket — mint történelmi értékű egyéneket s amely helyen ki vannak téve a jóindulatúak őszinte csodálatának, de a rosszmájú kritikusok, az ellenséges írók kesernyés bírálatának és paprikás kirohanásainak is. Az irigység dermedt légkörében hányszor esik szó a magyar kath. egyház főméltóságairól, mint vezető, irányító tekintélyekről s mint az egyházi vagyonnak jelenlegi birtokosairól. Sokszor esik szó róluk, de azon sok szóban nincs egy szemernyi igazságosság, mig harapós gyűlölet és bujkáló denevéri lelkület van elég. E liberális lapok kéjelegnek abban a gondolatban, hogy az alsópapság kárörvendve s alacsonyas lelkületből jövő megelégedéssel olvassa azon cikkeket, amelyekben az ellenséges hadak támadást intéznek a magyar püspöki kar, vagy a püspöki karnak egyes személyei ellen. Ok csak a külsőt észlelgetik. Látják a nagy vagyont, amely nekik vörös posztó. Látják a püspökök fényes megjelenését, az alsópapság alázatos hódolatát s azzal szemben a főpásztori nagy hatalmat. Minden püspökben egy-egy Tisza Istvánt látnak s lázadásra szólítják ellenük a szegényebb papokat, gyújtó szikrákat csiholnak a lángoló lelkek alá. Pedig az ő szikráik nem tudnak új tüzet gyújtani ott, ahol már úgy is ég a tűz. A gyűlölet tüze nem kap erőre ott, ahol a szeretet, az őszinte tisztelet tüze ég. Hiszen a papságot nem a külsőségek fűzik a főpásztorokhoz; nem a fény, a gazdaság, a hatalom tartja őket féken, hanem az a belső kapocs, amit a hitetlen ember, a durvalelkű író nem képes meglátni. Csak a lélek érti meg a lélek szavát s a papok az ő püspökeikben előkelő lelkeket látnak, mert észlelik jóindulatukat, tapasztalják a szeretet felemelő tényeit. Vagy nem előkelő lelkületről tesz-e tanúságot a főpásztor, amikor kedvezőtlen anyagi helyzetében is bő adományokkal javítja a munkában megrokkant napjainak helyzetét? Igy tett a hercegprímás. Úgyszintén csak az előkelő lélek képes arra, hogy egy forrongó országban nyilvános tanúságot tegyen politikai hitvallásáról és igy irányitója legyen a tanácstalanul álló kath. lelkeknek. Ezt pedig az erdélyi püspök tette meg. ^ A közjó hátraszorulása. Minden úrnak kétségtelen joga van arra, hogy szolgaszemélyzetét a saját java, belátása és izlése szerint válassza meg. Ugyanezen jog alapján elkergeti szolgálatából azokat, akik lopják, henyélésben, lustaságban pazarolják a drága időt, vagy pedig illetlen viselkedésükkel szégyent hoznak a gazda házára. Furcsa helyzet volna, ha a nemzet — az alkotmányos jogoknak tulajdonosa — nem birna ugyanazon előnyökkel, amelyeket a törvény egyeseknek biztosit. Ez a furcsa helyzet pedig ténylegesen előállott Magyarországon, hiszen már évek során zúg a közvélemény, elégedetlenkedik az ország népe a kormányzásnak azon módja miatt, amellyel a munkapárt és kormánya kezeli a jogokat az állam beléletében s képviseli érdekeinket a külső országokkal és hatalmakkal szemben. Az egyes állampolgárok mint gazdák nem tűrik el, hogy alkalmazottaik anyagi károkat okozzanak. A magyar nemzet kénytelen látni és tűrni, hogy a közpénzekkel nyilvános visszaéléseket követtek el a múltban egészen büntetlenül s az elözö jelek folytán nagy reményünk lehet arra nézve, miszerint az állami pénzügy terén változtatott módszerrel — több körültekintéssel és kiválóbb szemfényvesztéssel — még zseniálisabb ügyletek fognak végbemenni a pártkassza javára és a közjónak tagadhatatlan kárára. Hányszor halljuk a panaszt, hogy iparunkat a teljes züllés fenyegeti. A kereskedők egyre-másra buktak az utóbbi évek folyamán, mert a befektethető tökéket nagy vehemenciával vonták vissza országunkból a bizalmatlan idegen pénzemberek és intézmények. Mindezen dolgok akkor történnek, amikor a magyar kormány és a diplomácia lehetetlen helyzetbe sodorják az országot. Kinevetnek bennünket a balkáni gyülevész népek, gúnytárgyul szolgálunk a ravaszkodó nagyhatalmaknak, területeket, jogokat veszítünk, reményeink dőlnek dugába s mindezekért Berchtold külügyminiszter tanúsága szerint ráírtak a magyarok számlájára negyedmilliárd koronát, pedig ugyanakkor éheznek a tartalékosok családtagjai, buknak a taka^ESZTER

GOM" TÁRCÁJA. Eltévedt életek. Föltámadt az éj halottja s tovatűnt az erdő fái között. Szertenézett s vállat vont. Minden régi. Most is halnak az emberek. Most is sötét az éjszaka és semmitmondó. Minek sötét? Minek titkos? Mért halnak az emberek ? Persze, persze ... Keskeny föld, széles gyűlölet. No de régi. . . Most is vizek a vizek és egymásba ömlenek. Szép. S a sok állat... Mennyi állat! És miért ennyi állat? Fenséges. Ezeréves változásnak semmi nyomai. Nem érdemes feltámadni. Egyet lépett. Patak csörrent a hegy tövén. Sötét fénye fel-felpillantott rá. Olyan volt ez, mint két testvér néma ölelése. Mosolygó és könnynedves. Egymásra borultak. A patak árnya és az éj halottja. — Meddig tart az élet? — Miért kérded? — Unalmas itt folyvást folyni. Aztán meg nem is sajnálnak az emberek. Azt hiszik, hogy mindig igy lesz. — Hm ... És hányan vannak? Többen, mint ezer év előtt? — Nem tudom. De lehet, mert a csend is fölülmúlj a a hajdani lármát. — Titokzatos. Aztán miről beszélnek ugy az emberek? — Jólétről, létjóról és jó életről . . . És az erkölcs? — Arról is tudnak. Elvégre az ember sokat feled ezer év múltján. De hallani — hallani róla. — És mit mondanak az életről? — Uj élet megteremtésén fáradoznak. — Uj élet . . . megteremtésén . . . fáradoznak . . . Nem értem. — Én sem. Elhallgattak. A természet is neszelt. Az éj tündére törte meg a csendet. — Visszamegyek. Nem érdemes feltámadni. Semmi különös . . . Most is halnak az emberek. Elballagott a hegyről, hogy a rónát lássa. Rarna felhő gyanánt szállt tova az éjben. Keresett valamit. Valami újat. Szomorút, vigat. Hajnalodott. Az út alján sápadt férfi bandukolt. Alomfejtő szeme dühösen villámlott. Azt hitte tán, túlesett az ítéleten s csonka életét egyedül köteles e földön befejezni. Egy tágas kapuhoz ért. Két szolga nyitotta az utat. — Méltóságos úr . . . Amaz szólni akart, de úgy érezte, hogy az ajka fáradt. Betámolygott és lefeküdt. Nyomon követte őt az éj tündére. Leült ágya mellé s álmát várta, hogy beszéljen vele. Megjött. Megszólalt az éj halottja: — Ismered az életet? — Nyomorult — válaszolá kesergöleg az alvó. — Miért. — Üres és titkos. Nem érdemes élni. Az ember belefárad a sok érthetetlenségbe s megunja a játszmát. Néhányszor mosolyog, néhányszor könnyezik, embereket ismer, feled és tovamegy. Társalog, szeret, gyűlöl, összevesz s elvész a halálban. Nem érdemes élni. Fáj a bonyodalom. A tündér hallgatott. Kitekintett az ablakon s úgy találta, hogy a fák halványabbak, mint ezer év előtt s a természet meg van vetve. Ilyenek az emberek? Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy elmeneküljön. Halkan, szomorúan lépett az utcára. A falu alsó szélén embertömeg hahotázott. Nagy lármával tolongott egy ház előtt. Arra tartott az éj halottja, hogy elfojtsa bánatát. — Tehát öröm is van? — suttogta magában. — Mennyivel szebb és nyugodtabb az élet, ha vidám. Hiszen örülni kell. Örülni egymásnak. Milyen boldogok ezen emberek! . . . Hogy szeretik egymást. Azt hitte már, hogy nincs öröm e földön s íme . . . hogy szeretik egymást az emberek . . . A tömeg boldogsága újabb kacagásban nyilvánult. Mi lehet itt? Minek örül annyira? Odament az ősök atyja s a nép közé vegyült. — Mi van itt? — kérdezte tűnődve. — Semmi különös. Csak részeg az István bácsi. Marakodik a feleségével. Elsápadt az éj tündére s elkomorodott. Ennek örülnek hát az emberek? Ezt kívánják látni? Eközben egy jajkiáltás röppent ki az ablakon. A férfi sújtott. S az asszony lerogyott. Lerogyott, karján a kis gyermekével. A sarokban még három fiu. Nem sírtak. Mindennapi volt. És semmit sem értettek. Ugy gondolták, hogy ez igy van és este lefekszenek. Reggel pedig, amikor az apjuk hazajön, fölkelnek és meghallgatják. Azután elmennek játszani a szomszédékhoz. A Ferkóékhoz. Ott jobban szeretnek lenni, mint otthon, mert a Ferkóéknál kenyeret is kapnak. És ők nagyon szeretik a kenyeret. \