ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-11-23 / 47. szám

rékok, tengődnek a gyárak, a katonaköteles legények s munkára termett emberek állami segéllyel szöknek ki Amerikába. A kormányzás emberei tehát mindent megtettek, amit a rossz szolga szokott cselekedni: magánérdekeket szolgáltak akkor, amikor az ország javát kellett volna elömozditaniok, gyászos szereplésükkel azonfelül még szégyent hoztak a magyar nemzetre, bár úgysem sok becsületünk van az ellenséges külföld előtt. A parlamentben komoly munka helyett csárdai dulakodások folytak és igen sok reményünk lehet ahhoz, hogy a parlamenti disztelen jelenetek a delegációbaan is ismétlődni fognak Tisza Istvánnak jóvoltából. Igy bánnak velünk az ország szolgái és — Ígéreteik szerint — még különb dolgok is kerülnek teritékre, amik alkalmasak lesznek arra, hogy az ország polgárainak ellenzéki érzelmű többsége teljesen elrontsa a gyomrát. S ezek a kellemetlen emberek nem is akarnak helyükről elpusztulni, mert hatalmuknál fogva úgy értelmezik a törvényeket, amint az nekik legkellemesebb. A legutóbbi hires választások után statisztikát csináltak, amelyből kétségtelenül kitűnt, hogy bár a munkapártnak több mandátum jutott pénz és „szelid nyomások" árán, az ország többsége mégis az ellenzék mellett van, mert a kevesebb mandátum dacára is sokkal több szavazó polgár adta szavazatát az ellenzéki pártokra, mint a kormánypártra. A nemzet tehát itélt, s azóta is sokszor felmondott a hűtlen szolgáknak. A közvélemény Ítéletével szemben a munkapárt hivalkodik a vidéki kortesek bizalmi nyilatkozataival, egyes vármegyék talpnyalásával s kierőszakolt városi diszpolgár?ágokkal. Az ismeretes panamák során több elkeseredett lépésre határozta el magát az elégedetlenkedő nemzet s a kormányzó urak mellének szegezte a becsület fegyverét. Azonban itt is csak az ország népe húzta a rövidebbet, mert amikor a panamistákat igazolásra szólította fel s feléjük dörögte a végső felhívást: „pénzt vagy életet!", úgy járt mint a haramia a vénkisasszonnyal. Most is csak hallgatták az apjukat. Soványanyjuk vérző fővel előttük fetrengett. 0 sem mert mozdulni, mert a férfi karja suhogott fölötte. Keblén tartva kisded gyermekét, elfojtotta zokogását. Lenge haja bekuszálta véres sebeit. Rongyaiba eltemetve legutolsó áldozatként hevert. És a férfi nem volt nyugodt. Vad kezével megfogta a nőt s kiverte a természet hónába. Zokogott a megtört asszony s három apró gyermek sírdogált utána. Bizonytalan lépésekkel vánszorgott a tömeg között. Gyermekrajok tódultak mögötte, amint a szép, kékhullámú folyóvíznek tartott. S a nép ... a nép csak kacagott . . . Látván ezt az ősök atyja, megtörülte fásult könnyeit. Megtörülte s tovaszállott. A tornyai hegyek mögött egy temető pihent. Régi volt már, szegény vérek nyugvóhelye. A sirdombok nagyobbára sárga füvei benőve.-Kietlen a szent hely, puszta a vidék. A kripta ajtajának csak a nyoma látszott, tetőzete ferde, nyers fala hiányos. Csak ami mindenkor kriptává sejtette: a halotti illat. Számos hideg szellő huhogta keresztül s mégis, mégis sok éven át utolsó tanyája mindmegannyi titkos távozónak. A temető közén, odvas kereszt mellett bánatába elmerülve egy sápadt nő állott. Fekete fátyola apró ráncú homlokára csüngött. Gyászruháján aranyékek fényhomálya figyelt. Fáradt szeme messze, mélybe merült. Oda szállott, ahol az ész hirtelen csendesül, bágyadtan kialszik. És csak állott a nő némán, mozdulatlan . . . Valaki szólitá: — Mi bajod van, gyermekem? A haramia az erdő sűrűjében sétáló vénkisasszony mellének szegezé pisztolyát s harsányan rákiáltott: — Pénzt, vagy életet! A vénkisasszony a haramia nyakába ugrott s ellágyulva súgta a fülébe: — Tied az életem! Igy járt a magyar nép a munkapárt embereivel. Visszakövetelte tőlük az elprédált milliókat, Ítéletet mondott fölöttük, azok meg ahelyett, hogy tovább állottak volna, a magyar nyakába kapaszkodtak s amint a jelekből látszik, egész életükre rendezkednek be a hatalom székében. Mindezeket fontolgatva arra a gondolatra jutunk, hogy talán kár is azért a sok erőfeszítésért, amelyet az ellenzék Tisza gárdája ellen kifejt. Hiszen tisztában van velük mindenki ezen országban s ha mégis kap a munkapárt főispánokat, képviselőket, minisztereket, kortesokat, szavazókat fölös számban is, az nem mutat mást, minthogy nálunk a becsület egészen mellékes dolog, de igenis lényeges az, hogy — habár elvtagadás árán is — megszerezze kiki magának és családjának azt a kétes dicsőséget, hogy a kormány kegyéből cimek, állások, sőt megszolgálatlan pénzek hulljanak a koldustarisznyába. Az utcai kártyafelhö és sófelhö nem állítja meg Lukács automobilját, épugy a parlamenti leleplezések s az ellenzék tüzes támadásai nem képesek Tiszát megállítani a megkezdett úton, hiszen amíg idegei bírják ezt az észbontó játékot, kap ö elég vigasztalást párthiveitöl és a vidéknek mindig szolgálatrakész kormányszolgáitól. S ha még ennyi bizalom se elég, Bécsbe fut, ahol tárt karokkal fogadják, befoltozzák megrepedezett lelkiismeretét, letörlik könnyűit, szivének fájó sebeit bekenik a felsőbb kegyek olajával. Igy azután mindig megifjodva tér vissza a goromba magyarok közé, s reményei megsokszorozódnak arra nézve, hogy mégis csak sikerül koldussá tenni ezt az országot és lábai elé fektetni. Mi azonban reméljük, hogy az Isten meghallgatja a magyarok sóhajtását: „Haragtól, gyülölségtöl és minden gonosz akarattól — ments meg Uram minket!" R. Az ősök atyja volt. a feltámadt halott, aki azért jött el, hogy megtudja az élet folyását. Ezer esztendeje fogadalmat kérlelt s íme most beváltja. Siránkozva kutatja a bánat sajgó forrását. Szavaira felfigyelt a merengő. — Ki vagy, te ősz, hogy háborgatni mersz ? — Én vagyok az ősök atyja. Ezer éves halott, aki hozzád támadt, hogy enyhítsen rajtad. Szóljon ajkad, mi űzött el ezen elhagyott helyre? Összerezzent a fehér nő. — Te vagy, te vagy ősöm atyja? — Én vagyok. — Oh, neked feltárom fájdalmas szivemet. Felnyitom, hogy elitélj minden hitványságomért. Harminc esztendeje, hogy az apám élt még. Harminc éve annak, hogy együtt koldultunk. Koldus volt ő, vak és béna. Együtt sírtunk és örültünk a világ zajában. Együtt jártuk az életet s szerénységünk legédesebb boldogságot rejtett. Ami fájdalma volt — nem mondta, de tudom egyedül én voltam. Engem figyelt, engem féltett titkon. Legvirágzóbb leánykorban éltem, amikor egy rút téli idő e határba űzött. Este volt már s szállást kértünk egy szegény embernél. Egész éjjel nem volt álmom. Éjfél után többször hallottam, hogy az atyám fájdalmasan sóhajt. Nagy kétséget szült ez bennem. Hajnalfelé fájdalomról panaszkodott. Megértettem mindent. Tudtam, hogy nagy baj van, ha ő egyszer szomorúra nyitja meleg ajkát. Ugy is volt. Szenvedése fokozódott. Én pedig nem tudtam, mitévő legyek. Ezt mondta csak: vigyázz . . . édes lányom vigyázz ... s többet nem szólt. Szemét lehunyta, csak néhanéha tekintett reám. De már könnyes, erőltetett volt a pillantása. Éppen azért határoznom kellett. A kisdedóvó jubileuma. Az óvóiskolán keresztül visz az ut ki az életbe. Innen visszük az első gondtalan játékok, az első álmodozások, az első játszi gyermekdalok s mesék emlékeit magunkkal. A gyermek itt jut a jó dedónéni (az én koromban dedóbácsi volt) faragó vésője alá s hogy a nevelés szobrászati munkájára hozzá adott nyers kis kőtömeg finomult alakot öltsön, vésőjét a dedónéni a maga jó szivének fenőkövein köszörüli nap-nap után, mire azután az éles véső könnyű szerrel távolítja el a sokaktól megbámult s hiába mindig legszebbnek maradó szoborról, a gyermekről, a bántó egyenetlenségeket. Ezért nem is csoda, ha a kisdedóvó minden zuga belekapaszkodik abba a kis csöppségbe s benne hagyja emlékeinek rózsáit. Mindig bizonyos előszeretettel, odaadó hangulattal emlékezünk a gyermekévekről, még akkor is, ha nehéz helyzetekben bontakozott ki gyermekéletünk égboltozata. A gyermekévek emlékeiben azonban alig van maradandóbb korszak, mint a dedóévek világa, amelynek becézgető családiasságához, égbe szárnyaló imáihoz, apró tréfáihoz, szerető gondosságához, derűs fáradozásaihoz, hangos játékaihoz még meglett korunkban is annyi gyöngédséggel tudunk visszakúszni. Friss és napfényes ez a talaj a mi szivünkben ma is. Az az ima, amit a gyermekszív zsolozsma hangján az Őrzőangyalhoz ott tanultam, ma is alvóimám. Étkezésünk emléke most is oly élénk előttem, mintha a Hófehérke tizenkét törpéjét várnánk asztalhoz terítve. Az István bácsi előtt lefolyt karácsony-est ... a cica-vica vers, a kis kutya a tejes fazekakkal, stb. elcsicseregve ma is feledhetlen pillanata az én kisded gyermekkori emlékeimnek. És mintha ma is előttem lenne a hóból faragott nagybácsi; a naiv mesék káprázatos alakjai, a képes könyvek bombasztikus jelenetei, a nagy ákom-bakom betűk, gót cifraságu írások, *a táncoló-ugráló lányok, a nád paripázó fiuk alakjai vesznek minduntalan körös-körül, ugy hogy szinte azt érzem : gyermek vagyok, gyermek lettem újra. Ez a hangulat fog el, mikor a kisdedóvó jubileumát ünnepeljük. Kulturtényező ez a kis intézet Esztergom város történetében és ehhez a jelentőséghez mérten ünnepelte a félszázados emléket november 16-án a város és megye, élén érsek-atyánkkal, Csernoch János hercegprímással. Az esztergomi kisdedóvót 1863. november 15-én avatták fel nagy ünnepség kíséretében. Brunszvick Teréz grófné nagy alkotása, az óvóiskolák hasznos intézménye már ámult század harmincas éveiben Argauer Máté plébános buzgóságáből otthonra talált Esztergomban. Halálával azonban kellő alap hiányában meg is szűnt. A nemzeti alkotmány ébredése a 60-as évek pezsgő szelleme csakhamar meggyőzte városunk több emberbarátját s pedagógusát annak fontosságáról, hogy a nemzeti közszellemet már a kisdedeknél kell plántálásba venni és a „közismereteket" már a kisdedeknél Nem messze a háztól egy fiatal orvos lakott. Átsiettem hozzá s térdenállva könyörögtem, mentse meg a szegény haldokló apámat. Az orvos intett. Intett, de nem szólt. Tudta azt, hogy koldus vagyok. S ez okozta, hogy pénzt nem adhattam . . . De amikorra megérkeztünk, atyám már hideg volt . . . Éreztem, hogy Isten büntetése s attól kezdve nem volt nyugtom sehol. Magamra maradtam s az idő tovavitt. Bánatomban egy reménység üldözött s én vakon futottam utána. Vágyat éreztem az élet után s kerestem a szépet, a jót. Megtaláltam. Városfényben akadtam rá, sárgaszínű ciprusfák honában, Es attól kezdve fájt és gyötört minden óra. Akkor éreztem meg az idők múlását. Éjjelenkint édes apám könnyes arcát láttam. Mindig láttam, mindig előttem volt. S én nem tudtam határozni. Ugy éreztem, hogy boldog voltam egykor. Akkor, mikor Istent imádva kegyelemkenyéren éltünk. Boldog idő s vissza nem tér soha. Évek múlva meguntam a várost. Gyötört a zaj, fájt a kacaj. Csak éltem, éltem céltalanul. Éreztem az Istent, láttam atyám fenyegető karját. Féltem és megsirattam minden tettemet. Elhatároztam, hogy szakitok a várossal s visszamegyek a múltba. Koldussá avatom magam újra, hogy fölleljem régi boldogságom. Jgy jöttem el ide, édes apám nyomtalan sírjára. Keresem a multat, annak örömeit, — de már nem találom . . . Ezt mondta a sápadt asszony s végszavai zokogásba fúltak. S az ős atya nem szólt közbe, nem adott tanácsot. Elindult az otthonába s ezt gondolta sirva: — Fogynak — az emberek ... MS