ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-02-02 / 5. szám

XVIII. évfolyam. Esztergom, 1913. február 2. 5. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Megérkezett a hercegprímás. Esztergom, 1913. február 1. Hercegprimásságának első hónapját az ország fővárosában töltötte dr. Csernoch János országunknak első főpapja, hogy ott megjelenésével és buzditó szózataival erösitse, bátoritsa mindazon intézményeket, a melyek az ország szivében arra vannak hivatva, hogy a kath. ügyet elömozditsák, a kath. életet fentartsák és táplálják. Hatalmas szavai mihozzánk is eljutottak, akik az ősi primási városban szeretettel és türelmesen vártuk napról-napra, hogy, miután az első és legszükségesebb munkákat elvégezte, közöttünk is feltűnjék bátorító és biztató föpásztori alakjával. Vártuk és készek voltunk arra, hogy eljövetelekor minden tehetségünkkel és a rendelkezésünkre álló összes fénnyel vegyük körül azt az utat, amelyen a főpásztor bejön ebbe a városba, amely a szeretetnek oly sok szálával van szivéhez fűzve. Nem irigyeljük azt a hónapot, amelyet az ország politikai fővárosának munkában feláldozott, hiszen tudjuk és meg vagyunk győződve róla, hogy a vezér az ö legnagyobb tudása szerint arra a helyre állt először is, ahol az ö jelenlétére, bölcs szavára és példaadó cselekedeteire legnagyobb szükség van. De mindezeken felül olvassuk a főpásztor beköszöntő levelét, amelyet ama munkája közben irt föegyházmegyéjének s abban fönséges szavakkal emlékezik meg Esztergomról, az ö székvárosáról a magyar ^——• AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA, Örökbefogadás. Irta: Csite Károly. Süvölt a szél, szitálja a frissen esett térdigérö havat. Mintha csak vakitó fehér portengerben úsznék a sík mező. A major felé vezető tág uton két hótól fehér alak botorkál. Az elől baktató hosszú, de görnyedt, csontos férfiú, az utána csapáiban lépegető pedig egy kis leánygyermek. Baján takács igyekezik öt éves kis unokájával a majoron túl fekvő Halastó községbe jutni, ha ugyan oda érkeznek ilyen zimankós időben. Az öreg fejéről hiányzik a föveg. Régi, kopott sapkáját már a faluvégen lekapta fejéről a szélvész s tudja az Ég, merre vitte. Gyér, hótól nedves haját cibálja, össze vissza kuszálja a szél. Bal karján egy kis kendőbe kötött bugyor, jobb kezében pedig idomtalan bot, mely nélkül már menni sem tudna ilyen időben s ilyen útban. A gyermek hátul nyöszörögni kezd: •— Üljünk le egy kicsit, nagypapa! Én nem tudok már menni! — Nem lehet, gyermekem, elaludnánk és i megfagynánk a hóban. — Jaj, én ugy szeretnék a hóban aludni! — Ugy-ugy I rá érsz te még az örök alvásra. Nekem hisz' legjobb volna már ugy tenni. Valószínű, hogy ott is lesz az én éjjeli ágyam. A gyermek megáll. Hangos sírásba fog. Felelős szerkesztő : ROLKÓ BÉLA. katholikusság fővárosáról, midőn életpályájának csodálatos eseményeiről elmélkedve s az Isten hatalmas kezének rendelkezéseit csodálva ezeket mondja: „Joggal hihettem, hogy földi pályám végállomásához eljutottam s a kalocsai főszékesegyház ivezetei alatt van a nyugvóhely, ahol földi vándorlásaim fáradalmait fogom kipihenni. Ám máskép határozott felölem az Úr. A végállomásnak vélt helyen csak másfél évet tölthettem. Váratlanul, a zavartalan munkásság csendjében ismét megszólalt az Űr. Sokáig tűnődtem rajta, az Isten hívása-e a fülembe csengő hang. Eljutottam az Isten hegyéig, Hórebig, azaz a magyar egyház egyik legszentebb magaslatára, hol ezer gond és aggodalom között őriztem nyájamat. Hogyan gondoltam volna, hogy még nagyobb és veszélyesebb föladatra szánt az Űr, mikor már angyali vállaknak is félelmetes terhet viseltem? Megijedve tekintettem körül a szózat hallatára, mint Mózes Hóreb hegyén, s rövidesen meg kellett látnom, hogy tényleg az Úr hiv engem. Akik e földön az Úristen nevében kormányozzák az egyházat és az országot, világosan tudtomra adták, hogy a nagy esztergomi egyházmegye püspökévé, az ország felét magában foglaló esztergomi egyháztartomány érsekévé és az ország prímásává rendelnek. Leborultam az Oltáriszentség előtt, mint Mózes az égő csipkebokor előtt, s megvallottam gyöngeségemet: Ki vagyok én, (Éx. 3, 11.), hogy ily nagy föladatot — No, miért sírsz, te kis árvaság, te ? ! — fordul meg az öreg. Hüpögve mondja a gyermek: — Miért mond olyant, nagypapa?! Miért akar meghalni! — Ejnye no, még ilyent! Hát mondtam én, hogy meghalok?! . . . Dehogy mondtam, dehogy mondtam. No, csak ne sirj! Jer, viszlek! Ölébe emeli az agg az unokáját s ugy botorkál tovább, lihegve, mig csak ki nem merül a fáradságtól. — Megállj, kicsinyem, leteszlek egy kicsikét, igy nehéz vagy nekem. Kapaszkodj inkább a hátamra: ugy viszlek. Ugy nem esel tán olyan terhemre. A gyermek nagyapja hátára kapaszkodik, átöleli az öreg nyakát. Baján takács erre ismét megindul, ingadozó, határozatlan léptekkel. Mígnem nagy hófúváshoz ér s az utat eltéveszti s az árokba lép: derékig sülyed a hóban. Nagy üggyel-bajjal kivergődik onnét s egypárszor térdre is bukik s a gyermek görcsösen kapaszkodik a nyakába. Teljesen kimerülve a fáradságtól és gyengeségtől érkezik a majorig. — Menjünk be ide egy kis időre pihenni! — szól az öreg s befordul a major kapuján. A majori gazda ajtaján kopogtat be : — Krisztus Urunk szent nevére kérünk, eresszetek be egy kis pihenésre minket! — Isten hozta, Isten vezérelje be kendteket hozzánk! — szól ki Baloghné a konyhából s ki jő hozzájuk s a kis leányt leemeli nagyapja hátáról, ölében viszi be a jó meleg szobába. — Tessék beljebb kerülni, bátyámuram. FogKéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv köny vkereskedesében. rósz reám? S hosszas ellenkezésem után csak az Úr Ígérete vígasztalt meg: Én veled leszek s lesz jeled, hogy én küldöttelek téged. Mondd nekik: Atyáitok Ura Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene küldött engem hozzátok. (Ex. 3, 12, 15.) Erre meghajoltam az Űr parancsa előtt mondván: íme én fölmegyek — a magyar Sión szédítően magas ormára — s mondom nekik: Atyáitok Istene küldött engem hozzátok." A hatalom gondolata másokat csalogat és épen ezért törekednek is utána, a mi föpásztorunkat azonban a Gondviselés hatalmas keze vitte előre, vitte a magasba, ragadta egyik helyről a másikra. Emberi kéz nem tudja igy irányítani az életet, igy csak a természetfölötti erö működhetik, mely megelőzi az ember óhaját, gondolkodását és vezeti tetteit. Valóban elmondhatjuk, hogy az Isten adta öt nekünk, Isten vezette közénk, hogy tanuljunk töle több bizalmat cselekedeteinkben és nagyobb mélységet hitünkben. Őszintén, természetes szavakkal köszönt be hozzánk a mi hercegprímásunk, erre tehát hasonló őszinteséggel kell felelnünk s azért természetesen ki is mondjuk és megvalljuk, hogy mind a lelkiekben, mind pedig az anyagi haladás terén sokat vár és kér töle ez a város. Nem önző, nem kicsinyes várakozás ez, hanem a gyermeknek bizó és szeretetteljes közeledése a jóságos atyához, akitől laljon helyet! Ide tessék ülni, ni, ide a kályhához közel.. . Avagy tán előbb mégis egy kicsit távolabb a kályhától, mert megártana a nagy hideg után e nagy meleg. — Köszönöm, édes húgom asszony, jó hely nekem itt e sarok is. Ugy is mindjárt megyünk tovább, csak egy kicsit pihenünk. Rövid a nap, hamar eljő az este. Addigra Halastóba akarok érkezni. Apjához viszem ezt a gyermeket, ha ugyan elfogadja. — Ilyen időben csak nem mennek tovább. Meghálnak itt nálunk. A kicsike ruhája egészen átnedvesedett a hótól. Ni, a kis cipőjén is bement a hideg nedvesség. Még megtalál hűlni, a kis galambom . .. Hadd vessük le, csöppem, a cipőcskét: megdörzsöljük a jéghideg lábacskádat s uj száraz harisnyát húzok reá. Azzal elkezdi vetkőztetni a kegyetlen hidegtől félig megdermedt leánykát s ágyat bont neki: bele bujtatja. — Egy kicsit melegedj át virágocskám, aztán felöltöztetlek tiszta, száraz ruhába. Az agghoz fordul aztán szerető gondoskodással: — De hisz, kedves bátyámuram is átázott. Csupa viz a haja... Tessék ez a kendő, törölje meg magát vele. Vesse le a kabátját is. Itt az uramnak egy kabátja; vegye fel ezt magára. < — Köszönöm, húgomasszony. Én rólam ne gondoskodjék. Minek ? . . . Nincs nekem már semmire szükségem a világon, ép ugy, minthogy a világnak sincs már semmi szüksége rám. Csak ezt a gyermeket tudjam még elhelyezni ott, ahol tulajdonkép eddig is a helye lett volna; az apja-