ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-11-16 / 46. szám

A panasz indokolt volt, ámde én, aki ezeket a dolgokat hovatovább közel egy fél évszázad óta figyelem meg, megállapítom azt is, hogy még messze vagyunk attól, ahol lennünk kellene, a gondviselés iránti hálával és azon férfiak iránti kegyelettel, akiknek ez a fejlődés köszönhető, meg kell állapitanom azt is, hogy haladunk, erősödünk és intelligenciánknak idegenkedése, habár lassan, de csökkenőben van." Apponyi Albert gróf mondotta e szavakat, aki csakugyan félszázad óta nézi a magyar katholicizmus küzdelmét. Nemcsak nézi, hanem a saját meggyőződése szerint részt is vesz ezen küzdelemben. Van rá elég oka, hogy a mostani eredményeken örvendezzen, hiszen jól emlékszik ö arra, amikor a miniszterek, a képviselők letagadták, megtiporták vallási meggyőződésüket, sőt a legegyszerűbb falusi jegyző is restelte magát katholikusnak vallani, mert hátrányos volt rá nézve vallási ilynemüsége a közigazgatás urai előtt. Glattfelder Gyula csanádi püspök már jobb időkben lépett a kath. küzdelem porondjára. Közel két évtizedre terjedő munkássága idején alkalma volt megfigyelni a kath. tábor eröfeszitéseit s az egyesek buzgóságát. Azért megértjük az ö lelkéből felfakadó panaszos hangokat: „Én gróf Apponyi Albertnak annyiban ellenmondani merek, hogy ő azt állitotta, hogy nagy lépéseket teszünk előre : én kedig kénytelen vagyok kimondani, hogy bizony sajnos, csakis kis lépésekkel haladunk. Hatás az volt sok; öröm, lelkesedés és taps volt annyi, hogyha ezekkel harcokat lehetne vivni és országokat lehetne meghódítani, akkor a mi Katholikus Nagygyűlésünkből már a világot is meghódítottuk volna,. De én kimondom, hogy én eredményeket szeretnék látni, tiszteletreméltó eredményeket, amelyek ugy szólnának, hogy ebben az országban a katholikus társadalomnak nagyobb súlya és tekintélyesebb pozíciója legyen, mint aminő volt még csak néhány esztendővel ezelőtt. Jelenleg teljesen uj helyzet állott elő a kath. szervezkedés életében. Ugyanis eddig a kath vezérek — minden tehetségük és értékes munkásságuk dacára — nem tudták az egész ország katholikusságát maguk köré tömöriteni, mert vagy a néppártot, vagy a népszövetséget, vagy pedig egyes egyházmegyéket képviseltek. Most azonban a nagytehetségű és agilis hercegprímásban, dr. Csernoch Jánosban megtaláltuk azt a vezért, mint a kővé meredt Niobe, mozdulatlanul nézett maga elé. A kis csokor kiesett kezéből, ajka remegni kezdett. — A keresztények Istene — suttogja, mint, egy álmodva — levágta a lóról . . . nem találták sehol . . . Felugrott, zavartan körülnézett s szakadozva kiáltotta: — Majd megyek én s ha életembe is kerül, de megkeresem őt. Marcus meg csodálkozva nézett utána s annak örült, hogy milyen jó, hogy búcsúzásul nem szorította meg a másik kezét. * Róma felé vezető úton, a sötét platánok alatt néhány lovas katona üget. A hold tisztán s homálytalan mereng le a milliom csillag özönéből s megvilágítja hosszan végig az egész utat. A csapat megáll. Egy érces hang hallatszik, parancsot osztogat. Aztán leszállnak a lóról és tüzet raknak egy szikla alatt. Egy ősz aggastyán is velük van, ott ül a tűz mellett, de rab, jobb keze a bal lábához van láncolva. Merengve néz a tűzbe, csodálatos arc, a félelemnek nyoma sem látszik rajta, ajkán meg mennyei komolyság ül. A tűztől könnyes szemévei feltekint az égre, mormol valamit, talán imádkozik. A katonák bográcsot akasztanak a tűz fölé, mindegyik három marék száraz babot hajit bele s aztán leheverednek és szótlanul bámulnak a tűzbe. Az út mentén sötét alak közeledik, megáll, figyel, aztán lopva előre siet a bokrok árnyékában. Ismét megáll, kendőjét, mely testét fedi, jobban kinyitja s feszülve nézi a katonákat. — Ott van — mondja elégedetten s neszaki az összes magyar katholikusokat maga köré tudja tömöriteni s legmagasabb méltóságának varázsával és hatalmával további sikereket is tud biztosítani a nagy és szent ügynek. R. — Főispáni installáció Hontban. Hontvármegye évtizedek során arról volt hires, hogy az uralmon levő kormánnyal szemben mindig politikai kiskorúságban szenvedett. Az „Esztergom" mult számában megjelent vezércikk nagyon találó a honti viszonyokra. A kormány ragadozó vércséi előtt itt is ugyancsak meglapulnak a gyámoltalan állatkák. Nem nézik, honnan jött, mi volt, csak azt tartják szem előtt, hogy a „Gondviselés szemelte öt ki" és a „hatalom nevében" jött. Ivánka Istvánról van szó, akit Hontvármegye f. hó 6-án installált a főispáni székbe Ipolyságon. Az, hogy pazar pompával fogadták, hogy barátai, elvtársai és a kegyek várományosai bőszáju bombasztokkal toasztirozták, már sablonos és minket nem érdekel. Minket inkább Ivánka István politikai aposztáziája érdekel. Mert nagy ut kell ahhoz, hogy valaki, aki azelőtt Hontvármegyében az ellenzék vezére volt, elvi átvedlés révén, mint kormánypárti bejusson a főispáni székbe. Az átvedlési mosakodást el is végezte a főispán ur a programmbeszédben, de a nagy mosakodásba annyira bele melegedett, hogy nem annyira tisztázta, mint inkább mungó olajjal festette be magát. Csak politikai kiskorúak előtt lehet egy volt ellenzékinek pirulás nélkül ilyeket kiereszteni' a száján : „az acél lelkű Tisza Istvánt, a mi „vaskancellárunkat" vezéremül fogadtam. Akinek önzetlen, önfeláldozó hazafisága, nagy államférfiúi kvalitásai, tetőtől talpig férfias nyilt jelleme, határozottsága, tettereje elragadtak és követésre szólítottak." Kedves Tisza István ur, ha ön eddig még nem tudta magáról, hogy kicsoda, legyen szives olvassa el honti druszájának a beszédjét és ébredjen, eszméljen, mert Hontvármegyében nov. 6-án az Ur 1913-ik esztendejében ön lett a fölmagasztalt egyiptomi József, „zafnat paanach" — a világ szabaditója !! De ne csodálkozzunk azon, ha az uj honti főispán olyan hősiesen bemungózott, mert csak honti embertől telik ki az oly „őszinte gyónás," hogy programmbeszédjében bevallja, hogy „a benne lassan fölébredt ambíció, a hiúság ördöge" volt a főargumentum a főispánság elfogadásához. A mult hónapban a megyebizottsági tagok jelölésénél a bevallottan ellenzéki érzelmű kath. papok kibuktatására mindent megtett s ez a kidicsért türelemnek nem a legfényesebb kommentárja. A tapintatosságáról nagy hirességü Jankovich Béla miniszteri asszisztálása mellett Ipolyság kapott már más vallású tanfelügyelőket, ugyanolyan szolgabirókat, az állami gimnáziumhoz nem kath. tanári kart, most egy türelmetlen főispánt, jóllehet telenül a szikla felé közeledik. Hátulról felkúszik rá, aztán legugol. Szikrás füst jön alulról. Lenéz, körülötte feküdnek mind, szótlanul, az egyik épen felkel, megkeveri a főzeléket, sót dob belé és ismét lefekszik. A sötét alak, meg idegesen kutat ruhája I ráncai között, majd egy kis skatulyát húz ki, felnyitja, szürkés por van benne. — Épen elég lesz — gondolja magában, mialatt teljesen ellapul a sziklán. A port a markába veszi s hosszú kezét a bogrács fölé tartja, melyből hosszú vékony csíkban szóródik a por kifelé. Aztán figyelt. A katona megint felkel, megkeveri a babot, leveszi a tűzről, megfőtt. A legények körülveszik, csak a rab maradt a helyén. Fejével int, hogy nem eszik. A vacsora véget ér, a sötét alak meg ott fent feszülve figyel. Helyeslőleg int a fejével, amikor az első álmosan a tenyerébe hajtja fejét — ennek használt. Ezt követé a második, majd harmadik s néhány perc múlva elalszik az egész csapat. A sötét alak megmozdul a sziklán, kendőjét maga köré fonja s csendesen kúszik le a szikla oldalán. Épen szembe kerül a rabbal. A haldokló tűz vörös fénye visszaverődik hosszú termetén, mereven áll, küzd magával, hogy vájjon közelebb lépjen-e. Valami hajtja, valami titkos erő, láthatatlan kéz kapaszkodik belé s húzza, ő meg enged. Egészen közel lép hozzá, letérdel, arcába néz, de alszik. A csukott szempillákat vékony csíkban könnyek övezik, melyek az arc barázdáin folynak lefelé. Egy ideig nézi ezt a szenvedő arcot, aztán hozzá simul úgy mint régen-régen. A rab felébred, meglepetve néz körül, a lángok éppen akkor lobIpolyságon 80% róm. kath., 15% zsidó és csak 5% protestáns hivő van. A frazeológia ágyúöntödéjéből mégis újra meg újra kidurran a frázis, hogy a honti papok fanatikus felekezeti politikával üzérkednek. Mi várunk, nyugodtan várjuk azt a korszakot, amikor majd megszűnik a politikai, de még a lelkiismereti szabadság is megyénkben. Mert Hontvármegyén még sokat kell „puhítani." Hadd játsza hát ki magát a politikai reformáció! Ellenzéki. A három kassai vértanú szobra. (Az esztergomi bazilika uj ékessége.) A szent István oltárkép alatt, melyen első szent királyunk felajánlja a magyar koronát a Boldogságos Szűz Máriának, az eddigi márvány tabernákulum helyébe alították fel a mult hét hétfőjén a három kassai vértanú karrarai márványból készült csaknem életnagyságú csoport-szobrát. Az oltárképről sz. Istvánon kivül sz. Imre néz le a hit hős bajnokaira, előttük pedig sz. Erzsébet és szent Margit szobrai állanak mintegy tiszteletőrséget. 1905. január 15-én volt a nagy nap, midőn X. Pius pápa csalhatatlan tanítói tekintélyénél fogva kimondotta a római sz. Péter bazilikának konfessziooltárától- hogy Pongrácz István, Grodeczky Menyhért Jézus-társaságbeli misszionárius atyák és Körösi Márk esztergomi kanonok és szemináriumi rektor az ég boldog lakói közé tartoznak. Ugyanaznap este a pápa ünnepélyes menetben a hivők tízezreitől kisérve a sz. Péter bazilika oszlopcsarnoka felett elhúzódó u. n. beatifikációs terembe vonult s a három kassai vértanúnak az oltár felett elhelyezett képét leleplezve, fejük köré szőtte a nyilvános kultusz megadása által azt a dicskoszorut, melyet Isten sajátkezüleg már háromszáz év előtt font derék bajnokainak homloka köré — mindjárt a hős vértanú halálát követő napon: 1619. szeptember 8-án. Méltó, hogy kassai kinzatásuk és nagyszombati nyugvóhelyükön kivül az esztergomi bazilikában is megdicsőíttessenek, hova az egész ország zarándokol, hogy itt megismerve a nagy hithősöket, széjjel vigyék az egész országba tiszteletüket. Az esztergomi főkáptalan bőkezűségéből mintegy 30.000 korona költségen készült a szoborcsoportozat, az esztergomi bazilika ez uj, kiváló disze. A szoborcsoport alkotója Kiss György hírneves egyházi szobrász, kinek ez uj mü talán legsikerültebb alkotásai közé tartozik. Első pillanatra meglátszik, mennyi ambicióval és lelkesedéssel dolgozott a művész ugyancsak megihlető tárgyán. A sablonos beatifikációs mozzanat helyett a vértanuk szenvedéséből ragadott ki Kiss György dicsérendő realizmással egy mozzanatot, talán a legmeghatóbbat és egyúttal a legesztetikusabbat: a három sokat szenvedett hithős utolsó bucsuzását! bánnak el, s csak a vörös izzó parazsak világítanak a csendes éjben, mint valami Marotaurusnak tüzes torka. — Ki vagy jó lélek? kérdi a férfi, gyengén megragadva a jövevény kezét. — Áldott légy, ha az Úr nevében jössz. — Oh én nem ismerem a te uradat — feleli az remegve. A rab megrázkódott, megismerte a hangot, amely a szivéig hatolt. — Zelma . . .! S ez megragadta azt a bilincslevert kezet és hosszú, bensőséges csókot nyomott rá. — Saul — rebegte halkan, érted jöttem, megmentelek, nézd, itt alszanak mind, felülünk eme őrizetlen lovakra és elmegyünk messze-messze, vissza Jeruzsálembe, ott várnak téged, várnak még mindég . . . Saul meg csak nézett maga elé, mintha álmodna. — Hogy jöttél ide hűséges lélek, ily meszszire a hazától. — Veled jártam én kezdetben mindenfelé, követtelek, mint az árnyékod, de nem mertem közeledbe menni, te más lettél, megváltoztál, kimagaslottal az emberek közül s én szivemben imádtalak. Mikor keletfelé mentél, nem követhettelek, azért hazatértem, most azonban hallottam, a hazatérő katonák beszélték, hogy elfogtak, utánad siettem, éjjel-nappal szárazon-vizen mentem, hogy megmentselek, jer, édes Saulom jer... nézd mily csendes az éj, reggelig messze leszünk. Saul felnézett az égre, már nem volt könnyes a szeme, határozott elszántság ült ki rája.