ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-01-26 / 4. szám

XVIII. évfolyam Esztergom. 1913. január 26 4. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor, Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKÓ BÉLA. Kéziratok a szerkesztőség", előfizetések akiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv korty 7kereakedeaében. — Ismételt igazságtalanság-. A közoktatásügyi körök ismét elkövették azt a bűnt, amely az állami lelkiismeretbe csúnyául és eltörülhetetíenül beleégette bélyegét. Nem akarjuk egyenesen a minisztert kihúzni a szégyenletes deresre, mert ugy hisszük, hogy ilyen nagy urak ritkán gondolkoznak a saját eszükkel, hanem nagyon is az előterjesztést tevő egyének logikája és argumentumainak hatása alatt állva dőlnek rá kényelmesen arra az irányra, amely a hatalmat nem veszélyezteti, sőt a zúgolódó kántorok ezreinek méltatlankodása és támadása ellen is védelmet biztosit a szabadkőműves újságok csapatában. Az igazságtalanság megismétlődött! A csúnya bünt ismét elkövették ! A kántorok félig ingyen végzik a népoktatás nagy munkáját. De elmélkedjünk, miért tehette meg a miniszter ezt a ferde lépést, midőn a tanítók jólététének előmozdítását célzó fizetésjavitásról van szó?! A miniszter cselekedete ellen van a mult. Az ö múltja, vallási és politikai elveivel, felfogásával és irányával, ellene van általában a múltnak felfogása, amely semmiféle sötétséget, elmaradtságot sem szimatol abban a tényben, ha a miniszter az egyháznak szoros szolgálatában levő tanítókkal szemben is a lelkiismeret szava szerint jár el. A lelkiismeret szava mindig elsőbb, mint a hatalmi érdekek. A jelen Ítélete is csúful elmarasztaló a miniszterre nézve, mert hiszen a mai szociális világban egyedül a pesti kültelek! berúgott cucilista had nem látja be, hogy a végzett munka arányában kell részesülnie mindenkinek, az anyagi javakban, tekintet nélkül arra, hogy talán az illető vallási szolgálatokat is végez-e. A miniszter ur egyedül a jövőben bizhat, abban a jövőben, amikor a hitetlenek álmai szerint a templomok muzeumok lennének s a kántori kőzik s a felfogása szerint ugy is kiveszendő hivatalra való tekintetből nem akarja zavarni a fizetési rendszer egyöntetűségét, akkor megértjük eljárását, de viszont nem látjuk be, hogy miért kellene az országnak tűrnie az ilyen kormányférfiakat. A műveltség és a zene elválaszthatatlanok. Már csak ennek szempontjából sem volna szabad ilyen eljárással elriasztani a fiatal tanítókat a zene kultiválásától. Ezt az egyet a szabadkőművesek is elfogadják. Kaján. A mi teremtményeink. Esztergom, 1913. január 25. Honnan jöttek? Mikor tűntek fel? Senki sem kérdi tőlük, csak hódolnak nekik és dicsérik okosságukat, amellyel a kezükbe kaparitották a kormányzás és a gazdagság eszközeit. Ha mesélni akarnánk, mégis el tudnánk mondani, hogy honnan jöttek! Söt keletkezésük ideje is mélyen be van irva emlékezetünkbe, hiszen olyan rozsdás, kormos, poros kis csillagocskák voltak s mi az összetartás, az önzetlen agitáció s a fényes dicséretek kenőcsével tisztára, fényesre kidolgoztuk őket. Fényleni kezdtek s felültek e szegény hazának többi csillagai közé — sajnos sok hamis fényesség van közöttük — s ekkor mások is meglátták őket. Mi büszkék voltunk rájuk, fújtuk a dicséret trombitáit. Az eredmény az lett, hogy a mi teremtményeink meglátták önmagukat, a nemes célt és minket, a katholikus agitáció embereit elfeledtek. Szerény alakunkat, szerény csoportunkat nem látták meg a dicsőség fényétől. Hogy kitől, mitől kapták nevüket, kik tolták fel őket a haladás pályájára?! Azt nem szokták kérdezni s ha mégis megkérdezi valaki, mi lenne természetesebb felelet, minthogy a tehetség utat tört magának, az érdem kivivta a maga jutalmát. Vagy két évtizeddel ezelőtt erősen folyt a katholikus tábor szervezkedése. Kimagasló vezérünk volt gróf Zichy Nándorban, akit meg kellett látnia jóbarátnak, ellenségnek egyaránt. Meg is látták öt sokan olyanok is, akik fényes nevük dacára szerény viszonyok között, sekélyes kilátások keretében nézték a jövőt, de a vágyak az álmok nem hiányoztak belőlük s tudták értékelni a mozgalmak termo képességét. A katholikus szervezkedésnek, a néppárti politikának mezején egyszerre előtűntek azok az ifjú munkások, akiknek belseje, szivüknek igazi vágya titok volt előttünk s bár velünk tartottak, az előre látó tartózkodás útját sohasem hagyták el. A rozsdás csillagokat kifényesítettük s ők vezettek bennünket, a nép bizalma törvényhozókká tette őket s a parlamentben, bár nehezen türt tényezők voltak, számolni kellett velük az uralmon levő liberális hadnak is. A reakció lovagjainak nevezték őket, de a gúnyolódás még ismertebbé tette nevüket s épen az ellenségek vágytak arra leginkább, hogy kiszakitva őket a mi sereAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Alkonyat. Az a szoba, ahol azon a havas délutánon csendesen beszélgettünk, egészen különös, rendkívüli szoba volt. Alacsony, összenyomott mennyezete mint súlyos árnyék borult fölénk s a homályba csak egy szük, vakos ablak engedte a fényt beszűrődni. Az egyik falon nagy, négyszegletes zöld posztó-alapon rozsdás fegyverek lógtak, régi idők kísértetei, porosan, álmosan és tunyán hallgattak a falon a homályos fényű kardok mellet. Aztán egész vadásztrófeum díszelgett még ott, lovaglószerszámok, fényképek délceg lovasokról, nagy, pompás házakról, erdőkről. Az asztal empire volt, a szék testes barokk, a szobrocskákról rokokóvirágok hullottak alá, a divány angol bőrdivány volt és általában az egész bútorzat kevert volt, minden fajtából egy, s ez valami groteszk szint adott a szobának, amely széles, nyomott ház végében húzódott meg hallgatagon. Egy fáradtszemű, ezüstösfejü öreg ur ült az ablaknál, a beeső fény átvilágított levegős haján, látszott a bőre rózsaszinsége is a fehér, csillogó havon keresztül. Nekem úgy tetszett, mintha hajából egy kegyetlen lény szitta volna ki a szint: I az idő. Az öreg (ír csak néha szólt, inkább a havazást nézte szelid-kék sze mével, melyre mintha iehelletszerü fátyol borult volna. Talán gondolkozott is közben az elmúlt időkről, a szép boldogságról, talán belenézett a messzibe, utána, és hívogatta is vissza : jer vissza csak egy szóra . . . És talán sirt is. könnv nélkül a sze^énv : nediff ez a legégetőbb siras ! Mar menni szerettem volna amikor megszólított és remegő hangon beszéln kezdett, mintha valami hirtelen kinyitotta volna E szava zsilipjét. — Akkor, fiam, ugy húsvét táján, mifélén! már zöldülni kezdett minden. Egyedül kódorogtarr, a széles mezőkön sarjudó vetések között, zöldbe borult utakon át bejártam fél egálját valami elringató, tiszta nyugalomban . . . Elhallgatott. Nézett rám egyideig és újra kezdte: — Nem gondoltam semmire, talán még annak se örültem, hogy mindaz, amit itt látok, az enyém — s csak a tiszta kék ég fölötte mindenkié — csak annak örültem, hogy élek, hogy láthatom mindezt, hogy lélekzek s érzem a szellc bársonyát és ... és egyszerre haza felé fordultam, kissé fáradtan, kábultan a fűszeres levegőtől, kívántam már a nyugodalmat s a feleségem szavát, azt a békés házat, amelyben csendesen éldegéltünk, így mentem haza sietve. Szokatlan voll a csendesség, amely rajta ült a házon, mint a halálmadár . . . igen, halálmadár . . . van okom rá, hogy ugy mondjam, átfutottam vagy három szobán s senki se jött felém. Különös, gondoltam, mi ez itt? s hívogatóan szóltam be a szobákba, Sehol senki. Csak az utolsó szobában volt valaki. Az én szobámban . . . Elhallgatott. És csak ennyit mondott: — S azóta itt vagyok; Többet nem birl szólni ... A fájdalom megmarkolta szivét. Ö bizonyára tudta, hogy nekem is fáj ez. De hiszen fáj itt minden, mert itt minden emlék, egy darabka mult és a mult fölött ott ül fehér hajával ez a csendes ember, aki már csak a havazást néz: s akinek lee-szebb az alkonvat. és akinek nincs senkije már, csak néma kísértetei járnak el hozzá fájdalomajándékkal . . . Megrázott valami belsőmben elhalt, nagy 1 sóhajtás, amelyben benne csapdosott minden, amit csak érezhettem. — S azóta itt vagyok — ismételte az öreg ember, tompán nyomván meg az azóta szót. Azóta! Odakünn most havazik. Szállnak a pihék sűrűn, mint fehér pillék. Alkonyat van, az óra tik-takkol, búg a kályha, meleg van idebenn s valakinek biztosan fáj a szive idebenn . . . Akinek szivére már rá havazott az idő. S aztán hirtelen felkerekedtünk, az öreg ur — neve oly mellékes, Tamás Zoltánnak hívták — szótlanul öltötte fel bundáját, sokszor mentünk ugy ki megegyezés nélkül, de egybe tartva. Mit szeretett rajtam Tamás ur? Hogy fiatalságommal tudtam sirni az ö életén? Hogy szívesen hallgattam a szive verését? És mit szerettem rajta én ? Tán, hogy ősz haja olyan volt, mintha ezüstből sodorták volna mindegyik szálát ? Hogy tudom, mi az: fájdalom, mi az: vérezni a fájdalom alatt és tűrni néhány sóhajtással? Ki tudja? Nem tudom bizonyosan, de ezekre a napokra ugy emlékszem vissza, mint gyermekkorom verőfényére, amelyet egy élet alkonya sugárzott rá. Mintha langyos tömjénfüstben fürdetném lelkemet, mikor rágondol a hallgatag Tamás bácsira, aki akkor, azon a szép, havas alkonyaton kezén fogott és vezetett magával a hóesésben s most amikor visszanézek, látom kettőnket: fiatal, zsenge gyermek, öreg ember tartja kezét . . . alkony ... és mindegyikre, igen, mindkettőnkre egyként hull a hó . . , a hó! Joób Endre.