ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-01-26 / 4. szám

günkböl a maguk törekvésének csatasorába állíthassák. S amikor oly savanyu kenyér az ellenzékieskedés kenyere, a kuruckodásnak fényessége pedig meddő jövőre nyithat kilátást, ki vehetné rossz néven a katholikus ellenzék embereitől, ha rövid cimboráskodás után hátat fordítanak azoknak, akik verejtékezve, görnyedve és könnyezve rakták ama lépcsőket, amelyen felvezetett útjuk a kormányhatalom méltóságáig. A francia katholikusok keserűen jegyzik meg az elnökválasztás után, hogy bár ök is segítették Poincarét az elnöki székbe, bár politikai pályáján tolták előre azért a titokban elsuttogott néhány jó szóért, most a hatalomban még sem hajlandó magát exponálni, hanem odasúgja segítőinek, hogy lehetőleg hallgassák el barátságukat, mert a katholikusok barátsága csak árthat a franciák elnökének. Ráismerünk a magunk helyzetére a franciák sorsában, hiszen a mi teremtményeinket is nagyon kínozza az, ha nyilvánosan magunknak követeljük őket, gondolkodásukat, irányukat és törekvéseiket. Szó sincs róla, hogy a hatalomban megemlékeznének régi szövetségeseikről! Akkor már csak egy vágyuk van, egy törekvésük: megnyergelni a közvéleményt s jó mélyen beleülni a hatalomba. Ha jönnek a liberálisok, a szabadkömivesek s a többi radikális hadak s először lassan, majd hangosabban elmorogják bizalmatlanságukat, rámutatnak a miniszternek klerikális múltjára, tenni kell valamit, valami nagyot, amiből megtudhassák, hogy a mult végleg lezárult s a klerikális vezér testestöl-lelkestöl átadta magát az ellenséges hadaknak. S az alkalom nem késik soká! Ellenségeink rámutatnak a kivégzendő egyénekre. Egyedüli bűnük, hogy lelkiismeretesek és intézkedéseikben is keresztények. A közülünk kipártolt miniszter kivégzi lassan s eltolja őket törekvéseinek útjából. Sokszor gondolkodunk, hogy emberfeletti fáradozásainknak miért is nincs meg a megfelelő eredménye, gyümölcse? Felhozzuk az ellenségek nagyobb áldozatkészségét, fanatikus kitartását, féktelen száját és csábító erkölcsi szabadosságát. Pedig mindezek dacára el kellene veszniök s a mi győzelmünk napjának fel kellene ragyognia, ha éppen a legjobbjainkat, a legjelesebb erőinket le nem szédítené az ambíció a helyes törekvések útjáról. Minden átpártolásnál, minden vezéri átbukfencezésnél az ellenség feléled, megerősödik, mi pedig leverten kullogunk tovább s kezdhetjük elölről a vezérkeresést, elővehetjük a kenőcsöt, hogy az átpártolt csillag helyébe egy másikat fényesítsünk ki s helyezzünk a használhatóság állapotába. Majd, ha nem szegyeinek, hanem büszkék lesznek ránk vezéreink, akkor tehetünk mi is előre egy nagy és elhatározó lépést. F. Tisza nemzetiségi politikája. A Tisza-korszak s a munkapárti rémuralom már eléggé hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy mélységes fájdalommal s a tehetetlen düh elkeseredésével legyünk kénytelenek látni, mint homályosulnak el nemzeti jogaink, mint sikkadnak el féltve őrzött közkincseink lelkiismeretlen kufárok kezén és mint követik el egyik végzetes, nemzeti önállóságunk sirját jelentő hibát a másik után azok, akikre balvégzetünk az ország sorsának intézését bizta. A kivételes intézkedésekről szóló törvények illuzoriussá teszik minden közszabadságunkat. Az uj véderőtörvény elveszi ujoncmegajánlási jogunkat s lehetetlenné teszi a hagsereg nemzetivé tételére irányuló régi követeléseinket. Az uj katonai perrendtartás a magyar törvényekbe igtatta a német szolgálati nyelvet. Az uj házszabály s a parlamenti őrségről szóló törvény megfojtotta a parlament szabadságát és lakájgyülekezetté alacsonyította a nemzet törvényhozó testületét. A választójogi javaslat s a közigazgatásnak tervbe vett államosítása elveszi a nemzettől még a lehetőségét is annak, hogy a közjavak hűtlen sáfárjait felelősségre vonhassa. Ezzel teljesen kiépült a fejedelmi abszolutizmus s letört az utolsó korlát is, amely a hatalom urait a jogok eladásában, a panamázásban s a komiszkodásban eddig még némi mérsékletre kényszeritette. S mindezt végeredményében Tisza Istvánnak köszönhetjük. Aminek elviselésére más nemzetnél évszázadok teherbírása sem volna elegendő, azt ránk rakta rövid két esztendő alatt ez a tág lelkiismeretű ember. S még ilyen herosztrateszi munka, ilyen közéleti tatárjárás után sem tud nyugodni. Hatalmi tébolya egyre ujabb cselekvésekre ösztönzi, amely cselekvésekben a maga változatlan brutalitásában jut érvényre a Tisza vakságig menő rövidlátása s minden józan megfontolást elvető hebehurgyasága. Hire ment a mult héten, hogy Tisza békét akar kötni a románokkal. S ezt a békét ő ugy tervezi, hogy választójogi javaslatában a magyarság rovására nagy előnyöket biztosit a románoknak, végrehajtatja, sőt ujabb kedvezményekkel bőviti a nemzetiségi törvényt, román vidékekre pedig román főispánokat és román tisztviselőket neveztet ki. A törvénykezésben és közigazgatásban is jelentékeny szerepet akar juttatni a román nyelvnek. Ennek fejében azután az oláh képviselők, ugy mint eddig a szászok, régebben a horvátok, — hűséges mamelukjai lennének a mindenkori kormányoknak. Tiszának eme terve ellen nem győzünk eléggé tiltakozni. Ha az valóra válik, akkor egy olyan belső ellenséget juttat legyőzhetetlen erőhöz a magyarság, amelynek terjeszkedése és túlkapásai ellen már most is alig képes védekezni. Az oláhság a legveszedelmesebb nemzetiségünk. Nemcsak számát, vagyoni erejét és szervezettségét tekintve, hanem sokkal inkább lelkülete és faji jellege miatt. Az oláhság gyűlöli a magyart. Nem csupán azért, mert az izgatók beoltják a magyargyülöletet. Hanem gyűlöli főleg azért, mert a román nemzeti álmoknak, a Tiszáig terjedő nagy Romániának a magyarság állja útját. A faji érzés s az anyanyelv megőrzése csak szemfényvesztő frázis a román vezető emberek ajkán, amely mögött messze — egészen Bukarestig — terjedő politikai tendenciák rejtőznek. Már pedig ha egy nemzetiségnek határozott nemzeti céljai vannak, azt nem lehet apró koncokkal lecsendesiteni. Az csak a végcélnál nyugszik meg. A Tisza által kontemplált engedmények csak arra volnának jók, hogy az oláhság eddigi lázas előnyomulását ujabb erőtényezőkkel gazdagítsák. Abban a munkában, a bankalapításban, a föld és állásszerzésben, melyet eddig csupán a pópák és ügyvédek végeztek, ezután már a főispánok és főszolgabirák is résztvennének. A népet már nem kellene hátborzongató esküvel visszatartani a magyar beszédtől; hiszen sem az iskola, sem a hatóságok nem kívánnák többé az állam nyelvének ismeretét. A lázítás, a magyarság elleni izgatás bátrabban és intenzivebben történhetnék; hiszen a jegyző, járásbiró, főszolgabíró, főispán mind fajrokon lenne. Aki csak némileg ismeri a románság faji karakterét, az tudja, hogy ez a nép kiirthatatlan szívóssággal ragaszkodik fajához; összetartása bámulatos; titkolózása, sőt — bizonyos mértékig — alattomossága lehetővé teszi, hogy minden körülmények közt, bármilyen környezetben megőrizze faji hovatartozandóságát, segítse fajrokonát s hol nyílt fellépéssel, hol a magyar érzés színlelésével, de mindig erdeménynyel szolgálja nemzetiségének céljait. Evvel a nemzetiséggel Tisza sohasem fog tudni kibékülni. Báníí'y inkább tudna, ha még élne. Különben is, a kormánypárti klubban ülő nemzetiségi képviselők mindig ártalmára voltak a magyarságnak. Kormánypártiságukért mindig temérdek kedvezményt, anyagi támogatást, állásokat, jogokat zsaroltak ki a „klubtárs" miniszterektől. Láttuk a horvát nemzeti párt s a szászok esetében. Közalapitványaink negyedrészét szász intézmények nyelik el ,s iskoláikban mégis magyargyülöletet tanítanak. A horvátokat pedig annyira kihizlalták a szabadelvű kormányok, hogy most nem birunk velük. Hát érdemes rést ütni a nemzeti nyelv jogain és közhivatalokhoz juttatni a a fanatikus izgatókat csak azért, hogy Tiszáéknak 40—50-nel több mamelukjok legyen?! Hát Erdélyt is majd Cuvajokkal akarja Tisza tizenöt-husz év múlva kormányoztatni ?! Nem okosabb, becsületesebb és hazafiasabb dolog volna, nem az oláhokkal, hanem a magyarsággal, a magyarság képviselőivel keresni a kibékülést! Jelenetek az életből. Próbálkozás. Ki az erösebb ? Ki a nagyobb és hatalmasabb ?! Általános kérdések, melyek egyenlően nagy szerepet játszanak a meglett emberek s a gyermekek életében. Szépen párosával haladnak hazafelé a külvárosi gyerekek az iskolából. Mindeniknek van valami mondanivalója és igy visitó hangzavar ül folyton a ballagó csizmás törpék fölött. A legutolsó párban csizmás paraszt fiú és rövid nadrágu, fűzős cipőjű iparos csemete mennek együtt. Ellenségesen leselkednek egymás felé s fojtott hangon sértő szavakat vernek egymás fejéhez. Ezek között nézeteltérés s amiatt becsületsértés történt. Néptelen útra érnek. A többi tovább zörgeti bő csizmáját a fagyos úton. A kettő egymásnak ront. Az iparos csemete támad. Mellbe vágja, pofonüti, földreteperi a másikat. A parasztfiú gyáváskodik, de káromkodik, csúfol, átkozódik. A cipős lábű megáll a lefektetett áldozat felett s kimondja Ítéletét: — Te disznó! — Te vagy, meg az anyád — hangzik a felelet. — Az Istenedet! — A tiédet! — Kiét? — A tiédet. Mocskos! — Nekem mondtad?! — Neked! — Elbánok veled ! — No, bánj, ha mersz! Közben köveket ragadnak. Tépik, verik, rúgják, köpködik egymást. Ha valaki közeledik, sunyin, dacosan félreállanak, azután ismét egymásnak rontanak. A parasztfiúban több a gyávaság és az elfojtott düh. Az iparos csemetében a gőg, a hatalmaskodás és a bosszúállás éktelenkedik. Egy arra haladó tekintély szava szétriasztja őket, mire a falak mellett ravaszul lopózkodva haladnak tovább. A hajléktalan. Hosszú a haja, csapzott a hőiétől, meg a régi izzadtságtól. Nem is lengeti a szél bár eléggé kilóg az elnyűtt sportsipka alól. A kabátja hátán véges-végig van repedve — a vállától le az aljáig. Lassan totyog a sárban, mert nem sietős az utja. Nem várja senki. 0 azonban mindig vár valamit. Semmije sincs a rajtavalón kivül, de mindenkitől vár valamit s ez a remény élteti ez az ö gazdagsága. Jobbra néz, balra néz. Előre mered, majd hátra fordul. Bár ötven lépéssel előtted jár, vissza kiáltja : — Dicsértessék a Jézus Krisztus! Azután tovább megy, de úgy, hogy biztosan utolérd s elmellőzd. Ekkor újra kezdi az előbbi köszöntést, sőt még hozzá is tesz valamit: — Adjon Isten erőt, egészséget! Mintha csak névnapot vagy uj esztendőt köszöntene. Fontossá akarja tenni a napot, a találkozást, hogy biztosan meghozza a jövedelmet. A legnagyobb csalódás akkor érné, ha valamely kapun befordulnál hamarább, mintsem vele találkozhatnál. Ez azonban nem történik meg. Utoléred, mire élénkebben kezd pislogatni s megjegyzi szerényen: — Ej, ej ez a viz! Belemegy a cipőbe. Megvizsgálja a maga lyukas lábbelijét s azután a tiédre fordítja tekintetét. Megszánod, vagy a kíváncsiság hajt s kérdést intézel hozzá: — Miért jön' erre, hiszen a kispiacon szokott álldogálni. — A földmives gazdákhoz megyek. Ott adnak egy kis ebédet. — Máshol nem kap? — Nem bizony, nem adnak. Most már érdekelni kezdett a szegény ember sorsa, akit sokszor lehet látni, amint a piaci