ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-07-13 / 28. szám

A hatalmi tultengésben szenvedők gyülekezete, akik kevés kivétellel olyan ismeretlen polgárai az országnak, mint a balinkai kisbíró, megrontanak egy egész népet, agyonpálinkázzák a polgárokat, megvesztegetik az állam lopott pénzével, kihasználják függőségét s megfenyegetik, ha meggyőződésére gondol, csak azért, hogy a jogtalanul megszerzett hatalom valahogy ki ne csuszszék a kezükből. És mikor a nép megrontott erkölcsi gyengesége, a jövő tönkretételétől való félelem miatt sikerül egy-egy bástyát bevenni, hallatlan cinizmussal erkölcscsőszöknek deklarálják magukat, nem kevesebb, mint az ország megmentőjének képzelik magukat az őrület lázában. Mikor azután jön a kritika, az igazság szava, amely egy pillanatra megbolygatja a lepénzelt lelkiismeretet, feljajdulnak, hogy erős az ellenzék hangja, kíméletlen az ütése, fáj nekik. A rákfenét, kelevényt égetni szokás, ez az egyetlen gyógymód. No meg csak nem kell elfeledni, hogy a birói ítélet bélyege is ott a homlokon. Ez pedig sokat megmagyaráz. A reménytelen Törökország. Most hogy a haldokló török birodalom alapos operációk révén „megszabadult" összes afrikai gyarmataitól, sőt szerves európai testrészeitől, egyes optimisták arról ábrándoznak, hogy az ázsiai Törökország belső konszolidációnak és erős virágzásnak néz elébe. Bismark kancellár felületes nagy mondásaihoz tartozik az is, hogy „a török a legbecsületesebb ember a világon." És dilettáns utazók is, kik egy-két hét alatt átröpülnek a Török birodalmon, vagy akár egy-két évet is töltenek valamely európai kulturmázzal bevont török városban, nem győzik eléggé magasztalni a mohamedanizmus egyetlen politikai exponensének, a töröknek „egyszerűségét és vitézségét." De az ily íróknak se emberismeretük, se történelmi érzékük nincs, legkevésbé tudják pedig a negativ jellemvonásokat a pozitív erényektől megkülönböztetni. Egészen máskép ítélnek azok, kik alaposabban ismerik a török népet és a keleti viszonyokat. Ezek szerint a török még mindig beteg, sőt halálra szánt ember. Mindenekelőtt figyelembe veendő, hogy az aranyszarv és Konstantinápoly csak a nagyhatalmak, főkép Oroszország kegyéből maradt meg néhány évtizedre meg a félhold árnyékában, s közel az idő, midőn a Hagia Sofia kupoláján ismét a kereszt ragyog. Azonban téved az, aki azt hiszi, hogy az ázsiai török faj legalább ázsiai tartományait képes lesz megtartani. Ennek egyik oka: mert csak Anatolia (Kis-Ázsia) voltaképen török, a birodalom többi része mind heterogén. A legnagyobb rész, kezdve a ciliciai Taurustól a perzsiai öbölig arab, s a fegyverszerencse lealkonyodtával újra feléledt a régi ellenszenv a számban és apródja a fellegvár csodálatos szép nagytermének ablakából Nagymaros felé. Rémülettel látta, hogy a hatalmas raktárépület kigyullad. De azt is, hogy a visegrádi királyi őrség összekaszabolta a kósza rablóbandát. Amint a nagy tüzet eloltották, már délfelé járt az idő, amikor már Mátyás király is áttekintett a nagyító messzelátójával a nagymarosi csatatérre. Nemsokára jelentették a visszaérkező vitézek, hogy a nagymarosi révkapitány megsebesült. Huszonöt zsebrák a pokolba, tizenkettő pedig bilincsbe került. Mátyás királyhoz ugyanekkor külföldi fejedelmi vendégek érkeztek ragyogó hintókon. A sallangos fullajtárok szépen zengő kürtjei már jóval előbb jelentették a diszes hintók és ékesen öltözött lovasok fényes felvonulását. A hatalmas királyi erdő széles, tisztás utján csakhamar feltűntek az érkezők. Az alsó bástya repülőhidját lebocsátották. A szerpentines lovasuton méltóságos lassúsággal vonult fölfelé a sok szép aranyos hintó, drágaköves címerekkel és daliás lovas csapat kíséretében. Messze visszhangzó ezüst harsonák és nemzeti lobogók üdvözölték őket az ősi vár fokáról. Mátyás király fölséges díszben, fényes udvarával fogadta előkelő fejedelmi vendégeit. A mi kis apródunk is a dicső király környezetében állott kivont kardjával. Ragyogó szemmel tekintett a tündérmesés látványra. A díszruhás idegen csatlósok tömérdek kincset raktak le ajándékul Mátyás király trónja elé. Ritka ünnepet ültek tehát Visegrádon, ahol mindenki díszben forgolódott a pompa szolgálatában. Igy telt el az egész nap. szellemi tehetségben a törököt messze felülmúló arab fajban, és csak ugy égnek a vágytól, hogy a kalifatust is visszaszerezzék a bitorló törökök kezéből. Szíria szir népe Franciaország felé kacsint, Palesztina az angol protektorátust keresi, az ortodox örmények pedig Oroszország palástjába fogódznak. Sőt mi több: Anatolia is be van hálózva, már német vasutakkal és vállalatokkal, s igy legkisebb komplikáció esetén az ázsiai Törökország is végleg eltűnik a világtérképről: mert a mohamedán vallásban nincs államalkotó erő, a mohamedán nép csak rombolni, pusztitani tud, de alkotni és civilizálni képtelen, A török nép fennen dicsért kiváló tulajdonságai is mind merőben negativ jellegűek. A török paraszt egyszerűsége és igénytelensége nem egyéb kulturátlan állapota és fatalisztikus felfogása természetes kifolyásánál. A török katona „edzett és engedelmes" igen, mert születésétől kezdve szokva van a nélkülözéshez és önállótlansághoz s ezen a háborús állapot sem segít természetesen. A török katona „vitézsége" a farkas vagy vérebnek vakmerőségéhez hasonlít, mely számbeli többség esetén fanatikus erővel lép fel, de ép oly könnyen csap át eszeveszett pánikba, mint a balkánháboru megmutatta. A török nem ismer se hazaszeretetet, se barátságot, az előbbi szó üres fogalom előtte, az utóbbinak legfeljebb sexualis értelme van a török előtt. A török soha sem lehet a civilizált emberiség tagjává: mert se anyja, se hitvese nincs, a háremek nőnépe a kultúrán kivül álló lény s arra befolyást nem is gyakorolhat. A török hivatalnokról (intelligenciáról) pedig kár szót vesztegetni, a korrupció, igazságtalanság és zsarnokság oly típusai ezek, minőket még a régi római birodalom történetében is hiába keresnénk. Sokat irtak a balkán népek kegyetlenségéről a balkán háború folyamán. Egy szóval sem védelmezzük ezeket. Csak annyit merünk állítani, hogy mind ez embertelenséget a balkáni népek a törököktől tanulták és ezzel csak a kamatjait szolgáltatták vissza ötszáz éves elnyomóik kegyetlenségeinek. Ha a török, miután végigpusztította Európát és a Balkánon megfészkelte magát, a többi európai néptörzsek mintájára kereszténnyé lett volna, akkor meg is gyökeredzett volna Európában. De mivel mohamedán maradt, azért halálának csiráját magában hordta. A török uralom alatt levő ázsiai tartományok örök kulturátlanságra volnának Ítélve, ha továbbra is a félhold uralma alatt kellene maradniok. De a keleti tartományokat ölelő európai nagyhatalmak kulturmunkája behatol az ázsiai Törökország elhagyott részeibe és ez siettetni fogja a feloszlási processust. A tripoliszi és balkáni operáció csak egy bélpoklos emberen ejtett operáció volt, melynek dacára tovább oszladozik a „beteg ember", mert a többnejűség és a mohamedanizmus halál csiráját hordja magában. Censor. Midőn a királyi apródok őrséghelyeikre oszlottak szét, a mi nagymarosi daliás leventénk is egyedül maradt a király előtermében. Parancsra várt. Többször becsöngette a legnagyobb ur az ő legkisebb szolgáját, hogy küldje be az udvarmestert, vagy adja át levelét a fullajtárnak. Pontosan végezte megbízásait. Estefelé megszólaltak ,a trombiták. Takarodót fújtak. Az érkezett cselédnépség lepihent, de a fejedelmi vendégek a király tróntermében maradtak. Nagy csönd borult a várra az ünnepi élénkség után. Csak ekkor jutott eszébe a mi kedves kis apródunknak, hogy mi is történhetett odaát, Nagymaroson? Eddig nem kérdezősködhetett szolgálat közben a visszatért vitézektől. De mert azok sem szóltak, mikor már lehetett volna, aggódni kezdett és valami szokatlan fájdalom nehezedett érző szivére. Mélázva kitekintett a holdas fénysugárba öltözött, sötétkéken, csillag árban tündöklő Dunára. Mintha csak a beszélő hullámoktól kérdezte volna: — Mi történhetett az én drága, jó édesapámmal? A Duna helyett a vár kápolnájának ezüst harangja vigasztalta az először szenvedő ifjút. Az apród áhítatosan imádkozott, ugy hogy az ő imája az esti harangszó szárnyán szállott át a titokzatos nagy Dunán a még titokzatosabb Nagymarosra, az ő édes szülei felé. Nincs olyan bűvös balzsam a sajgó sebre, a milyen az igazi áhítat a fájó szivre. Buzgón imádkozott tehát szüleiért és bizalommal csókolgatta édesanyja talizmánját, a vigasztaló Mária-emléket. — A háború rémeit most már nem lehet visszaterelni a Balkán barlangjaiba. A szövetséges népek, miután a törököt dicsőségesen megverték, szégyenletes testvérharcot kezdtek egymás ellen, mert nem tudtak megosztozkodni a zsákmányon. A hadüzenet megtörtént, a háború már napok óta tart s az a körülmény, hogy a követeket visszahívták s a diplomáciai érintkezés megszakadt, békés megoldásra nincs többé kilátás. Tehát folyik a háború. Ennek a testvérharcnak a következményei kiszámíthatatlanok. Bár az eddigi jelek szerint, az ügyes, agilis bolgár nép nem fogja megverni ellenfeleit s ami bennünket legközelebbről érdekel, a szerb nagyhatalmi hóbortnak hosszú időre vége lesz. Ez a kijózanitás nagyon kívánatos a mi részünkre. Mert az utóbbi esztendők szomorú tapasztalatai azt mutatják, hogy a hivatalos Szerbia hosszú idők óta rendszeres pánszláv agítációt fejt ki Délmagyarországon s a szerbek lakta déli vármegyéink inficiálva vannak a Magyarországtól való elszakadás gondolatával. És ha a háború öldöklő angyala a szerbeknek kedvezne, ez a gondolat elemi erővel törne ki ismét közöttük s elodázhatatlanná tenné azt a háborút, mely köztünk és köztük évek óta most már állandóan fenyegetett s valóságos Damokleskardként függött fölöttünk. A szomorú testvérháborut Oroszország tehetetlenül nézi s ugylátszik, sorsukra hagyja balkáni rokonait. A legokosabb amit csak tehet. Mert az ő közbelépése azt eredményezné, hogy a háborút lehetetlen volna a Balkánra lokalizálni s ismét előtérbe nyomulna az európai háború fenyegető kérdése. Ha tehát a háború megindult, legalább szorítkozzék a Balkán területére. Ott ömlik most a testvérnépek vére, pirosra festi a folyókat s a lesárgult mezőket, melyeken az idén nem lesz aratása másnak, mint csak a halálnak. . És mert szövetséges népek közt van dus aratása, kik a közös célra kirántott kardot egymásnak fordították, szomorúan kell konstatálnunk, hogy a Balkán hű maradt önmagához, — Balkán maradt. Vázlatok. Ének a napsugárról. Nagyon érzem, hogy igy kellene kezdenem: Ó napsugár, áldott, ömlő arany, ó nap, örök szép rejtély fejünk felett, tisztán és büszkén tündöklő, mint szűzi szem. De nem vagyok napimádó. Bár értem kelet fantasztikus népének emésztő rajongását, azt az égfelé merülést, mely magnetikus erővel húzta őket fölfelé, a nap felé, tisztán rivalgón: a nap felé! Igy telt el a sebzett szárnyú idő fájdalmasan, lassan. Az órák napok lettek. A percek órák. Éjféltájt még mindig tanácskoztak a királynál a külföldi uralkodók. Végre azok is visszavonultak fényes termeikbe. A kis apród pedig hűségesen várta felséges ura parancsait. Mély csönd uralkodott azonban már a trónteremben is. A vergődő ifjú fáradt szemével és nyugtalan lelkével megint áttekintett a néma, de fájdalmas nagymarosi partra. Nem látta az éjjel a jól ismert és rendesen nyájasan köszöntő szülői ház kivilágított ablakait. — Istenem! Hol lehetnek szegények ? Mi történhetett az én drága édesapámmal? Oh, segits Boldogságos Szűz Mária! Jóval a komor éjfél után selyem dolmánya belső zsebéből elővette irónját és papirosát. Levelet irt szüleinek, hogy azt kora hajnalban az első dereglyén átküldhesse. Ez az édes foglalkozás, midőn szüleihez szólhat irott betűkben, valami édes cirogatás volt az ő forró homlokára. Eleinte nehezen indult az irás. A bánat mély forrásából azonban csakhamar vigasztaló csermely támadt és egyszerre csak csörgedezni kezdtek a sorok. Mátyás király apródja ezt irta: „Drága Jó Édes Szüleim! Tudom, hogy baj történt odahaza, mert láttam a fellegvárból a révház pusztulását. Azt is hallottam félfüllel, hogy megsebesült az én egyetlen, jó apám. De nem mertem Ő Felségétől azt kérni, hogy engedjen haza. Mert szolgálatban vagyok.