ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-07-13 / 28. szám

Dr. Bucsányi Jánossal, Zelenyák Jánossal kezdem. Csodálatos, bűvös panaceo tehát ezek szerint a nap? Ez a mesés karbunkulus felettünk, életek gyönyörű életét adó beszivároghat-e a beteg testbe, a petyhüdt, sápadozó, vérbe és átrezegvén rajta újra földusitja, megpezsegteti? Én hiszek benne. Velem együtt annyian. Sok bágyadt fényű szem mered feléje epekedve. Ismertem egy halovány férfit, kit kinyújtott, lefaragott a tuberkulózis. Mikor záporozott a déli verőfény a magasságokból kiült elébe, kitárta keblét (mint koldus nyújtja kezét alamizsnáért) lehorgadt fejjel előtte pihegett. Aztán felnézett. Mintha minden sugár szemébe szökött volna, ugy fölragyogott a fénytelen szempár. Pilledten, aléltan ült, csak ült, kínálta keblét a napnak, a nap urnák, olvadozott a fényzuhatagban, szinte vergődött, mohon szippantott, belemártogatta ványadt magát, ugy lubickolt benne, mint veréb a porban. Groteszker'? Olyannak láttam őt, amint rabszolgát a Fáraó trónja előtt. És a nap csak egyként mosolygott. Szórta káprázatos kincsét, de nem változott el, csak villogott kegyetlenül és forralta a vért és mosta-mosta a hervadt testet, simogatta, mint anya a gyermekét. Fájdalmas kép, de oly gyönyörű. Ki mindenbe vért ad, kihez szomjasan néz fel a féreg, ahhoz epedve könyörög a korona: az ember. Ó'Rostand ódája! Édes, forró, gondos napsugár! Azóta ugy, de ugy szeretlek. Lágyan bizsergetsz, csókolsz, karolgatsz, szeretsz. Fényed arany baldachin tikkadt fejünk felett. Fényed egy nagy mosolygás szomorúságunk felett. Fényed él és éltet ád; bő kezű fény, dúsgazdag ragyogás ! Fürdik benne e világ, mint beteg gigász. Fürdik életben az élettelenségtöl, minden a legélőbbik. Ó édes, forró napsugár, kékégnek élő arany környe, szeress bennünket kik élni akarunk, kik vágyva téged vágyunk. És kék ég alatt — ez maga a boldogság — ugy járunk remegő ernyő alatt: keblünk kitágulva, karunk acélosan feszülve szivünk pirosan égve, mintáz a beteg ült eléd. Mert te vagy a nap és mi emberek vagyunk. (j. e.) Maeterlinck Maurice miszticizmusa. Jörgensen Assisi szt. Ferencet olvastam egyszer, amikor egészen uj, különös érzelmeim támadtak. Egyszerre láttam azokat, hallottam szavakat, amelyeknek eddig semmiféle jelentést sem tulajdoriitottam. Azaz igen. Csakhogy iparkodtam ezeket a jelentéseket elfojtani magamban, mert mások is elfojtották. „Szél testvér, farkas testvér, szikla testvér" — igy mondotta az umbriai szent. És a kortársai eleinte szerették, de aztán az egész világ meghódolt neki. A kor megértette ezeket a szavakat. Mert a lelkek leszálltak a mély vizekre — ahol egymást látták, egymásra ismertek. Ez volt a misztika százada. A következő századok azonban fokozatosan Kérem, tudósítson édes jó anyám drága jó apám sorsáról és vigasztalja meg az én nagyon bánkódó szivemet. Mert nekem nem lehet átjönnöm. Most is imádsággal végzem Írásomat: Áldja meg a jó Isten Mátyás király ő Felségét és minden hü alattvalója közt az én édes jó apámat. Szerető fiuk: Mátyás király hűséges apródja*" A mikor végig futott szívből fakadt sorain, édes könny enyhítette bánatát és ez a drága gyöngy hullott az ő írására is. Olyan szent csönd honolt már ekkor a várban, akár csak a templomban éjfél után. Csak néhány világos nagy ablak hirdette, hogy még mindig tart az éjjeli őrség. Bánkódva, elkeseredve ült az asztalkája előtt, mindkét tenyerére támasztotta göndör fürtös fejét, mert megint csak eszébe jutott az az elpusztult családi ház, ahol gondtalan gyermekjátékait játszotta, a hol tanulgatni kezdett, a hol vitéz édesapja nevelte leventének és édesanyja vallásos jó fiának. Egyszerre csak annyira összetorlódott ez a sok szép gondolat bánatos szivében, hogy lehajtotta fáradt fejét két könyökére. A jóságos álom csakhamar befödte szemét mind a két bársony kezével. II. Mátyás király valami nagyon nevezetes irását végezte el hatalmas Íróasztalán, midőn becsöngette apródját. Az apród azonban nem jelentkezett szokott fürgeségével. Újra megrántotta a hosszú selyemzsinór bojtját. Megint csak elmaradt. Ekkor felemelkedett a király, összehajtogatta legyűrték a miszticismust. A XIX. század materialista és rationalista nézetei valóságos orgiákat csaptak. Kacagtak, amikor egy jelentéktelen skandináv iró, Knut Hamsun azt irja: „Letérdeltem egy fűszál előtt és örömömben megcsókoltam." —• Azóta mintha megváltozott volna a világ. A költészetben, a regényirodalomban, a bölcseletben egyre-másra olyan jelenségekkel találkozunk, amelyek aggodalommal töltenek el. Vagyis inkább csak a kicsinyhitüeket. Mindig fájt a szivem, amikor a képtárakban az emberek csak ugy dobálóztak a nevekkel : szimbolista, neoimpresszionista, kubista, pointista — és félrehúzták a vállukat és még inkább a szájukat. Csak egy számbavehetö fiatal emberre emlékszem. Elolvasott egy költeményt Paul Verlainetől és levette a kalapját. Ni ez az ember őszinte, ez nem hazudik — gondoltam magamban. Hát azt gondoljátok, a tömeg nem ezt érezte többé-kevésbbé ? Biztos vagy benne, hogy igen. Csakhogy sokkal gyávább, nem merte megmutatni azt, ami odalent a nagy források mélyén történt. Az emberek valahogy félnek a miszticismus nagy berkeitől. Nem merik felkavarni a jövendő sötét vedreit. Pedig ugy érzem, hogy egy titkos áram indult meg, végigjárja az egész világ idegeit. Az emberek sietnek vissza a középkorba. Valami általános, eddig még leplezett vágyódás ül rajtunk az occult hatalmasságok után. Ne féljetek tőle. Csak olvassátok az angol Benson és a dán Jörgensen könyveit, bámuljátok Boercklin képeit — én tisztább levegőt várok tőlük. Ok ott haladnak a nagy világosságok mentén. Oly dolgok ezek, amelyeket alig lehet kifejezni, csak sejteni tudom őket. Tán a belga Maeterlinck jutott legmagasabbra e titokzatos ormokon. „Tán következik olyan idő, — sok jel mutatja közeledését — amikor lelkünk az érzékek közvetitése nélkül meg fogják érteni egymást." Azt lehetne mondani: egész filozófiája, bölcsesége nem más, mint ennek a mondatnak a bővítése. Persze ezen a téren még ismeretlen, rejtett területeken jár. Misztikus sors ül az emberek felett. A bölcsesség és tudás nem tudja azt megmagyarázni. Ebben a másvilági, a valóságtól távol járó kék ködvilágban legtöbbször a gyermekek, a gyenge nők, sokszor vak aggastyánok igazi érzői, megsejtői az életnek. Az élet nagy rejtélyeit két pecsétes titok zárja el a tudósok előtt. — Bátran elmerem róla mondani, hogy Maeterlinck a nagy sejtések, a lelkek, a vita nuova poétája. Erős miszticizmusa minden irásán érzik. Nem tud szabadulni tőle. Olyan az, mint a börtönbe zárt lélek, melynek sötét ablakai a belső fények nyomására felpattannak — és a lélek elindul a homályos vizek felett. Az ismeretes Kék madár c. darabja ezért keltett érthető érdeklődést. Megcsodáltuk benne azt, hogy micsoda finom atmoszféra terjeng benne, valóságos laki atmoszféra. Nincsenek halottak — mondja — de nincsenek titkok sem a lélek előtt. az irást, lepecsételte gyűrűjével és a nagy levelet kivitte az előszobába. Mosolyogva tekintett a csöndben szendergő apródra. Asztalán sastollas kucsmája, oldalán a kard, két karján fürtös feje. Előtte valami írás. A király elolvassa. Megindulva néz azután az ártatlanul álmadozó, kifáradt, hűséges apródra. És hogy föl ne ébressze, halkan magával viszi a levelet. Visszatérve termébe, újra letelepedik Íróasztala előtt és hozzáfűzi az ifjú Írásához, sajátkezű királyi soraival, a következő szókat: — „Olvastam apródom levelét és méltatva fájdalmát, idecsatolok a megsebesült, hűséges és vitéz révkapitányom segítségére. Ha teheti, jöjjön át még ma apródom édes anyja az ő vigasztalására. Mátyás király." Ezt a levelet is lepecsételte a király az ö hollós aranygyűrűjével. Ez a csomag azonban már kiadósabb volt, mint a másik. Épen indulásra készült az előszobába, midőn halkan kinyilik az ajtó és azon alázatosan beoson a megrémült apród, aki hirtelen álmából fölriadt. Bűnbánóan leborulva a hatalmas ur előtt. — Kegyelmezzen meg, alázatosan esedezem, fölséges királyom ! esengte. Az igazságos és jószívű király gyöngéden felemelte a leborult leventét és kegyesen igy szólt hozzá : — Megbocsátok, fiam. Eredj csak aludni. Majd elküldöm a levelet szüleidnek. Az apród hálás örömkönnyekkel csókolta össze-vissza a király áldott kezét. Ezek a jóságos kezek még el is kisérték a kimerült kis vitézt csöndes hajlékába. A mult és jövendő nagy kapui egyszerre feltárulnak előttünk és a lelkek egymásra ismernek. Nincs itt megszokott, drámai cselekmény — ez tán hibája is a darabnak. Az egész egy lelki bonyodalom, vagy hogy helyesebben fejezzem ki magamat : egy álom, két gyermek álma. Minden lélek. Lelke van a kenyérnek, a tűznek, a viznek, a tejnek és cukornak. Egyik lélek érti a másikat: az istenek intenek egymásnak. Alig emlékszem ilyen finom lelki megfigyelésekre, amelyeket Maeterlinck aztán az állatvilágban is A méhek életé-ben és a növényekre A virágok intelligenciájá-ban. Legkomolyabb filozófiai müve A szegények kincse Nobel-díjat nyert. Valóban meghódította vele a világot. Amint már emiitettem, várja a szerző az uj Megváltást, amikor a lelkek felszabadulnak, amikor az érzékeket elvetik maguktói. „Nem kell azt hinni, hogy a beszéd valamikor is összeköttetésül szolgált a lények között. Az ajkak vagy a nyelv olyanformán képviselhetik a lelket, miként egy betű, vagy egy rendszám képvisel egy Memlinck festményt, de mihelyt igazán van valami mondani valónk, kénytelenek vagyunk hallgatni." Ha tehát elszalasztjuk e pillanatban az alkalmat, ha ellenállunk a csönd sürgős rendelkezésének, akkor nem fognak megérteni egy másik lelket, amely csak a szt. leplében közeledik a mienkhoz. Az „activ csend" a lélek vize, amelyben zajtalanul közlekedhetik, amelyben leszáll az angyalok lakta mélységekig, amelyben uj és örök világokat lát. Sok ember van, aki nem emlékszik életének egyetlen magasztos pillanatára sem : ez onnan van, mert sohasem tudtak hallgatni. „Silence and Secrecy]! általános hódolatból kellene nekik oltárokat emelni." (Vége köv.) HIREK. Csattanó. Esztergom, 1913. július 12 Ebben a modernnek csúfolt korban egy ujabb fajta betegség ütötte fel fejét. Nincsen megírva még az orvosi könyvekben. Még nincs. De több mint valószínű már közel jövőben azt az uj fajta betegséget is beannektálják a többi betegségek közé, csak hogy akkorra már valami szép kimondhatatlan latin vagy görög névvel fogják felruházni. Most még csak közönséges néven diszpolgársági mániának nevezik az emberek. Ugye micsoda szépen hangzó betegség ez. És ez a bájosan hangzó betegség iszonyú felkapottá válik. Olyan uri fajta betegség, mint valamikor az influenza volt. Ma már minden utcaseprő is feljogosítja magát ezzel a betegséggel. Most tehát a nagy urak, a mindent megtehető nagy urak kieszeltek egy olyan nemű betegséget, amely szegény embernek teljesen lehetetlen. Roppant költséges passzió. Óriási viszteherrel van — Pihend ki magad fiacskám, azután jelentkezzél nálam. Mátyás király akarata szerint történt minden. Az apród végtelen boldog volt, mert levele útra kelt. A király boldog volt, hogy ilyen jószívű lehetett. A külön levél külön révésze boldog volt, hogy elvihette. Az édes anya boldog volt, hogy elolvashatta. A megsebesült édes apa pedig boldog volt, hogy ilyen derék fia van, akit a király is apai szívvel szeret. Valóban többet ér minden orvosságnál a lelki gyógyszer: a tiszta öröm, a szent megnyugvás és a fönséges hála. Ez volt most a beteg vitéz meggyógyitója. Bekötözött sebei már nem sajogtak. Mosolyogva csókolta össze a kedves levelet. És megszólalt nyugodt hangon: — Eredj csak át, édes asszonyom, mert el vagyok látva félnapra mindennel és az öcsém mellettem marad. Mondd meg igazság szerint Ö Felségének, hogy már jobban vagyok és visszanyert életemet ismét fölajánlom az ő hűséges szolgálatára. A fiamnak pedig válasz helyett add át ezt a csókomat. Homlokán csókolta jó feleségét, aki ünneplöt váltva csakhamar átsietett Visegrádra. Érezte és szentül hitte, hogy az ura már túlesett a veszedelmen. Sasszárnyakra keit azonban csakhamar a ritka esemény hire. Mindenki csak erről beszélt és nem a hirtelen elutazott fejedelmekről. Büszke volt a révész, aki a révkapitány feleségét átszálitotta a Dunán gyorsan repülő csónakjával. Büszke volt az a csatlós aki a meghívott nagyasszonyt udvari hintón fölkisérte a királyhoz.