ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-05-25 / 21. szám

ESZTERGOM 1913. május 25. Vájjon úgy vagyunk-e beállítva, hogy nyugodtan tekinthetünk a jövő ezredévbe? Nem fog a jövőben az elzüllés, az erkölcsi összeesés, a rombolás geniusa érvényesülni? Hol vannak az intézmények, a pártok, az erős közszellem, mely a keresztény alapok érvényesülését biztosítsa ez országban? Ami tartotta ezer évig, csak az tarthatja a másik ezerben is. Mert akármilyen eklekticizmust csináljunk, mégis csak a kereszténység az, melyből álni a népek hivatva vannak és élni képesek. Hol vannak a kezek, melyek ezt az életet oltják —• a nemzeti élet ágaiba? Hozzá tudatosan, tervszerűen. Mindig csak szatócs-politikát nézzünk? — vagy bízzunk a nagy lelkekben és a jövőben ? —dr. — Trializmus helyett Gesamtmonarchie. A balkán népek felszabadulása a délszláv aspirációknak ujabb tápanyagot szolgáltatott s csak legenyhébb nyilvánulása a trializmus erősebb hangoztatása Horvátországban, Dalmáciában és Boszniában. Már érzik a dél felöl jövő nyomást a Lajtán túl. Horvátország, Bosznia, Dalmácia és a Krajnai szlovének együttvéve több mint öt millióra rúgnak, s együttvéve csinos kis országot alkothatnának, felújítva a kétezerévelőtti Illiriát. S mivel a monarchia délszláyjai nem röstellik fenyegető alternativa alakjában is kifejezni óhajunkat: vagy horvát királyság a trializmus keretében — vagy elszakadunk s a Balkán-szövetséghez csatlakozunk, az osztrák államférfiak komolyan kezdenek foglalkozni a trializmus eszméjével. Minthogy a végletek egymást provokálják, a trializmus kísértete felébresztette az egykori Gesamtmonarchie már féllábbal sírban levő Bach huszárjait. Többi között egy előkelő salzburgi újság főszerkesztője cikkezik a müncheni „Rundschau"ban, s „minden igaz osztrák hazafi nevében" kiadja a jelszót: Trializmus helyett vissza az egységes monarchiához ! le a dualizmussal! „A Deák-féle kiegyezés immár 46 éves tanulságai minden becsületes osztrák politikusban megérlelték a meggyőződést, hogy az államveszélyes dualizmust nem szabad trializmussá fejleszteni. A fejlődés ez az utja óriási léptekkel vezet a Habsburg-monarchia teljes felbomlásához. Ha a délszlávoknak állami önkormányzatot adunk, kétségUgy is alig várta már, hogy az állami gyermekmenhely végleg megszabadítsa tőle, ahova folyamodtak már a gyermek felvételéért. Igy történt, aztán egy napon, hogy Miska későig elaludt s nem látta meg, mikor a kicsi pajtást elvitték a faluból a városba. Szegény együgyű legény úgy megsiratta a gyermeket, hogy Benkőné nem győzte eléggé vigasztalni. És harmadnap reggel még fokozódott is a bánata, keserűsége. Ugyanis eltűnt a másik, a régibb, a nyomorúságban is mindig hü társa: a Bugyros is. Kétségbeesetten rohant keresésére, de hasztalan hajtotta fel az egész falut, nem talált rá sehol. Kérdezgette fütől-fától: nem látták-e az ő kutyuskáját? Senki sem tudott hirt mondani. Csupán egy vándor köszörűs emiitett olyasfélét, hogy kora hajnalban mintha egy kis kutya surrant volna el mellette a város irányában. Nosza megiramodott Miska az országúton s oly sebes vágtatással rohant a város felé, hogy a másfél órai gyaloglási utat megtette fél óra alatt. Csurgott róla a verejték, mikor a városba érkezett. Bolyongta aztán az utcákat. S kutyákat sokat is látott, de az övét sehol sem találta. Végre apró, régi viskókból álló kis mellékutcába került s amint a harmadik ház nyitott utcaajtaján betekintett, olyan nagyot dobbant a szive, hogy a lélekzete is elállt. Ott látta az udvaron botorkálni kicsi volt pajtását, a Pistit s nyomon követte őt farkcsóválva a Bugyros. Abba a házba, egy szegény özvegyasszonyhoz adta ki az árvát az állami gyermekmenhely igazgatósága s felkereste őt a kis kutyuska. — Pisti! Bugyros! — kiáltott panaszos, fájó hangon Miska, mire a megszólítottak észre vették s rohantak hozzá. Miska a kis pajtást jobb karjára kapta fel s Bugyros is felugrott reá, azt pedig bal karjával szorította magához s miközben ugy zokogott, ugy sírt szegény, hogy majd a szive megszakadt s csurgott a könnye, mint a tört korsó oldalából a kiszabaduló viz. kivül előállanának a csehek is régi követeléseikkel Szent Vencel koronájának visszaállítása iránt, sőt a lengyeleknek és ruthéneknek is megjönne az étvágyuk az alkotmányos önállóságra. Az ekképen szétdarabolt németséggel és szlávsággal szemben a magyar elem jutna túlsúlyra valamennyi nemzetiség fölött a monarchiában, a németség kezéből pedig végkép kiesne a vezető szerep. A monarchia elkerülhetlen állami átalakulásával tehát ne azt hangoztassuk: a dualizmustól a trializmushoz — hanem vissza a Gesamtmonarchiához! A dualizmus a szétbomlás csiráját hozta a Habsburg-monarchiában, tehát meg kell szüntetni, hogy az egységes osztrák császárság újjászülethessen a Pragmatica sanctio alapjain!" Jó volna, ha a magyar sajtó figyelemmel kisérné e merész és aggasztó hangot, melyen osztrák politikusok és publicisták mernek irni a magyar államjogról. Mélyen bevilágít a jelen egészségtelen politikai állapotainkba. Ez magyarázza meg leginkább, miért ragaszkodnak odafönn a világ csúfjára szolgáló Lukács-kormányhoz és a munkapárthoz! Hisz az ilyen pénzen vásárolt többség és az ilyen az egész világtörténelemben páratlanul álló parlamenti erőszakot gyakorló darabontkormány a legjobb átmenet a régi abszolutizmus visszaállítására és a Gesamtmonarchia megvalósítására. Nem zárkózunk el mereven a Trializmus eszméje elől. Quod uni iustum, alteri aequum. Ha jól esett a magyarnak az alkotmányos szabadság, akkor nem szabad azt irigyelni a délszlávoktól sem, legkevésbé nekünk! Csak a magyar királyság jogai megóvassanak az uj államalakulásnál! Boszniát és Dalmáciát ugyan osztrák, illetve közösügyi közigazgatás alá vonták és Ausztria suttyomban szívesen bekebelezné, de a két tartomány történelmi jogon a magyar királyi korona tartományát képezi. Ha tehát a monarchia uj és harmadik államteste, mint azt földrajzi helyzete és történelme kívánja, a magyar királyság országa gyanánt alakul autonom országgá, bizonyos fokú reáluniót biztosítva az anyaországgal és ennek révén a monarchiával, újra biztosítani lehetne a monarchia egyensúlyát beláthatatlan időkre. Brúnó. Az élet. Midőn öntudatra ébredve gondolkozni kezdünk ábrándok és illúzióktól lüktetett agyunk végtelen mezőt lát maga előtt, hol virágokat taposva gyönyöröket osztó légkörben találjuk magunkat, melyben boldogságról csicsereg a madár s akaratunk teremti meg önsorsunkat. Megalkotjuk fantáziánk színdús képeinek vázlatát s tapasztalatlanságunk romlatlan ecsetje fényt és sugárt von egy hótiszta vászonra. Emberszeretet, bizalom és igazság glóriájával megyünk a tömeg közé győzelemre készen, mert botorán hisszük, hogy homlokunkon ragyog minden tiszta gondolat s lelkünknek zománcára nem mer törni semmiféle kétely ellenség nélküli táborban óhajtjuk villogtatni e fegyvereket, melyeknek igaz érzés s ragyogó eszmék adják meg lötávolát, hogy tért hóditva a dicsőség sikerét hozzák meg számunkra. Évek múlnak s bár reményünk ujabb-ujabb kanócot vet, hogy megvilágítsa a sötét küzdteret, a meddő törekvés rémsége áthidalhatatlan sáncokat emel s mi fáradtan, hanyatló erőnknek tudatában meghajlunk e gátak előtt. Csodás, tytáni hatalom békót ver törekvéseinkre — sorsunkat kovácsolva, a végzet izzó tüze formálja minden hajlását s érezzük, hogy tehetetlen féreg gyanánt kúszunk a göröngyök között s felettünk tipró emberek léptei. Nyüzsgés — harc — zaj, hiúság s az egymást buktató nagyravágyás elvei hatalmas teret hódítanak, csillogó palástba van burkolva sok nemtelen érzés, gondolat s a látszat bűvkörébe húzódik a rabszolga, ki kenyereért imádni kész hamis fölényeket. A ragyogás vágya gyakran elnémítja a lelkiismeret parancsszavát, az önharmonia mérlegét megbillenti egy embertelen törekvés, vagy gőgös akarat s az egyén modernizálódva lerázza magáról nemes hímporát. Ily eszközök biztosítják leginkább a célt — példát mutatva vonszolják emberek ezreit, bölcs fölénnyel kacagják a kicsinyek sikertelen harcait, kik a becsület és igazság jelszavával, martyromságra kárhoztatva csak megtépett rongyokat viselnek. Nagy érzések méltatlan gúnyája, nem sejteti belvilági értéküket s lelkűknek megvilágításához fáklyát csak az ragad, kit még nyomorultabbá tett egy-egy érzelem s tehetetlenségének könnyeiben tárhatja elé vigaszát. S ott fenn a vagyon s jólét birodalmában, hol a nyomorgók, elesettek részére találhatnánk felemelő kezet — jajszavakra elzárkózik a fül, az élvezetek hajszolása s gyönyörök tobzódásában — nem akar tovább látni a szem, hogy a szegénység sejtelme se zavarja az ő kiszínezett tündérvilágukat. E tömeg a pillanatoknak élve, rettegve űzi el magától a halál megsemmisítő gondolatát — mig ott lenn a porban — a tiprott és számkivetettek száraz kenyere mellett mint kiengesztelő cél lebeg s derengő sugár nyitja meg azt a nagy utat, melyen ember — emberi egyenlőségben halad, hogy rendeltetésének megszabott törvényeivel az örök igazság Bírája előtt számoljon. Látszat — érvek s tanuk helyett, egy isteni pillanat felhajtja történetünknek lapjait s mit földi jog, érdem, kitüntetés, vagy szégyenbélyeg megalázó büntetésével osztályozott — itt chaosa alakul s az érzelmek nemes skáláján hangzik el a megdönthetetlen, legfőbb ítélet. A szenvedések nehéz úttévesztöin csiszolódik ki lelkünknek igaz köve, hogy talapzatául válassza a „Hit" mely erősebb s erősebb oszlopokat emel, hogy védfalai között találjuk fel — eme biztos, egyetlen menhelyet. E menhely békés hatalmát nem tárhatja fel semmiféle tudomány, botor bölcseletek megingatni törekszenek, de annál gazdagabb színekben tündöklik hóditó művészete és szolgálójává kényszerítő a legkonokabb — legvakmerőbb kétkedőt. Megnyugtató érzéseit ne merje cáfolni senkisem — csodás vigaszával a szív rejtekébe tör s mit megtagadott tőlünk a lét, világ s az emberek, resignatiónkban a remény tüzét gyújtja fel, majd felemel egy salaktalan légkör felé s a távol szürkületében a felhőtlen boltozatra mutat — hol folytatódva létünk elnyeri az egyenjogúság köntösét. A hit boldogító érzéseit kultiválja az ima. De ez nem szajka módjára pereg az ajkakon, hanem mély sóhaj s igaz odaadásban bontakozik ki szövege — egyéniségünk formálhatja egyszerű, vagy magasztossá, miként szárnyaira óhajtjuk bizni lelkünknek titkait. Egy szó — panasz — az üldözötteknek könnyei — a rongyokban fetrengők szégyene fájdalmas ihletében imákat teremt, hogy saját költészetében küldje felfelé. A harsona örömdalt zeng, a hit által hódított lelkek diadalán s a keresztről sugárzó fenséges tudomány kiáltja világgá: „Enyém a legnagyobb bölcselet." Ne értsd bár — de pillanatok súlya alatt térded megtörik, törpévé lesz, vagy megsemmisül minden emberi alkotás, csak a „Hit" bástyája áll szilárdan érintetlenül, hogy megvédje menekülteknek ezreit. Meneküljünk tehát! A lét kavargó orkánján feszítsük ki hitünk vitorláját és szeretetünk imáiban verőfényes part fogad. Gladiolus. Karlsbad. Karlsbad, 1913. Május. Elüljárójában csak annyit kívánok megjegyezni, hogy aki először jön Karlsbadba, kérdezze meg a St. Joseph Haus apácáit, hogy kaphat-e náluk lakást és ellátást? Továbbá, hogy jövet Prágát, menet Marienbadot megtekintse. Nem akarok ugyan reklámot csinálni a karlsbádi gyógyforrásoknak, de azt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy május 1-én, a szezon megkezdésének első napján az összes források egyházi áldásban részesültek. Meg hogy állandó fürdővendég évenkint 68—70, ezer átutazó pedig körülbelül 200 ezer szokott megfordulni Karlsbadban. Nem írom le a táj festői szépségét, sem az építkezés eleganciáját, azt ugy is gondolhatja mindenki, hogy itt minden ház vendégfogadó és szálloda, hogy itt az idegenektől él mindenki. Dicséretére legyen mondva a karlsbádi benlakóknak, hogy ők nem igen akarják kizsarolni a hozzájuk kényszeredett idegeneket, hanem igen vigyáznak arra, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Persze, ennek a nagy tisztességnek az óriási konkurrencia is egyik eredője. Igen ám, csakhogy ez a konkurrencia megvan másutt is — például szép Magyarországban — hanem ott a konkurrensek trösztöt csínálnak és egyformán nyúzzák a közéjük vetődött magyart vagy idegent. A magyar fürdős vagy szállodás egy nap alatt meg akar gazdagodni, s lehúzza a bőrét vendégének, a karlsbádi pedig bölcsen azt gondolja, hogy jobb a sürü garas, mint a ritka krajcár.