ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-05-18 / 20. szám

XVIIL évfolyam Esztergom, 1913. május 18. 20. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁKSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BELA. Kéziratok a szerkesztőség-, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Sürgős tennivalók. Mint egy fenyegető kisértet áll előttünk s nem tudjuk letagadni a mai szétbontott, hogy ugy mondjam elemeire széttagolt társadalmi rendszert. . Hiába minden fáradság. Meddő munkának bizonyult minden titáni törekvés s a pusztába kiáltó szavaként hangzott el minden intő szó, mely a mai tagozataira szétosztott társadalmi rendszert korbácsolta. Nem akar felébredni évszázados álmaiból és tespedéséböl a társadalom, pedig a mindinkább lángra lobbanó s az egyéni önállóság teljes épségben fentartása mellett is mind nagyobb tért hódit az emberiség gondolkozásában, törekvéseiben az eszmék és érzületek international ej a. S szó sem lehet többé a társadalmi osztályok hermetikus elzárkózásáról. A polgárisodás fejlődése a felvilágosodás haladása, a vasút és a villám sorra ledöntögette a társadalmi chinai falakat is. Napkeleti véralkatunknál fogva mi magyarok talán minden más népnél hajlandóbbak vagyunk az extra Hungáriám végbemenő nagyszerű elvi küzdelmeket közömbös nemtörödéssel szemlélni. De mikor látjuk azt, hogy mint veri fel hydra fejét nemcsak a vén Európában, de tul a Csendes Óceánon is egy külön osztály mely mindenütt ugy lép fel, mintha a szegények, a nyomorultak, az elhagyatottak egyedüli védője lenne, s minden törekvése az alsóbb néposztályok boldogitására irányulna. Ez osztály a nemzetközi szocialisták, melynek vezérei a privilegizált emberiség boldogítók számítva az emberiség gyöngeségére s a mindinkább tért hóditó elégületlenségre nagy hangon hirdetik, hogy oly universalis gyógytapaszra, csudaszerre bírnak szabadalmat világszerte, minek segélyével a világ összes bajait, betegségeit meggyógyítani igérik. A mit próféták, apostolok, szentek és vértanuk évezredeken át hiába kutattak, — az emberiség boldogságának csalhatatlan csodaszerét megtalálták a nemzetközi szocialisták, kik oly páratlan vakmerőséggel hirdetik az egyedül üdvözítő gazdaságtanukat, hogy a műveletlen és szegény nép körében könnyen toboroznak híveket. S .miután a nemzetközi szocialisták űzik a demagógia legalsóbb nemét, s miután ők apellálnak a legalantasabb szenvedélyekre, ők — tekintve a tömegek elemi ösztöneit, a legveszedelmesebbek minden izgatók között. A mily mértékben fejlődik a technika, a mily mértékben lesz gépiesebbé a társadalmi Organismus, a mily mértékben lép előtérbe a közgazdasági materialistikus szellem, oly mérvben nyilik több és több tér a szocialista izgatásra mitsem törődve azzal, hogy a tudatlan nép a gondolkozás nélkül való tömeg brutális állati indulataira alapított szigorú üzletszerű speculatio pedig legalább is két élű fegyver. Lelkiismeretien, veszedelmes merénylet az alvó oroszlánt uszítani föl élet-halál harcra azon eszme ellen, amellyel szemben egyetlen alapja, oka az offenzívának, hogy nem ismeri. A köznyugalomnak mesterséges felháboritása csak a legritkább esetekben szokott az előre megásott mederben a kitűzött cél felé hömpölyögni. Egyetlen kicsiny szakadás, gátsüppedés elég arra, hogy féktelen áradata kicsapjon a szük partok közül s piszkos hullámaival barátot, ellenséget válogatás nélkül elsöpörjön. Az elemekkel nem tanácsos játszani, főleg azoknak, akiknek legtöbb veszteni valójuk van. Aggodalommal látjuk, hogy minálunk egyre nagyobb mérveket ölt a szocialisták izgatása, mellyel szemben mi semmit sem cselekszünk, semmi hatékony orvosszerröl nem gondoskodunk, söt mintha csak intéző köreink is azon fáradoznának, hogy az egyes népcsoportokat mesterségesen a szocialisták táborába tereljék. Mert minálunk a szocializmus nemzetközi járványával szemben rendesen csak kétféle eljárás észlelhető. Intézőink egy része nem veszi a bajt komolyan létezőnek, fumigálja; — az intézők más része pedig azt hiszi, hogy egyszerű karhatalommal s erőszakkal a veszedelmet el lehet hárítani. Pedig mind a két mód csak növeli a veszélyt, ugy a közöny, mint az erőszak csak táplálja az emberiség kertjének a dudvahajtásait. Erőszakkal el lehet ugyan momentán fojtani az elégületlenséget, de csak annyira, hogy az később annál nagyobb vehementiával törjön elö, s mely még az ingadozókat is az izgatók táborába kergeti. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Dáko siralma. Irta ISOKRA. Dáko cigány furfangos legény volt. Beleszeretett a biró leányába. Irtózatos erősen, ugy, hogy veszély fenyegette minden pillanatban. Éjjel-nappal járt-kelt a faluban! . . . Tudta ő mit tesz, pláne ha a saját bőréről volt szó. Szerette volna már a kisasszonynak is megmondani azaz tudtára adni, hogy szereti. Mert bizony még az sem tudta ám a drótozó, fótozó cigány álmait. Dejszen lett is volna „üsd nem apád" kemény bőrű talpára. A hideg marja, ha csak rája gondol. Óvatosan közeledett a biró uram udvarába. Éppen be akar surranni, hogy elkiáltsa magát... Itt a Dáko ..., itt a drótozó ... Hát nem kiséri őt nagy szerencse? Hátulról jön biró uram füstölögve. Nagyon dühös lehetett. Lúdbörös lett a háta, amint meglátta. Kívánta gondolkodva; csak az a füst ne kisérné ö kegyelmét, különben minden jó volna — oh igen minden jó volna. Pedig Dákot nem is a füst zsenirozta, hanem a hosszú pipaszár. Mit csináljon most Dáko? Igy tűnődött magában. Elkiáltsa-e magát, hogy drótozni... oh ments isten még akkorát talál kapni, hogy ezeregy éjszakán át hetedhét országról találna álmodni. Hallgasson é — oh ments Isten még elzárják, mert a gyanú ködje ereszkedik rá, hogy lopni akart. Hát mit csináljon ? Fusson-e ... oh, dehogy a világért se, még ha kényszeritik is, még akkor se, mert ha most futni találna — ugy vége, ugy többé kedvelt falujában nem mutatkozhatik, kerülnie kellene, mint a vadkacsa a rókát. Egy szegény drótozó, egy szegény cigány ilyen pácban! nyögte ki keserves hangon. A földre dobta mindenét. Mosdatlan fekete kezei összefonódtak és könyörgésre fogta a dolgot. A biró ur meg közeledett nagy dühösen. Éppen felemelte a pipaszárat, hogy üssön egyet az okvetlenkedő cigányon. És mintha a lélek szállt volna e pillanatban Dáko gondolatvilágába, kacagva felkiáltott. — Jó hírt hozok nagyságos biró ur! Ne nagyságos ... jő hírt, igen jó hirt hoz Dáko! A bíró meglepődve eresztette le pipáját. Szokatlan volt neki a cigány bátorsága, mert ő bizony eddig a szegény Dákot csak gyámoltalannak tartotta. Hangosan rárivalt: — No halljuk a hirt te málé! A szegény Dáko csak most ocsúdott fel, most vette csak észre, hogy mit is mondott. Roppantul megijedt, de azért el nem veszítette a szegény fejét. Izgatottan, kitűnően színészkedve előadta, hogy a Rögözi erdőben ma kora reggel egy cigánykaravánt látott. Elmondta, hogy azért árulja el testvéreit, mivel hallotta a faluban beszélni, hogy a cigányok megöltek Dánoson egy milliomost és hallotta főképen, hogy tízezer aranyat tűztek ki jutalmul. Elmondta részletesen öltözéküket, nagyságukat, a györökök és lovak számát. Sokáig beszélt még, mig végre szavába nem vágott a biró. Derék gyerek vagy Dáko. Gyere egy óra múlva osztég majd elvezetsz bennünket a testvérekhez. Dáko csak helyeslőleg bólintott fejével. Pedig olyan izgatott volt. Alig járt a maga lábán, imbolygott ide is, oda is. Sokan részegnek, mások meg jókedvűnek tartották . . . Szegény Dáko, szegény ördög, még csak szomorú állapotodat sem vagy képes megértetni a kíváncsi bámulókkal. . . Igy sóhajtott ablakánál a jószívű jegyzőné. Be akarta hívni — szerette volna vigasztalni . . . egyszóval boldoggá akarta tenni. De nem merte, félt az urától. Sok, sok csetepaté volt már efféle esetek miatt. Ily szomorú hangulatban ért Dáko a falu határába. Sírt keservesen, sírt mint egy gyermek. Alig győzte felfogni a sok hulló könnyeit. Leült az országút mentén egy kőre. Elővette hegedűjét és erősen feszitette meg annak húrjait. Régi jó barátja búcsú dalt zenél majd. Oly végtelen szomorúnak tűnt fel neki az egész természet. Mintha vele sírna, vele búsulna. Mintha azok a száguldó szürke felhők, öt jöttek