ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-03-30 / 13. szám

egy „sötét irányzat", hanem Krisztus tanai terjesztőjének. Kik tehát nem ülnek fel a féktelen düh és haragtól vezetett „liberális" ujságiróknak, mivel tudják, hogy „aki haragszik, annak nincs igaza", hanem meghallgatják az objektiv igazságot, bárkinek ajkairól hangozzanak; akár a krisztusi tökéletességű életet élő franciskánus, dominikánus barátok templomainak szószékeiről, akár a mély tudományú, de életszentségük által tündöklő lazarista, jezsuita atyák ajkairól hangozzanak, akár nagy műveltségű és hivatásukat apostoli módon betöltő főpapok vagy lelkészkedö papoktól származzanak azok. Ezen jó lelkek elé idézzük azon igazi apostoli szózatot, melyet Csernoch János dr. hercegprimás Ő Föméltósága kalocsai érsek korában 1911. évi augusztus hó 25-én 4753. sz. a. kiadott főpásztori körlevelében közrebocsátott akkor, midőn a hazai liberális lapokban napirenden voltak a támadások a kongregációk, különösen az ifjúsági kongregációk ellen. Főpásztorunk szózata valóságos apológiája a kongregációknak. De beszéljen maga szeretett Főpásztorunk! Mivel az elhangzott viták során és a napi sajtó útján hamis vélemények terjedhettek el a kongregációkról, nyomatékosan kell hangsúlyoznunk, hogy a Mária társulatok tisztán vallásos egyesületek, melyek Szűz Mária különös tisztelete mellett a tagok minél nagyobb lelki tökéletesedését és azokban az apostoli szellem fölébresztését célozzák. Az általános alapszabályokat már XIII. Gergely pápa jóváhagyta s azóta majd összes utódai sz. Péter székén külön is helyeselték és megdicsérték azokat; a tagokat pedig az egyház különös kegyelmeivel halmozták el. Az egyes társulatokat az illetékes egyházi hatóságok alapitják és állandóan ellenőrzik. Noha azért az első kongregáció 1563-ban Jézus társaságának római kollégiumában alapíttatott s noha ez a jeles rend a kongregációk körül mindig legtöbb buzgóságot fejtett ki és különös kedvezményeket élvezett: nem áll, hogy a kongregációk vezetését Jézustársasága tartja kezében, mint a P. Martin volt generálisnak 1904. április 11-én Kopp bíboroshoz intézett nyilatkozatából is kitűnik. Bizonyítja ezt különben a senki által le nem tagadható tényleges állapot is, mely szerint minálunk is a legtöbb helyen világi papok és a különféle szerzetek tagjai vezetik a Máriakongregációkat. A Mária-kongregáció ügyét magáévá tette a hivatalos tanitó egyház, mert fölismerte benne azt az intézményt, mellyel a hitoktatást és az erkölcsi nevelést kiválóbb tanulóknál különösen sikeressé lehet tenni. S azért csak isteni Alapitójától nyert tanitói szabadságát gyakorolja, mikor kongregációkat alapit. Ezt a szabadságát az iskolában sem lehet tőle elvitatni. Aki nem határozott ellensége a vallásnak és ez ennek alapján nyugvó nevelésnek, az a kongregációk általános szellemének sem lehet ellensége. Hiszen a kongregáció szelleme a római katholikus egyház szelleme. Merő taktika a Mária-társulatok ellen indított harc azok részéről, akik a vallásosságot gyengeségnek, a kongregációkban leginkább sürgetett erényeket; az alázatosságot, az önmegtagadást és a tisztaságot betegségnek minősitik s ezekkel szemben az erőszakos érvényesülés, a kíméletlen versengés szenvedélyét, és amint mondani szokás, az élet örömeinek kiélvezését tartják erényeknek. Ilyenek tulaj donképen nem is a kongregációk, hanem az egész keresztény világnézet ellen küzdenek s csak nem tartják időszerűnek, hogy céljukat nyíltan bevallják, hanem ravasz számítással a katholikus egyházat, a keresztény szellem legerősebb hordozóját, egyelőre a Mária-társulatokban az erős katholikus szellem ezen váraiban, kezdik ki s igy azt gyöngíteni iparkodnak. Ha ezek ellen a kongregációt megvédelmezni akarnók, az egész kereszténység apológiáját kellene megírnunk. Itt helyt most csak azt a tanulságot merítjük a támadásokból, hogy a kongregációt katholikus szempontból ök is nagyon értékes, kiváló intézménynek tartják. A kongregációt nem érheti a türelmetlenség vádja. Nem a kongregáció a türelmetlenség hirdetője, hanem azok a szabadgondolkodók, akik nálunk eddig nem ismert gyűlölködést szitának a közéletben és a társadalomban a leggyülölködőbb szektáriusok. Az ő ajkukon a szabadság gúny. Ök a legsúlyosabb bilincseket készítik a katholikus egyház számára. Ahol az egyházat sikerült legyőzniök^ ott a gyűlölet találékonyságával gyakorolják azt a rémuralmat, amelyet ők a lelkiismeretszabadság uralmának ígértek. Igazán szégyenletes, hogy még mindig akadnak egyébként jóakaratú emberek, akik a türelmetlenség nyomait nálunk vélik fölismerni azért, mert mi hitigazságainkkal nem alkudunk s nem ott keresik ahol a világosságot gyűlölik. Ebben a korban, mely az emberiség szellemi kincseit könnyelműen eltékozolja, fontos kulturtényező a kongregáció, mert mint konzervatív erő föltartóztatja a romboló irányzatokat. A kongregáció nem idegen, külföldi és uj intézmény Magyarországon, mint egyesek hangoztatják. A katholikus egyházban semmi sem külföldi, mert annak minden intézménye közös a világ összes katholikusaival. A közös katholikus intézmények azért nem érintik azt, ami minden nemzetnek sajátja, a hazaszeretet. S Magyarországon a kongreganistákat senki sem múlja fölül a haza szeretetében. A XVII. és XVIII. század folyamán már virágzó kongregációk voltak hazánkban, melyeknek a legjobb hazafiak buzgó tagjai voltak. Meg kell állapitanunk végre, hogy a kongregáció természeténél fogva sohasem volt s most sem titkos társulat. Alapszabályai közismertek, működésében szorosan ezen alapszabályokhoz alkalmazkodik. A tagok névsorát közrebocsátják. Az ülések természetesen zártkörűek, amennyiben azokon csak a rendes tagok és a jelöltek vesznek részt, de a kongregáció semmiféle jogosult felügyeletet ki nem zár s az illetékes hatóságok ellenőrzésétől nincs mit félnie. Erős a meggyőződésem, hogy a támadások a kongregációknak nem ártottak. A magyar nép mindig különös tisztelettel viseltetett a boldogságos Szűz, Magyarország Nagyasszonya iránt. S ezt a tiszteletet a török hódoltság szenvedései között épen a Mária-társulatok oltották oly mélyen a magyarok szivébe. Lehetetlen azért, hogy a magyar nép most a béke idején elforduljon a kongregációktól olyan támadások miatt, melyek nem is magyar, hanem idegen szellem káros gyümölcsei. A kongregációk ellen intézett támadások senkinek a kedvét ne szegjék. Emlékezzünk meg az apostol intelméről: „Ki árthat nektek, ha a jónak követői lesztek ? S ha valamit szenvedtek is az igazságért, boldogok vagytok. A félelem pedig el ne rémítsen és meg ne háborodjatok, csak az Űr Jézus Krisztust szenteljétek sziveitekben. A kongreganisták példás élete el fog némítani minden ellenes hangot. Legyünk rajta, hogy „akik nem hisznek is az igének, ige nélkül megnyeressenek, látván istenfélő tiszta élteteket." Meg vagyok győződve, hogy a kongreganistáknak magaviselete, buzgalma le fogja fegyverezni még azokat is, akik eddig elfogultak voltak irántuk s hogy „az sem, aki ellenük vagyon, semmi gonoszat sem fog mondhatni ellenük." Veritas. Vázlatok. Művelődés. Ez a kis eset amilyen jelentéktelen, olyan jellemző. Vidéki városba került a pesti cseléd. Mondjuk, szobalány. A pesti szobalány előbb lesajnálta a vidéki várost, aztán beszélni kezdett hárijánososan Pesről, Pestről, a nagyról, ragyogóról, szédítőről. Ö, a benszülött rajongva beszélt róla. A hallgató bizonyosan szédüldözött. Én csak az nap félfüllel hallgattam rá, émelyitett kongó dicsekvése s zavart tudákos beszéde. De egy napon megfogott ebben a zagyva beszéd modorban. A szobalánynak minden második szava vagy latin, vagy francia volt. Francia közmondásokat mondott. Homy soit qui mal y pese. Tout est bien, qui finis bien. Angolt és franciát. Asinus asinum fricat. Ad impossibilia nemo tenetur. És igy tovább. Nagy képpel, komolyan, büszkén, örülve az imponálásnak. Sütkérezve a napsugárban. Nevettem. Nem gondoltam se jóra, se rosszra, egyszerűen tudomásul vettem, Pesten forgott valahol, ráragadt. Este átmentem a szélső szobán. A másikban világított a lámpa. A leány ott ült az asztalnál, előtte könyv volt. Bújta a könyvet. Művelődik ? Fölvette a könyvet. Piros táblája volt. Arany betűk. Ismerem ezt a könyvet! Jól megnézem. Radó Antal: Idegen szavak szótára. Emlézte a másnapra szóló műveltség-adagot . . . Lapda ... lapda. Már melegedik, porhanyósul a föld, márciusi szelek langyosan simogatják. A gyermek szivében forró lázzal ébred föl az élet, amelyet a tél meghalkitott. Piros gyermekarcokat látsz mindenütt. A gyermek az pedig repes örömével, hogy itt a tavasz. És a cipőt iskola után kötőjével összefűzve vállára veti s mezitlen lábbal paskolja végig az utat. Hallottátok, hogyan csattintgat a talpa, amint fut végig a puhuló uton ? Ez a tavasz vidám csevegése. S a gyermek lázasan eszik, lohol, hajtja a vére ki a langyos szélre. Utak mentén örömvisongva dalolják a tavasz himnuszait, gurulnak, hemperegnek a porban és naphosszat labdáznak. Lapda! Lapda! Száll, tágul a lélek, a szembe mély, eleven tüz lopódzik, mámor szédíti a kicsiny agyakat, sebesen vernek a pirinyó szivek és a test nedűi eszeveszetten szaladgálnak idei-oda. Életeknek ez a legéletebb kivirulása, a legszebb tavasz, amikor a gyermeklélek hajtja ki gyenge piros virágait és pompázik a szelíd napverön. Az ember sóhajtani szeretne, nagyot, mélyet, mert ugy érzi belefúl a forró gyönyörűségekbe, melyek hirtelen ráözönlenek a szomjas, pilledt lélekre. Lapda! lapda! sikongják bele a tavaszi világba s űzik napestig. Lapda! lapda! tavaszi zápor jön, szétrebbenti őket, mint kicsiny madárfiókákat, kialszik a szemek tüze, lehorgadnak az apróka fejek, szomorúan fonódnak össze a piros kezek s a tavaszi zápor csatakjain összefogódzva kullognak haza, mintha komor, nagy bánatuk összehajtotta volna őket, mint szél a felhőket. . . (I. E.) HIREK. Csattanó. Esztergom, 1913. március 29. Örömmámorban úszik Szófia. A bolgárok boldogan kürtölik szét a világban: miénk Drinápoly! Pánszlávizmus egy hellyel nagyobb térhez jutott. Az a pánszlávizmus, amely gyűlölettel van eltelve minden iránt, ami magyar s ami még csak a magyarra is emlékeztet. A tót, szerb, horvát újságok bizonyára rekedté üvöltözik magukat arra a hirre, hogy szlávok uralma megnagyobbodott. A szerb és bolgár pópák dicsőitik a szent atyuskát, akinek áldásos működése elűzi onnan a törökökkel barátságban élő katholicizmust. S a müveit katholikus társadalom álmosan^, ölhetett kezekkel, keleti nyugalommal türi mindezeket. Hangtalanul engedi legyilkoltatni az ő papját a cernagócok által. Ugy tetszik, mintha az a hatalmas nagy katholicizmus ópiumos álmát aludna, mintha a világot uraló katholicizmus lüktető vére vizzé vált volna, hogy olyan egykedvűséggel nézi a balkáni állapotokat. S még mindig vannak olyanok, kik azt merik kockáztatni, hogy van müveit és uralkodóképes katholikus társadalom. Mert ha volna, akkor lehetetlen hogy eltűrné azt, hogy egy katholikus pap meggyilkolását bosszulatlanul, példás lecke nélkül hagyná. Ha lenne valóban katholikus társadalom, akkor nem engedne olyan tömeggyilkolásokat, olyan brutális emberkinzásokat némán eltűrni, mint aminőket a balkáni vérszomjas nérók ott véghez visznek. A világtörténelem lapjain kevés van olyan véres és idegrázó tömeggyilkolás, mint manapság a balkáni vérmezőkön történik. Hiába fogják rá a jelen korra, hogy modern korszak! Hiába! Vájjon modern korszakban illő-e, hogy a rendes görög sorkatonaság (és nem holmi oláh martalócok) négyezer török fogolynak szemeit kiszúrják? A bolgár barbarizmus illusztrálására pedig valóságos „pazar" képet lehet festeni, melynek minden ecsetvonásában párolgó embervér szaga érezhető. Az elfoglalt török vidékről a mohamedán családokat a bolgárok kiutasították és továbbítás végett négy karavánba osztották. Az első karaván 4600 lélekből állott asszonyokkal, öregekkel és gyermekekkel együtt. Az országúton aztán felállították őket a bolgárok és mindegy szálig lelövöldözték. Második karaván 4000 és a harmadik karaván 3000 menekültjét ugyanily módon pusztították el. A negyedik karavánból a férfiakat kiállították a sorból és ugy lőtték rakásra őket, a nőket pedig vágóhidakra vitték és ott barom módjára vágták le őket. És ezeket a velőthasitó rémdolgokat a müveit közönség közönnyel fogadja; a véres események elől behunyja a szemét, a halálhörgés elől pedig bedugja fülét. Vájjon mikor fog felébredni kábult nemtörődömségéből és mikor fog nemes haraggal, lángoló szemekkel odakiáltani a balkáni cézároknak, hogy ne tovább a kaptafánál! Fidibusz.