ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-03-10 / 11. szám

Igy énekelt a költő, a szabadság hajnalodásának korában, s éneke gyújtott s szava holtakat támasztott. Fölkelt tehát az, amit politikai-, gondolat- és szólásszabadságnak hivnak; fölkelt, kidörzsölte az álmot a szemeiből, de úgylátszik csak azért kelt föl, hogy világosan lásson, s körüljártatva szemeit a szabadságok hazugságain, lefeküdjék újra betegen és zsibbadtan rabágyának köpárnáira, azt mormogva nehéz álmában: ahol erkölcs nincs, ott igazi szabadságról ne beszéljünk. Szegény Magyarország, mily messze vagy az igazi szabadságtól! Ünnepeled a márciusi szabadság évfordulóját, voltaképen azonban rab vagy, a szabadság hajnala nem virrad rád! . .. Ugyan kinek szemeire ne borulna a reménytelenség sötétsége, midőn a magyar nemzetnek műveltebb részét, az intelligenciát közönybe merülve látja S az erkölcs, jog és szabadságnak tiprásában fásult érzéketlenséget meleg érdeklődéssel, igazi alkotmányos ellentállással kiváltani nem birja. Bizony intelligenciánk nagy része nem reagál semminemű elnyomásra, ha Bécs erőszakos politikája sorba buktatja a magyar kormányokat, ha a magyart porig alázzák meg, elvesznek tőle mindent, s nem adnak meg neki semmit sem, vérét ez fel nem háborítja. S ha a választások alkalmával égbekiáltó igazságtalanságokról, hallatlan erőszakról, perfid elnyomásról beszélnek holmi privigyei választások, azt mondja rá: ez.politika s letérdel a hatalom előtt, mert éhes, üldöztetésnek nem akarja magát kitenni, mert az kellemetlen dolog. A népnek egy része szociáldemokrata, pedig fogalma sincs a szocializmusról. Tömegsztrájkot produkál, megkárosítja munkaadóját, tüntet, ordit az utcán a választójogért, Istent, hazát nem ismer, mert látja az intelligens elem rossz példáját. Valljuk be őszintén, amióta az urak — tisztelet a kivételnek — a vallást a köznép butaságának megfelelő, de magukhoz s méltóságukhoz nem illő intézménynek tartják: azóta — sajnos — a nép is bizalmatlan lett minden tekintély iránt, nem tudja tisztelni azt, amit mások oly hetykén megvetnek s nem tud megnyugvást találni sem vallási öntudatában, sem a méregdrága politikai — Csipp: leszögezve a keze! — Csipp : lába is ! — Bírunk vele! Nem árthat, és mi árthatunk, Mert szabadok s többen vagyunk: Vonulj fel hát hőstettre kész Csiripnép! ... Hí a tüntetés! Galambra száll mély, mély ború: — Ne bántsátok, oh bú, oh bú! — Csitt, csitt, . . . csuhás! . . . Előre csak 1 . . . S csőre Krisztus fejére csap!! — Parancsodra tört ránk a hó: Elfödve mind, mi drága, jó. A piacot, az út nyomát, Mely bő s finom falatot ád, A disznóól környékeit, S mindazt mi éhünkön segit, Ha tüstént rendbe nem szeded, Csirripp, beverjük a fejed! Galamb elbú . . . S zokogva búg: Ah! nyomorult! . . . Ah! nyomorult! . . . Krisztus nem szólt . . . Ügy hallgatott, . . . Tűrt, . . . mint egy kővé vált halott! . . . De most a sarkon hirtelen, Egy gyermeklányka megjelen. Karján kosár. Kenyérke benn': Ha éhezik, hogy hát legyen Harapni mit! . . . S oly gyors, noha szabadságokban, melyeket kijátszani Magyarországon az alkotmányos élet egyik sajátsága, vagy mondjuk csak — sportja. Végre a népnek józan, türelmes nagy része koldus; szegény, rémitöen szegény. Négy év előtt, mikor a felvidéken jártam szomorúan tapasztaltam, hogy az árvái, turóci szegény földhözragadt földmives és munkásember^korpás- s zabliszttől sült kenyéren él. Szalonnát, zsirt, hust szemével sem lát, nem hogy egyék. Sós vizbe főtt tészta képezi egyik föeledelét, s azt is a zsidóboltosnál drágán fizetett hitelen élvezi. Viskója füstös, pitvara, konyhája hfdeg, ruhája fogyatékos. Hát mit ér az ilyen népek politikai szabadsága? Az ö szemében merő üres beszéd és hiábavaló szemfényvesztés. Mihelyt ily ütött-kopott az ember, szegény biz az már nem ember, hanem pénzen megvásárolható árucikk s bármely szabadságát szívesen adja oda egy-két koronáért (hogy a legutóbbi esztergomi választást ne is említsem, a mikor nemcsak a szegényebbek, hanem a meglehetős jómódú földmivesek is szívesen vágták zsebre a bankót); mert hiszen előbbre való az élet mint a filozofálás s jól mondta azt városunk egyik tekintélyes polgára, hogy egy röf kolbász többet ér, mint száz árkus filozófia. Tagadhatatlan, valamelyes anyagi jólét nélkül semmit sem érnek a politikai jogok és szabadságok. Úrrá lett a nagytöke, a vidéken az uzsora, a szociális irányban a népért nem történt semmi. Azért hangoztatjuk mindig: az adja meg a magyar népnek a politikai szabadságokat, aki rásegiti gazdasági függetlenségre. E nélkül nincs szabadság, függetlenség, legfölebb papiroson van, de a valóságban annál nagyobb a függés és szolgaság. Nem ilyennek képzelték őseink s a márciusi hősök a magyar szabadságát. Az igazi szabadság apostolai tehát azok, a kik a nép javát a gazdasági téren szolgálják, akik a népmentés nagy munkáját a szövetkezetekben végzik. Igen, ezek a népszabadságnak tulajdonképeni megalapítói. Az ö munkájuk nélkül a politikai szabadság hazugsággá válik s a népfölszabaditásnak politikai törekvései célt tévesztenek, söt határozottan a szolgaságot szolgálják. Csak szomszédság az oskola. Ám ő az útjáról letér — Templomba ! Isten kedveér'! Egy percre csak! . . . S hogy igy köszön, Oly szép a nap! Derült öröm! Őrangyala minduntalan, Sugalván őt, mellette van: Az oskolában jól felel, A fejét otthon sem veszti el! Megáll a kőkereszt előtt, Térdet hajt, hogy imádja Öt! Mert úgy tanulta s benne hisz: „Isten fia és Ember is, Ki értünk halt, oh a Szegény!" S most is köny csillog kék szemén. S mihelyt a feszületre néz, Kis szive gyors segélyre kész : — Nini, madárkák, . . . s éhesek, Oh Istenkém! . . . S a csöpp kezek Veszik kosárból s a fedett Helyen hamar a kenyeret Szétmorzsolják! . . . S most már siet, Siet! Hogy Isten megfizet, Arra se gondol! . . . Sebesen Suhan! ... Ne lássa senkisem! . . . Ránk vár az uj és sokkal nehezebb szabadságharc: a gazdasági függetlenség kivívása! Ezen munkálkodjunk serényen, hogy a magyar végre boldog legyen. 1848 márc. 15-ikét csak akkor fogjuk tudni lelkesen ünnepelni, ha Magyarország gazdaságilag függe'tlen lesz, s népe nem fog szorulni azok kegyére és oltalmára, a kik a magyar nemzet ellenségei, szabadságának, jogainak megfosztói. Ilyen komoly gondolatokkal foglalkozzunk pénteken, március Idusán. Felfordulás. Az útban áll. Az utcai felvonulásokból láthatjuk, hogy a szociáldemokraták vezérei a nagy lármán kivül még az ügyes rendezés mesterségéhez is elég szépen értenek. A diplomáciának durvább, tehát utcai fajtája alaposan ki van fejlődve náluk s minden mozdulatukat ennek alapján a legnagyobb tervszerűséggel hajtják végre. Ha van ablakbetörés, koponyarepesztés, "ez mind tervszerűleg van berendezve és az alsóbb tömegek mulattatására és felbőszitésére szolgál, a finomabb politikai körök részére már keresettebb botrányokat szőnek vagy tartanak készletben. A Justh-párttal meglevő fegyverbarátság egy egészen uj teret nyitott meg számukra, amely nem más, mint az együttes küzdés a jövő érvényesülés, tehát a hatalomrajutás felé, amikor is majd egymást lesznek kénytelenek legyilkolni, hogy a kivívandó konc végre zavartalan birtoklásba vevődjék. A közös céllal közös akadályok, közös ellenségek is járnak. S itt rájövünk arra a megható összetartásra, hogy amidőn a szociáldemokratáknak nem tetszik valaki, ugyanakkor a szabadkőmivesek, a demokraták, a zsidók és minden más radikális elemek újságjai szintén az illető ellen köpködnek, toporzékolnak. A legfrissebb célpont Kossuth Ferenc, mert a Justh-párt még mindig észleli a Kossuth névnek a varázsát, ezt szeretné teljesen lehámozni Kossuth Lajos fiáról. Igy reméli ugyanis, hogy a többi függetlenségi kerületet és hazafit is behajthatja a vörös zászló alá. A józan ész ugyan jól látja, hogy amig Kossuthot bántják, addig önmaguk alatt is vágják a fát. „Útban áll" Kossuth Ferenc, ezért nyitotta szólásra a száját Eötvösnek, a vajdának nevében és stílusában egy sajtó-gyerek s mint egy 7 borbély és 9 masszírozó által támogatott bábot állítja a nép elé az érdemes politikust. Lelke rajta! És lám, betelvén a begyek — Még csak akkor szemtelenek A verebek! . . . Mert verebek! . . . — Csirripp! S ott ül a sok pogány Megint az Úrnak homlokán! Csőreiket hozzá fenik, Hozzá fenik — úgy élezik! Társalgásuk bizarrá vál', Mind henceg, s igy filozofál: — Csipp : az istenke megijedt, Azért hívta e gyereket . . . — Csipp-csipp: „Véletlen" műve mind! — Csirripp: már éhezem megint: A „Véletlen" sem célszerű: Nincs, . . . semmi sincs . . . S gyötri a düh! . . . S végül mind abban egyeze: — A kis lánynak nem volt esze! Csirripp . . . kacagja mindahány . . . Csirripp. bolond volt a leány! . . . Plébános úr enszemével Látta, a lányka mit mivel, Hogy újra az ablakhoz ér. — Boldog kinek ilyen fehér A lelke, s oh, áldott legyen! — Csipp-csipp, csipp-csipp! . . . A verebek leszállanak. Oly éhesek, Hát mérgesen falnak, s amig Be nem telnek egész nyakig, Marják . . . egymást . . . féltékenyen . . . Hah! Szitkozódnak féktelen! . . . S áthatja őt szent félelem: — Rajtam pedig (szava remeg, Elcsuklik, sir a jó öreg) Rajtam, vénhedt cselédeden Könyörülj édes Istenem! . . . Lévay Gyula.