ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-03-03 / 10. szám

zik be, mert az ultraliberális blokk ellenében a konzervatív blokk a társadalmi rend fenntartását védi s a gazdasági s kulturális haladást mérsékelten s a társadalmi fejlődés szempontjából nagy rázkódtatások nélkül akarja végrehajtani. Ennek a politikai hasonló alakulásnak körvonalai már nálunk is megvannak. A mint egy, a nemzet nagyobb rétegét érintő kulturális, főkép szociális kérdés kerül napirendre, a mérsékelt s ultra irányzat a pártkeretek között azonnal izgalmat s eltérést okoz. A választójog megoldása fogja nálunk is a mai pártkereteket megbontani s tömöríti a mérsékeltebb irányokat (Tisza csoport a munkapártban, Andrássy csoport, néppárt, Kossuthpárt) egy konzervatív, az ultrákat (Lukács csoport a munkapártban, Justhpárt, demokraták, szabadkőművesek, szociáldemokraták) pedig egy liberális vagy másnevü blokkban. A kibontakozásnak ez lesz az első szignaturája. K. K. D. Fraknói Vilmos terve. Magyar zarándokház és akadémia Rómában. Fraknói Vilmos c. püspök, nagynevű történetirönk, a következő felhívással fordult az ország tudományos intézeteihez: Az egyházi tudományosság és művészet szolgálatára hivatott magyar intézeteknek Rómában megalapítása céljából előterjesztett ajánlataim el nem fogadtatván, le kell mondanom a szerencséről, hogy az intézeteknek otthont én biztosítsak, föntartásukról életemben gondoskodjam és holtom után is alapitványaimmal tevékenységükben részem legyen. Mivel azonban az az erős meggyőződés vezérelt, hogy ilyen intézetek létesítését a magyarországi katholikus egyház nagy érdekei és elodázhatatlan kötelességei követelik: igyekezeteimmel nem szabad felhagynom. Tekintettel arra, hogy a kultúrának és Ízlésnek az örök városban kiapadhatatlan forrásaiból meríteni a legműveltebb nemzetek vetélkedve törekedtek a múltban és törekednek a jelenben: lehetetlen tovább föntartani (mondhatnám eltűrni) azt a helyzetet, hogy éppen a magyar nemzet az egyetlen legyen, melynek Rómában semmiféle intézet nem áll szolgálatára. Egyházi intézetekkel birnak ott: a franciák, belgák, angolok, skótok, irlandiak, németek, spanyolok, portugálok, az északamerikai, délamerikai és kanadai államok, még a csekélyszámu örmények is ! Sőt az osztrák-magyar monarchia másik államának összes nemzetiségei: a németek, lengyelek, csehek, ruthének, délszlávok szintén külön egyházi intézetekkel dicsekedhetnek. Tudományos és művészeti intézeteket létesítettek Rómában: Franciaország, Anglia, a német birodalom, a katholikus Görres Gesellschaft, Poroszország, Ausztria (külön lengyel és cseh osztállyal), Belgium, Hollandia, Spanyolország és az északamerikai Egyesült-Államok. Mindkét sorozatból, az általam létesített intézetek eltűnésével, hiányozni fog Magyarország. Pedig az elsők egyike volt a keresztény államok sorában, amelynek Szent István királyunk templomot és vendégházat emelt Szent Péter sirja mellett. Csakhogy azt a későbbi nemzedékek pusztulni engedték mostoha viszonyok között és viszszaállitani elmulasztották, mikor jobb idők beköszöntöttek. A XVI. század második felében egy lelkes magyar jezsuita kezdeményezésére magyar papnevelőintézet nyílt meg Rómában. De ennek csakhamar egyesülni kellett a német intézettel. Elismerem, hogy ez a frigy áldásosnak bizonyult. A német-magyar kollégium a magyar növendékek kiképzésében is kiváló eredményeket ért el, a múltban és jelenben apostoli szellemű főpapok és nagyérdemű tudósok hosszú sorozatát nevelte hazánknak. A két intézet elválasztására célzó törekvés bűnös kísérletnek volna tekinthető. Azonban ezt a kollégiumot Rómában mindenki „Germanicum"-nak, magyar növendékeit is „germanicus"-oknak nevezi; abban tehát a magyar nemzet és állam individualitása kifelé elenyészik. Emellett tizenkét magyar növendéknek egy nagyméretű idegen intézetben elhelyezése nem töltheti be érdekeink és kötelességeink körét. Ezért mellőzhetetlenül szükség van Rómában oly intézetre, mely Szent István apostoli királyunk nevét viselvén, az egyházi tudományosság és művészet egész körét fölkarolván, a kilencszázados magyar katholicizmust méltó módon képviselje és a magyar kultúra különleges igényeinek kielégítésére alkalmas legyen. Ilyen intézet létesítése érdekében előterjesztéssel járultam a nagyméltóságú magyar püspöki kar elé. Egyszersmind azon kérelemmel fordulok az ügy fontosságát méltatni tudó körökhöz, hogy a nyilatkozat aláírásával szavam csekély súlyát gyarapítani, hatását fokozni és a kitűzött cél elérését biztosítani méltótassanak. Budapest, VIII., Nemzeti Múzeum, 1912. február 15-én. Kiváló tisztelettel Fraknói Vilmos, szentjobbi apát. Az országban alig lesz katholikus magyar ember, aki Fraknói püspök tervét ne méltányolná. Szent István óta egész mostanáig nem találkozott úgyszólván senki, aki egy római magyar zarándokház tervével komolyan foglalkozott volna; s ha most dugába dől, alighanem ismét sok száz évre el lesz temetve az eszme. De nem értjük, miért különbözik a nagy kulturbarát második terve oly lényegesen az elsőtől? Az első tervben Fraknói püspök a létesítendő zarándokházra és akadémiára felajánlotta Rómában szép ciprus-liget ölén fekvő házát tekintélyes alapítvánnyal, melyhez csatolni kívánta intézményesen a szentjobbi apátság örökös jövedelmét. Ez utóbbi miatt az illetékes tényezők az ajánlatot nem fogadták el. Minthogy szerintünk az ajánlatnak Fraknói alapítványa lett volna a magja, e nélkül — pedig a második tervben ez nincs benn — a terv még kevésbé nyújt reményt a megvalósulásra. Fraknói Vilmos kiváló történelmi érzékével és személyes impressziói alapján igen helyesen azon következtetésre jutott, hogy a római Collegium Germanicum Hungaricum a lehető legjobban van igy, ahogy 400 éven keresztül volt, tehát tulajdonképeni római papnevelőre az országnak nincs is szüksége, hanem legfeljebb a nevezett intézetben a csekély számú magyar helyeknek szaporítására. Fraknói intézete tehát inkább zarándokház és egyházi akadémia jelleggel biró intézet volna, melyben intézetszerü ellátást nyernének a felsőbb jogi, biblikus vagy archeologikus tanulmányokra Rómába jövő fiatal leviták. Fraknói püspök egyik római házát legközelebb „Magyar Történelmi Intézet" jelleggel a M. Tudományos akadémiának fogja ajándékozni. Azt hisszük az illetékes tényezők nem fogják elmulasztani az alkalmat, hogy a nemes alapitót eredeti terveinek részbeni megújítására kérjék, vagyis egy római magyar zarándokház és egyházi akadémia első alapjának letevésére azáltal, hogy másik római házát az eredetileg erre szánt alapítvánnyal e nemes célra átengedi. Felesleges e helyütt egy római magyar zarándokház és egyházi akadémia hivatását és jelentőségét bővebben fejtegetni. Annyi bizonyos, hogy Fraknói püspök nevét nagyszabású történelmi munkáin kivül egy ily intézet örökítené meg legszebben s a magyar nemzet örökre hálás lenne egy ily magyar kulturintézet megalakításáért az örök városban. Ez mindenesetre ujabb kapocsként fűzné Magyarországot a keresztény kultúra központjához, Rómához, honnan 1000 éven át nyert inspirációt az ország fejlődése. Censor. Az újság és a gyermek. Különösnél különösebb híreket olvashatunk az újságokban. Nemrég olvastam, hogy egy 14 éves fiúcska agyonlőtte magát „reménytelen szerelmében". Szegény pubika, mit tudott még a szerelemből. Szinte láttam képzeletemben, amint játszott ispilángi rózsát rövid nadrágban, rövid kihallatszott az utcára az alacsony kis kapun keresztül. Az emberek kiállottak a ház elé, egykét nénémasszony át is pöndörödött. Embervér folyik itt ma, meglássátok! De nem folyt, bárhogy szerették volna. Csak épen az történt, hogy az asszony összepakolt, vagy dehogy is pakolt össze, úgy ment el az egy szál festöszoknyájában. A nagykendőjét kapta magára hirtelen, de azt is csak azért, hogy belefoghassa a négyesztendős kis gyermekét, akit Seprenyi Rébékék vittek volt át még reggel. Az Erzsók leány nagyon szereti és a gyerek is a leányt. Magával viszi a gyereket, az öregeknél lesznek vagy egy-két napig, az ember addigra kijárja a bolondját. Szinte gondolta, hogy Csath Pista keze járt a dologban. Még mindig haragszik rá, amiért helyette az idősebb Sajagó Mártont választotta. Futva, lihegve nyitott be a Seprenyiék kis kapuján. — A fiamért jöttem, Erzsók, azt nem engedem ! — Nem-e? . .. Előbb járt érte az apja. Ugy vitte el a szűre alatt. Mukkja se volt a gyereknek, ugy megrémült a haragos képétől. Az asszony reszketett mint a nyárfalevél. Seprenyi Rébék gonosz kárörömmel nézett rá, de a szava olyan volt, mint a méz: — Nyugtasd meg magad, Judith — mondta. Az urad haragja majd elmúlik és Csath Pistára is rájár még a szekér rúdja, amiért olyan csúfot tett veled. Te csak eredj haza az édes szüléidhez; annál becsesebb az asszony, mentől rátartósabb. A gyerekre majd elnézek én, vagy akár Erzsók is. A derék szép leány ott babrált az araszos kis ablakban a rozmaringos virágcserepei között. Ahogy rápillantott az asszony minden csöpp vére a szivébe fut. — Hazajövök én lehet már holnap — mondta sietve. — Oszt nem maradok adósa, Rébék néném, hogy az Isten is áldja meg . . . — Hát csak siess lelkem, ha a tanyára ki akarsz jutni. Kurta a nap, rád esteledik . . . Az asszony összefogta a nagykendőjét s megindult remegő, bizonytalan léptekkel. Vissza fordult tízszer is, ha talán elhinné neki az édes ura, hogy olyan a hűsége, mint a fehér hó kint a pusztán . . . Nem, nem lehet! Ismerte a természetét. Idő kell annak . . . Zörgősre fagyott rajta a kék festőszoknya, de az arca piros volt, mint a láng. Kis, bársonnyal szegett házi papucsa csikorgott a kemény fagyon és mégis úgy érezte, mintha tüzes parázson járna. Már aludtak is az édes szülei, mikor a jégvirágos kis ablakon bezörgetett. * Másnap nem birt fölkelni az ágyból. Mintha forró olaj keringett volna testében a vére helyett. Amazok előszedték a sok házi orvosságot. Tömve volt velük a középső gerenda alja. Ott tartogatták a jóféle száraz füveket, kutyaszőrrel pergett zsírokat. Már egy hete próbálgatták, de nem használt semmiféle orvosság. A menyecske fogyott, fogyott, olyan lett, mint az árnyék. — Hijjunk doktort — mondta az öreg gazda. Az asszony szólott gyönge hangon: — Menjenek be kigyelmetek a faluba Rébék nénémért, ö talán meg tudna gyógyítani . . . Nem ellenkezett az öreg, befogta a csikókat. — Rébék néni, a kis fiam betege vagyok én — kezdte a szegény. — Beszéljen, mit tud róla? . . . Van-e, ki etesse, tisztálja, gondját viselje ? . . . Óh a csöpp, a csöpp. Százszor hazamentem volna már azóta. . . Szaporán pörgött a Rébék néni nyelve : — Kutyabaja sincs galambom. Piros, mint a rózsa és úgy járatja az apja, mint valami grófgyereket. Mink takarítunk rá az Erzsók leányommal, hát csak tudom. A menyecskén végigszaladt a hideg, de Rébék asszony mondta tovább: — Ha kutyalelkű is, de a gyerekéhez jó. A mostoháját is megütné érte, ha egy ujjal is bántaná . . . A fiatal asszony torkát, mintha fojtogatta volna, amig kimondta nagynehezen : — Hát talán már törvénykezni is akar az uram ? — Isten őrizz, hogy eljárjon a szám, — mentegette magát emez és integetett hozzá a ráncos, vén arcával, mint ősszel a napraforgó üres kórója. — Köszönöm Rébék néni a szives fáradtságát, — mondta az asszony. Fizessék ki édesapám valamivel, én már talán meggyógyulok magamtól is . . . Szép tavaszi reggelre virradtak. A hó úgy elment, mintha sohase lett volna. Tavaszi szél fújt a friss zöld vetések közül. Az asszony fölkelt s kiment a kis ereszaljba. — Meg akarok gyógyulni, — mondta. Igy mindennap. Az erős tavaszi levegő, rózsát kezdett festegetni az arcára. Már a dűlőkre is lejárt a szikkadt gyalogúton. Onnan bejárt a faluba. A házukat is megismerte