ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-12-22 / 52. szám

nem sajnálta meg a szuronyerdö előtt vonagló honfitársakat, de azért elérte a bosszúnak épen az a fajtája, amelytől legjobban fél s amire nem is gondolt. A magyar nép, amely alkotmányos eszközökkel küzd jogaiért, nem lépett át a merényletek terére, nem dobott bombát az erőszakos házelnök kocsija alá, hanem egyszerűen félreált a dühöngő kényuraság útjából s ráboritotta a munkapártra s Tisza Istvánra a nemtörődömség a megszokás szürke köpenyegét. S ez a közöny, a nemzetnek ez a fásult egykedvüsége nagy csapás a hatalmi hóbortban tengődő seregre, mert ők folyton a közérdeklődés homlokterén szerettek volna állani. Ez volt az ő vágyuk és törekvésüknek ez volt az egyedüli célja. Azonban úgy jártak, mint a kis komédiás, aki rikitó ruhájú bohócával nagy szenzációt keltett a kezdődő vásárban, de jött a nagyobb komédiás még csúnyább képű bohócaival s elcsalta a kiskomédiás közönségét. Kit is érdekelne a magyar parlament kapuinál folyó szuronyos játék, mikor a balkánon hasonló erőszakoskodások történnek, csak egy kicsit véresebb keretek között folyik a négy király által rendezett véres komédia. Bécs lefőzte a magyart. Sokáig folyt nálunk a szóáradat, mig végre is szájkosarat kaptak a lelkes hazafiak, akik egy éven keresztül tudtak beszélni a hazáért. Igy lett vége az egyetlen dicsőségünknek is, amely abban állott hogy, ha már számbavehető eredményeket el nem érhettek a magyarság ügyének harcosai, legalább a szó éles fegyverével megvagdalhatták az osztrák törekvések szolgálatába álló mamelukokat. Ki hitte volna még egy év előtt is, hogy az osztrákoknak lenézett, kicsúfolt alkotmánya ifjú kora dacára is túl éli a magyarok ezer éves alkotmányát? A tény pedig az, hogy a magyar alkotmányos életet eltemették és senki sem tudja, mikor és hogyan fog feltámadni, bár bizunk és reménykedünk az ismeretlen jövőben. Tisza Csapata diadalmasan mutat rá a háborús jelenségekre s önérzetesen hangoztatja, hogy ezért kellett még az erőszakos fegyverek árán is megnyitni a törvényhozásnak beszorult zsilipéit, hogy mentve legyen a haza, hogy béke legyen idebent, amikor a határokon már átdugják az ellenséges szomszédok az ágyúk ásítozó csövét. Mindazok, akik kétes lelkiismerettel megtapsolták Tiszát, kapnak ezen a mentségen s iparkodnak elhinni, hvgy háborús időkben a legszebb alkotmány dacára sem szabad a törvényhozás házában obstruálni. Csakhogy ott van ám élő cáfolatként az osztrákok parlamentje, ahol a fegyvercsörgéssel párhuzamban csak úgy döl a beszéd a cseh, radikálisok szájából, sőt holmi Fresl emberek obstrukciós rekordokat csinálnak akkor, amikor a magyar ellenzéknek meg be sem szabad mennie az ország házába. Nem a háborús idő bénította meg a magyar alkotmányosságot, hanem az egyes lelkeknek mindenre kapható hitványsága. Mégis élünk. A keserű nemtörődömség érzése úgy bevonta a lelkeket, hogy már hónapok óta nem él a vidék igazi politikai életet. Hajlandók voltunk azt hinni, hogy már talán politikai jogait sem hajlandó gyakorolni az ellenzéki polgárság, hogy miután reményeit javarészben eltemette, nem is próbálja meg szavazatát leadni az erőszakoskodások láttára. Ámde csalódtunk és mondhatjuk kellemesen csalódtunk, mert kell még életnek és érdeklődésnek lenni a népben, ha az erőszakoskodások és Ígéretek dacára is diadalra tudja vinni a nyers hatalom ellenében az ellenzéki jelöltet. Az aranyosmaróthi kerületben Keltz Gyula ápolgatta a munkapárt veteményeit, a mostani választás azonban eredményesen kitépte azokat. önkénytelenül felmerül lelkünkben az a kérdés, ha ez a nép öntudatra ébredt, ha eltudta űzni a hátára kapaszkodó parazitákat, miért ne tudna hasonlóképen cse^kedni a többi választókerület, ha egy általános választás keretében elkövetkezik a régen várt leszámolásnak napja. A vesztegetéseknek is lehet és kell lennie reakciójának, amikor még a koldus is megundorodik a lélekkúfárok piszkos pénzétől. A csendőrszuronyoknak is van ellenszerük: a népnek önérzetes öntudatossága, amely előtt nem állhat meg az önző és színészkedő politikai kapaszkodás és ámítás. Kaján. Az aranyosmaróthi diadalhoz. I. Bizonyára az egész országban örvendetes meglepetéskép fogja érni a nemzet jövője fölött méltán aggódó honfiakat az a választási győzelem, amelyet a néppárt az aranyosmaróthi kerületben aratott. Ott, ahol 1910-ben a munkapárt több mint 500 szótöbbséggel győzött, most Bartos Jánost, a kath. népszövetség titkárát 349 szótöbbséggel választották meg a kerület képviselőjévé. Ez a váratlan és rendkívül fényes győzelem élénk diskussziók tárgyává tette a kérdést, hogy mi ennek az oka. A papság? Határozottan nem; a nagyobb rész leszavazni se jött el, a főbbek, mint az aranyosmaróthi apát és a verebélyi esperes pedig a kormány jelöltje mellett exponálták magukat. A fényes győzelemnek egyetlen elfogadható magyarázata az óriási hangulatváltozás az utolsó választások óta, a nagyfokú elkeseredés, amely a kormány alkotmányellenes politikája ellen a népben megnyilvánult. A választási küzdelem alatt és a győzelem után reggelig, az ezen elkeseredés és elnyomatást kifejező „Tisza Pista nótát" dalolta mindenki: Tisza Pista meg akarta tiltani, Hogy nem szabad az utcára kimenni; De mi azért kimegyünk az utcára: Tisza Pista nyakára. II. Eleinte természetesen a kormánypárt vezetett, hiszen régi taktika az, hogy a legjobb néppárti községeket a legvégire teszik. Délután 4 órakor azonban a néppárti szavazatok száma elérte a kormánypártiakét s akkor az aranyosmaróthi apát volt az a szavazatszedő elnök, aki egymásután 3 néppárti községet utasított vissza 200 szavazóval. De ott állt még a kistapolcsányi és a zsitvaapáti-i plébánia területéről 600 szavazó, a kormánypárton pedig már csak lézengtek az emberek. Akkor aztán beletörődtek a néppárt győzelmébe és a választás szép rendben ért véget. A katholikus akciók gyengeségének egyik főoka, hogy voltak és vannak papok, akik egyházellenes szolgálatokkal iparkodtak és még most is remélnek egyházi beneficiumokat és kitüntetéseket elérni. III. Bartosban a néppárt egy fiatal, agilis képviselővel gyarapodott, aminökre épen erősödése szempontjából nagy szüksége van. Kiváló népszónok, sőt a banketten mondott több felköszöntöjével megmutatta, hogy helyt fog ö állni mindenütt. Munkabírása pedig rendkívüli, a választási kampány után is olyan piros-pozsgás volt a képe, a fáradtság minden jele nélkül, mint a nagy harc elején. Gramantik. A boldogság. Az altatódal. Mentem a kihalt, barna alkonyatban hazafelé. Szük, nyomott utcák között tévelyegtem a puha, neszfogó havon. Minden tisztafehér volt, csend volt, fönn az égen szikrázva gyuladt ki az alkonycsillag és ameddig a szem ellátott a hosszú utcacsikon végig, mindenütt fehérség, fehérség, mintha az Isten rálehelt volna a földre. A hideg hó meleggé, bensőségessé tette az egyszerű tájat, régi képek emléke szállt a szivemre: amint rejtelmes éjszakán ködmönös, apróemberek ballagnak a tó között, kezet fogva, egymáshoz bújva, mintha valami nagy vágy összehajtotta volna őket, mintha valami nagy tüz (ez a legnagyobb, óh, legszentebb tűz) belobogott volna az emberi szivekbe és összeforrasztotta volna őket a nagyszerű szeretet égő melegével. Mentek, mentek az emberek fehér, hóbundás pusztán át, halkan hullottak a hópihék, ugy szálltak le és ott a puszta szélén sötétlett egy torony, égbe nézve, mindig, mindig az égbe nézve. Elgondoltam, milyen boldog az a torony ott, hogy mindig fölnézhet oda, a tiszta magasokba, hogy sose kell lenéznie a földre, az emberek szenynyes bűneire. Mindig! de mindig fölnézhet az égre! És ott a sötétlő torony mögött diadalmas fénnyel állt valami. Egy csillag volt. A vezetőcsillag, a legcsillagabb csillag a végtelen égen. Ah — szállt át rajtam —- ez a csillag küldi be csodálatos melegét ezen a hallgatag, békességes éjszakán a fagyos emberszivekbe! Erre a képre szállt igy emlékezetem, amint csendesen kószáltam a karácsony-alkonyatban a szük, havas utcán. A hó újra pihézni kezdett. Néhány pihe arcomra csókolt. És ugy éreztem, forró. Mert ezen a napon minden meleg, valami végtelen örömtől. Nem tudtam megmagyarázni, miért szállott szivembe langyos boldogság, amelyre ugy repestem, ugy örültem, hogy egyedülvalóságomban eljött valaki hozzám, ugy repült be a szivembe, mint lehellett s ki gyújtotta hamvahodott lángját. Néha bepillantottam a kivilágított ablakokba, fényes örömtől szikrázó szobákba, láttam, amint kipirult arcú gyermekek vidámkodtak, cicáztak, mindeniknek arcán kicsiny, égő piros folt volt. Valaki rácsókolt ezekre az üde arcokra — gondoltam. S eszembe jutott, milyen hatalmas örömszimfónia veri ma az egek boltozatját: millió friss gyermekhang örömujjongása ölelkezik össze s ugy száll Isten elé, mint aranyfelhő . . . Mindig sötétebb lett. Nem jött felém senki sem, széttekintgettem, figyeltem, sebesen dobogott a szivem, dobta, emelte valami csendes öröm, halk megelégedés. Igy mentem végig minden utcán, mindenhol betekintgettem az ablakon, szegénynél, gazdagnál, de bárhova néztem be, csak öröm virult felém, az egész város ugy úszott az örömlángok között, mintegy hajó. És ekkor egy szük, sötét utcában megállottam mégegyszer, utoljára, hogy örvendvén az örvendezökkel engedjem szivemre ennek az estének minden boldogságát. Rózsaszínű függönyökön át világított a lámpa. Távolabb fehér fény úszott. És a fehér fényben láttam egy halovány asszonyt, szemközt ült velem, láthattam fénysugaras szemét. Egy bölcsőn tartotta kezét, s amint keze mozdult, ringani kezdett a bölcső, hófehér cihák között hintázni kezdett egy kisded. Ringott, ringott a bölcső és az asszony énekelt. Csendes anyadalt dúdolt, életem régelmult hangjai zenéltek föl szivemben. Altatódalocska! És karácsony! Rózsaszínű fény, boldog anya, ártatlan gyermek, olyan mint a betlehemi volt. . . Sirni szerettem volna túláradó örömömben. Ugy láttam, mintha az a rózsaszínű fény kiáradott volna abból a kicsiny szobából és beözönlötte volna a világot. Ez volt a leggyönyörűbb karácsonyeste amelyet megéltem, mert láthattam a békés boldogság fényét, éreztem illatát, tudtam, mi szállt ma az emberi szivek mélyére. És újra sirni, sirni szerettem volna boldogságomban azon a kicsiny altatódalocskán! Altatódalocska. Joób Endre. HIREK. Karcolat. Malom alatt. — Aggy Isten koma. — Magának is koma. Hát mi újság, mert kend tudákos ember, aki a zújságokbú óvasnyi is tud. — Hm. Újság? Sok újság kedves koma. — Hát például: Lesz-e háború koma. — A fenét lesz. Nem lesz bion. — Oszt mér nem lesz. — Valóságos okát ámbátor nem pödzöm, de amán szent igaz, hogy a katonáék nem mernek háborúba kapni. — Nem-e? Oszt mi okbú? — Aszongyák, hogy nem akarnak. — Nem-e? Az szentuccse nem rossz. — Periig higyje el koma, nem ártana aszt a pereputty nemzetsiget elnadrágolni egy kicsit. Penig én nem vagyok a háború barátja, meg oszt tudom is, hogy a háború sok kőtséggel jár. —• De mán ugyan benne vagyunk a kiadásokban, hát egy szusz alatt el lehetne rendözködni. — Persze, hogy persze. De hát ez ellen száz vinasszony se tehet. Még nincs is háború es biztosan nem is lesz, máris két pléhgalléros tiszt ur annyira megijedt a háborútól, hogy agyon puffantották magukat. — Ajnye. Hát ez a bátorság? — Bion ez. Penig a tiszturak ugyan hatalmasan és hetykén csörtetik kargyukat az utcán mikor fehér szeméjjöket látnak. — A'mmá igaz, koma. Teljesen igaza van. — Hát akkor koma nem lesz háború? — De nem ám! Asszongyák elég háborús világ van Pesten. — Ugyan ugye. Oszt mi fajta háború van ott? — Mi e ? Hm! Ha kelmed el menne Pestre ... — Megy a fene oda, abba a bűnös városba, hol az ember harangszót nem hall, se penig az egyik ember nem ismeri a másikat. Oszt ott nem is magyarok laknak, hanem nimötök. Meg oszt az ember becsületesen, tisztességtudóan dicsér-