ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-12-15 / 51. szám

XVII. évfolyam. Esztergom, 1912. december 15. '4. 50. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő : ROLKO BELA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. HirdetÓBek felvétetnek Buzárovits Gusztáv könykereskedésében. A jelen és a jövö. Esztergom, 1912. december 14. Nagyon józan időket élünk s épen azért az élni és gyarapodni óhajtóknak jól szét kell tekinteniük maguk körül, hogy az eseményeket, a dolgokat a saját csalhatatlan értékük szerint becsüljék fel. Álmodozó jóslásokból élni mi más volna, mint cigánypolitika?! A valósággal hadilábon álló légvárak kergetése közönséges gyermeki tempó. Mégis, ha végig nézünk a körülöttünk szereplő embereken, mennyi alvajáró politikust, mennyi légvárat kergető hazafit kell látnunk. Ezek szerint csupa cigányból és gyermekből állana a mi vezetőségünk, amely mig gyümölcstelen odaadással ölelgeti a nemzeti multat, a poharak fenekén keresi a vigasztalást s fátyolos szemekkel lesi a a jövőnek sürü hajnali ködébe belerajzolt álomképeket, amelyekben nincs semmi realitás, nincs érték, mert a józan ész számításaitól igen távol állanak, de annál jobban leérzik róluk a naiv álmodozásnak bölcsői illata. Ne tessék gondolni, hogy a rosszakarat, vagy pedig a divatos pessimismus, vagy épen a szeszély adja ajkunkra az előbbi szavakat. Vannak még mindig alvajárók, akik a halál percét föltámadásnak nézik s még akkor is hisznek a szebb jövőben, a jobb életben, amikor már a gyilkos a nyakukon tartja az élesre kifent kést. »A magyar nemzeti állam kiépüljön, megizmosodjék, erőssé, hatalmassá legyen." Mondják, hogy Bécsnek őszinte jóakarattal, tekintélyének és hatalmi súlyának egész erejével erre kellett volna és kellene törekednie, hogy a sokféle népségből összetoldott-foldozott birodalomnak rendithetetlen magvát Magyarország képezze, mely hatalmas legyen arra, hogy az uralkodóházat mindenkor hűségesen megvédelmezze, a rakoncátlankodó népek között pedig atyai eréllyel szétüssön, hogy csengjen a füle és szikrázzék a szeme szerbnek, oláhnak és horvátnak egyaránt. Nem csoda, ha a lelkesedő, a hazáját szerető magyar a markában viszi és felajánlja őszinte, becsületes lelkét és szivét a hatalommal rendelkező Bécsnek és csak azt kéri cserében, hogy bizzanak benne azok a legfelsőbb körök s higyjék el, hogy amikor a magyart hatalmassá és naggyá teszik, maguknak épitenek leronthatatian, bevehetetlen erös várat. S ezzel szemben az sem csoda, hogy az a hatalmas Bécs nem hiszi el a hazafiak fogadkozását s hogy egyáltalán nem iparkodik a magyart se gazdaggá sem pedig hatalmassá tenni, hanem a helyett sakkban tartja a folytonosan fészkelődő nemzetiségek gyűlölködő és féltékenykedő mozgalmának felhasználásával. Talán nem is az osztrák hibás abban, hogy a magyart nem tudja igazán értékelni. Talán nem is volt módja és alkalma a mi nemzetünkben rejlő erőt megismerni, mert hiszen mindazok, akik a magyarokat felfelé eddig képviselték, vagy torzlelkü emberek voltak, vagy ilyeneknek tüntették fel őket, az irigykedő s a koncra leső vetélytársak. Ha nem volnának árulóink s nem kínálkoznának fel napról-napra olyanok, akik egyéni érdekből hajtják a nemzetet a nyiró olló alá, lenne gondja a most elnyomásunkra törekvő köröknek arra, hogy nemcsak szép szóval, de engedményekkel jól magukhoz láncolják a magyart s iparkodnának a jóindulatát megnyerni. Szolgáknak tartanak bennünket, azért a fegyvert csörgetik a hátunk mögött s ha szembe fordulunk, a mellünknek szegezik a szuronyt, pedig mennyivel szebb lenne a helyzet, ha baráti jobbot nyújtanának, amelyben a jóindulatú szoritáson kivül benne volna a kizsákmányolást helyettesitö méltányosság és egyenlőség. Sok nagy úr van Bécsben, diplomaták és fényes ruhájú tábornokok, de alig hihető hogy akár összesen, akár pedig egyenként kitudnák sütni, hogy véges-végtére mi is lesz a sorsa Magyarországnak, hol jelenleg még a tréfánál is csúnyább sorsban részesül az ezer éves alkotmányosság. A katonai kérdések már eddig is lehetetlen helyzetbe hozták nemzetünknek mindazon képviselőit és politikusait, akik lelkiismeretüknél fogva és a józan ész diktálása szerint nem tűrhetik, hogy az amúgy is vasgyürüként fojtogató idegen hatalmasság még inkább megerősödjék a nemzet nyakán. De nemcsak a tisztességes elemek kerültek lehetetlen helyzetbe, hanem az egész AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A klarinét. Irta: Timár József. A teheneséknél igen odáig volt az asszony. Nehéz láz gyötörte s a hátát fájdította, meg a veséit. A feje is majd szétszakadt. A szelíd, jólelkű Pintérné volt a beteg mellett. Ecetes ruhát rakott a fejére. A tehenes meg egyre a kemencét rakta, hogy meleg legyen a szobában. Jóska — a gyerek — a kemence mellett ült és komoran nézte az anyját. A nagy meleg, a fülledt levegő és a szobában levő félhomály ránehezedett a lelkére és bús sejtelmek szállták meg. — Hej, Istenem, ha az édes anyám meghalna! — sóhaj tozta magában. Szólni nem mert, hanem annál kínosabban hallgatott. Majd az apja doktorért ment, aki lent lakott az alvégen, aztán a doktor el is jött, kinyittatta az ablakokat és Jóska érezte, hogy hideg jön be s félt, hogy az anyja attól még betegebb lesz. Az orvos receptet irt, aztán elment. A tehenes felvette a receptet, meg letette. — No most ki megy el ezért Füredre? — mondta szomorúan. — Én itt szeretnék maradni az anyjuk mellett. Jóska ekkor talpra ugrott. — Édes apám, én elmegyek! Az apja ránézett. — Te? — Én hát, átmegyek a jégen. Mentem én már vásárra is a jégen. Hamar itt leszek ám. — Hát eredj, de vigyázz a pénzre! Adott neki öt koronát, meg a receptet. Jóska mind a kettőt kendőbe csavarta és beletette a keblébe. Aztán elindult. Fogta szeges végű botját, meg a rézbillentyűs klarinétját és kifutott az utcára. Ezt a klarinétot keresztapja hozta neki Amerikából most a tél elején. Azóta Jóska mindenfele magával hordozza a különös sípot. Nem is lehet ilyen nagy kincset csak olyan egyszerűen otthon hagyogatni. Egész uton rettegne, hogy valami baja történt: — ellopták, vagy eltörték — attól félne. Perc nyugsága sem volna. Hát jobb azt csak magával hordani. A templom mellett találkozott Szabó Pistával, a gazdag Szabó fiával. — Hová mész Jóska? -— Füredre a jégen át! Gyere velem ! — Veled menjek? — Gyere velem, nem bánod meg! —• De haza kell mennem mákot törni! — Majd megtörik az asszonyok! — De kapok ám érte husz krajcárt! — Hát még azért is érdemes mákot törni? Jobb a jégen! — Na jössz-e? — Ha eladod a pikulát! — Tiz forintért eladom! '— Ha két forintért eladod, veled megyek. Jóska nagyot nevetett. — Messze vagyunk egymástól pajtás ! Akkor inkább magam megyek! Isten áldjon ! Azzal szaladt le a parton. Szabó Pista megállt és nézett utána. Nagyon vágyakozott a klarinét után. A faluban senkinek sem volt olyan klarinétja, csak ennek a tehenes gyereknek. Már régen alkudott rá, de Jóska rengeteg árt szabott. Hirtelen egyet gondolt. Jóska után kiáltott. — Megállj Jóska! Hallod-e Jóska! Jóska már a parton volt, onnan fordult vissza. — Hát velem jössz ? — Veled megyek, ha vihetem a pikulát! Jóska egy pillanatig habozott. Ezalatt elgondolta, hogy milyen igen néma ez a jég és a fele utján ő valószínűleg félni fog a nagy némaságtól. — Hát nem bánom, viheted! — kiáltotta vissza. Szabó Pista ekkor utána iramodott és csakhamar hozzája ért. — Hát add ide ! — Itt van, de aszondom, el ne ejtsed! Azzal elindultak. Jóska szétvetette lábát és a csizmája patkójára nehezedett. Szeges botját pedig két kézre fogta, belevágta a jégbe és nagyot lódított magán előre. Ez az egyik módja a jégen való utazásnak. Szabó Pistának nem volt botja, hát megfogta Jóska ködmenkéjének az alját és futott utána. Néha ő is sarokra állt és Jóskával vontatta magát, aki a szeges bottal nagyokat lódítva sikamlott előre. Hamarosan kipirult az arcuk és kitört belőlük a gyermeki kedély. Jóska elkiáltotta. — Jön a vonat! Huhu! Szabó Pista pedig belefujt a klarinétba, hogy csak ugy visított a rezes hangszerszám. Néha rianáshoz értek, azt átugráltak, vagy kikerülték, amint lehetett. Aztán tovacsusztak a fél méter vastag, sima jégen.