ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-12-15 / 51. szám

alkotmányos életünk közel van a teljes csődhöz, amennyiben előre láthatólag semmiféle törekvés sem érvényesülhet nálunk, bár az egész ország egyöntetűen álljon is talpra mellette, ha a felülről diktált irányzattal összeütközésbe kerül. A sokszor emlegetett ujabb pártalakulások sem lehetségesek, mert nem található az egész országban egy vármegye, város, de község sem, amely bizalommal állana, bárkinek is a kibontott zászlaja mellé. A sok csalódás végre is elkerülhetetlenül nemtörődömség, a bizalmatlanság szürke ködével vonja be a lelkeket, a hatalmi önkény, a minden ellentállást letörő hatalmaskodás pedig gyávákká teszi az embereket. Az ellenzéknek felvonulása a parlamenti szuronyerdö elé, már kezd közeledni a nevetségesség felé, a bent folyó parlamenti játék pedig határozottan undort kelt a lelkekben, mert mindjobban érezzük, hogy itt tulajdonképen az oktalan fejetlenség és az önérzetéből kivetkőzött szolgalelkűség komédiázik a nemzetnek komoly várakozásával, F A katakombában. A mai napot ismét a léleknek akartam szentelni. A világi zajból, porból ismét a magasabb azokba a csendes, lelket felüdítő és erősítő tiszta régiókba akartam szárnyalni, amelyekbe az „örök város" szent emlékei oly könnyedséggel felemelik az embert. A „Via Appiá"-n vezetnek lépteim; a katakombák felé tartok. Az üde tavaszi levegő, a szeplőtelen, sötétkék égbolt szemlélése csakhamar abba az édes hangulatba ringatnak, amelyet leirni nem lehet, amelyet az ember csak tapasztalhat, csak átélhet, a midőn Róma szent helyeit járja. Midőn e régi, hires helyen jártam, egy kép idéződött vissza emlékezetembe, melyet már nem tudom hol láttam és amely annak idején rám nagy hatással volt. A festő rajta a hajdani „Via Appiát"-varázsolta vissza ugy, miként az még akkor lehetett, midőn mindkét oldalán a szebbnél-szebb, értékesebbnél-értékesebb sirok, mauzóleumok hosszú sora teljes épségben látható volt. Két halottat kisérnek ismerősei, hozzátartozói, barátai utolsó útjában. Az egyiknek földi maradványait ragyogó, drága koporsó zárja magába, melyet diszes hintóba fogott paripák visznek ki a halott örökös nyughelyére. Kisérői halotti tánA magas földnyelven épült Tihany lassacskán elenyészett mögöttük, s halványkék ködfátyolba burkolózott az egész félsziget. Nem telt bele egy óra, Füredre értek. Itt csendben kikocogtak a klubháznál. Már nem voltak olyan bátrak, mint a jégen. Hiába, az ember nem nagy legény a más falujában. Jóska aztán bement a patikába. Szabó Pista künt várta. Sokáig kellett várni, s ezalatt gyönyörködött a klarinétban. Irigység és ravaszság szállták meg a szivét. Ez a kettő aztán gonosz tervet forralt az agyában, s ő elhatározta, hogy a tervet végre is hajtja. Mikor aztán Jóska kihozta az orvosságot és bementek a jégre, hogy visszatérjenek Tihanyba s Pista utánakapaszkodott a tovasikamló Jóskának, megtörtént a gonosz csiny. Szabó Pista előre kanyarította a lábát s Jóskának olyan sikerült gáncsot vetett, hogy az tiz lépést is gurult tőle, aztán elkezdett jóizüen, szívből kacagni, mint ahogy minden magyar ember kacag, ha a felebarátja orrára bukik. Jóska egy pillanatig értetlenül nézett szét és ö is nevetett. Majd hirtelen a zsebéhez kapott. Még a vér is meghűlt benne. — Eltörött az orvosságos üveg! — kiáltotta és felugrott. Az üveg tényleg összetörött és tartalma végig csurgott a ködmenkén. — Te ejtettél el zsivány, te miattad törött össze! — kiáltotta és megrohanta Pistát. Pista két kézre fogta a klarinétot éb készült a harcra. Jóska erre megállt és rárivalt. cokat járó, fehérruhás leányok, babonás szertartásokat végző pogány papok, pazar öltözékü rokonok, barátok, ismerősök. — A másik csoport szegényes, gyalulatlan fakoporsóban viszi elhunytját. Az egyszerű, sötét ruhába öltözött kísérők arca magán hordja a fájdalom, a szomorúság jeleit, meglátszik rajtuk, hogy nagy szeretet fűzte őket az egyszerű koporsóba zárt kedveshez, kit a kegyetlen halál ime könyörtelenül elragadott tőlük. E két ellentétes kép közül csak ez utóbbi gyakorolt reám különös hatást, csak kisded sereg vonzotta magához szivemet. Hozzája csatlakoztam, őket akartam elkísérni, hisz bizonyára egy az utunk, egy a célunk. Ily gondolatok közt és a tőlük keltett szent hangulatban érem el célomat, a katakombákat. Csak gyorsan le a szent helyekre, csak siess a vértanuk vérétől illatos földalatti légkörbe, nehogy a világ zaja benyomuljon szived szentélyébe, hogy megzavarjon szent hangulatodban, hogy szétdúlja szent érzelmeidet! Fehérruhás, fekete skapulárés és böröves trappista barát ajánlja fel szolgálatát. De nekem nincs rá szükségem ; én ma nem akarok hallani, tanulni, ma egyedül akarok maradni ós magamba zárkózva elmélkedni. Keskeny, meredek lépcső vezet le a szent helyekre. Nem is oly sok, nem is oly mélyre, de én még itt repülni szeretnék, hogy minél előbb megérinthessem a vértanuk vérétől áztatott hamvakat, hogy minél előbb beszívhassam a megszentelt levegőt. Keskeny, hosszú folyosók nagy számban keresztezik egymást, melyeknek bonyolult hálózata a járatlan embernek könnyen útvesztő labirinttá válhat. A falakba vájt sirüregek szinte megszámlálhatatlan mennyiségben sorakoznak egymás mellé. Csak egy-egy nagyobb nyilas szakítja meg hosszú sorukat, mely keresztfolyosóba, vagy kis kápolnaszerü üregbe vezet. A még látható festménytöredékek, szarkofogák, márványdiszitmények, oszlopok és nagy kőlapokon olvasható feliratok mondják meg nekünk, hogy itt hajdan nem közönséges halállal kimúltak aludták örök álmukat hanem nagy eszmékért erőszakos, vértanúi halált szenvedettek hamvai pihenték ki az élet fáradalmait és találták meg azt, amiben az életben kevés részük volt: a békét, a nyugalmat. Ily szent falak közt azután az ember lelkét könnyen szállhatja meg a szent áhítat. Gondolataim a múltba szállottak, azon időkbe, midőn még ez üregek csákányok ütésétől visszhangzottak, midőn még csak az imént kimúltak földi maradványai töltötték meg a most már üres sírhelyeket. Amott látok egy sírt. A födő márványlapot odaerősítő vakolat mutatja, hogy lakója egynéhány nappal ezelőtt még az élők birodalmába tartott. „Depositus in pace", „Élj az Urban és könyörögj érettünk" van rávésve. Tisztes özvegy— Te gardás zsivány, még a klarinétomat is össze akarod törni? Farkasszemet néztek, aztán Pista makacs hangon mondta. — A fejeden töröm össze, ha nekem jössz! Jóska tehetetlen volt. Dühében sirva kezdett ordítani. — Zsivány gardás! Te orvhalász, te tihanyi bicskás! Összetörted az orvosságomat! Te vagy az oka, ha meghal az anyám ! Bemegyek a csendőrökhöz és feljelentlek! Ne félj, tudom ám, hogy szigonnyal halásztál! A Pintérék galambját is te loptad el! Azt is megmondom, hogy fecskét lőttél gumipuskával, most is nálad a csúzli, megállj zsivány gardás, megbánod te még ezt! Azzal egészen komolyan elindult vissza a part felé, hogy Szabó Pistában még a lélekzet is megfagyott. — Szent Isten, ettől kitelik, hogy bemegy a csendőrökhöz! — Jóska, te, hová mész Jóska! Jóska csak ment. — Megállj, Jóska, te bolond! Jóska hátra sem nézett. Pista szaladt utána. — Hát tehetek én róla, hogy elestél! Én is megcsúsztam, majdnem elrántottál. Igy tartott ez a partig. Ott sikerült megállásra birni Jóskát. — Hát mit okoskodsz? Tehetek én róla, hogy összetörött ? Vagy azt hiszed, hogy a csendőrök adnak a szavadra? Ne félj, az én apám gazdag ember, fizet a csendőröknek, oszt nem bántanak. De azért csak eredj be hozzájuk! Tudom Istenem, ugy megpofoz az őrmester, hogy a szemed asszony térdepel előtte. Gyászruhája, szomorú arca, a fájdalomtól megtört alakja azt mondja nekünk, hogy a sirba zárt halottat ő tőle szakította el a kegyetlen halál. Talán hitvesét siratja benne, kivel oly sok édes pillanatot töltött el ez életben, kit oly sokszor ölelt szerető karjaiba, melyek most oly mozdulatlanul nyújtóznak ki a sirban ; kinek oly sok édes csókot nyomott ajkaira, melyek most annyira elnémultak, hogy egy vigasztaló szavuk sincs fájdalmának enyhítésére ... De ime, hogy elsimulnak egyszerre a fájdalom vonásai, mily öröm sugárzik vissza tekintetén : Oh dehogy hagyott ő el engemet, dehogy vált el tőlem örökre, csak „Dormit in pace", csak alszik, mig a nagy napon az Ur angyalának harsonája az ő hamvaival együtt föltámasztja, hogy soha meg nem szűnő boldogságra ébredjenek fel Krisztusban ! . . . De ime, micsoda zajt hallok a bejárat felöl. Egyhangú mormogás üti meg fülemet: „De profundis clamavi ad te Domine ..." Fáklyás menetet látok lassú léptekkel előrehaladni. Gyolcskendőkbe takart halottat visz a kis sereg, véres foltok vannak rajta. Talán csak az imént ragadták ki a hóhér kezeiből vagy a vadállatok karmai közül. Hitéért, Krisztusáért szenvedett borzasztó kínokat és nyerte el végül a vértanuk koszorúját, mert nem akarta megtagadni a keresztre feszitett Krisztust, mert vonakodott a bálványoknak tömjénezni, mert nem engedte féltett kincsét hófehér liliomát beszennyezni, letörni. Kísérőin hiába keressük a szomorúság jelét, a fájdalom vonásait, ők ma nem búsulnak, ők ma örülnek, ünnepelnek, mert ismét uj lakója lett ma a menynyei paradicsomnak, uj pártfogója kisded seregüknek. Nem sajnálják, irigylik sorsukat. — Bárcsak manapság is fogna el sokakat ily szent irigység! Bárcsak ma is követnék sokan, sok keresztény férfi és ifjú példáját, midőn a világ Krisztus megtagadására akarja őket rábírni, midőn a modern bálványok imádására szólítja fel, midőn hófehér liliomuk bemocskolására, letörésére és összetiprására csábítja őket. Keresztény férfiak, ifjak és leányok, tekintsetek példaképeitekre, van még ma is alkalom ily hősi tettekre, a világ ma is csak olyan mint régente! . . . Tovább halad a kis menet, nem akar megállani, pedig még sok üres sírhely van útjában. Külön sírhelyet készítettek számára. Krisztus ily bátor, vitéz harcosát díszesebb, tágasabb nyugvóhely illeti meg. Kápolnaszerü kamarában szépen kifaragott márvány koporsóba helyezik a szent tetemet. Maga Krisztus helyettese, őszbe borult, tiszteletet kívánó főpap intézi hozzá a búcsúszavakat. És a sirra helyezett egyszerű márványlap még ma is hirdeti dicsőségét magasztalja vitézi tetteit, mig a büszke császárnék gyilkosának, a föld fölött épült, a hatalmas mauzóleumából talán már egyetlen egy kő sincs a rendes helyén . . . A fehérruhás barát megszakította elmélkeis szikrázik tőle. Vagy te talán nem halásztál? Neked talán sohasem volt csuzlid? Te talán nem pipáltál a búzatáblában, ugy-e a nyáron ? Most is van dohányod a padláson, meg puskaporod is van, amit a kőfejtőktől loptál, mikor a kikötőt csinálták. Jóska lekonyitotta a fejét. — Hát fizesd meg az orvosságot! — Nem fizetem ám ! Fizesse, aki összetörte ! — Hát akkor hogy menjek haza orvosság nélkül!? — Add el a klarinétot! — De nincs nálad pénz! — De van bizony! — Hol van? — A sapka bélésben! — Mutasd? Pisa lekapta sapkáját és előkotort három koronát, négy husz fillérest, egy tiz fillérest és öt darab két fillérest. — Ehun van ni! — Ennyiért nem adom! — Több nincs! — Még egy koronát adj rá! — Ha nincs! — Add hozómra! Ne itt a két forint. Jóska átvette, aztán szaladt a patikába. Pistának ugrált a lelke és elkezdte fújni a klarinétot, csak ugy visszhangzott tőle a parti liget. Negyed óra múlva indultak visszafelé. Jóska nem akart elől menni, odaadta a botot Pistának, vontasson Ö! Pista tehát átvette a mozdonyvezető szerepét és neki iramodtak a fehér párába olvadó jégmezőnek. Pista közben egyre fújta a sípot, mig csak bele nem fáradt. Akkor aztán abbanhagyta a riogatást.