ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-12-08 / 50. szám

2 ESZTERGOM 1912. december 8. azonos volna a munkapárttal?) A munkapártnak igazi és teljes ellenzéke csak egy konzervatív párt lehetne olyan értelemben, amint azt fennebb meghatároztuk. De hogy fér el benne majd magának Andrássynak, a függetlenségiek liberalizmusa és a Rakovszkyak keresztény konzervativizmusa? Ugyebár adszurdum. Igen, ha tudna gróf Andrássy a liberalizmust szolgáló kormánypárttal szemben világnézletileg ker. konzervatív pártot alakítani, akkor lehetne egészséges váltógazdaságról beszélni. De — mondaná Andrássy — miért keverjük bele a világnézleti elveket a politikai pártok alakításába?! Csakhogy téved, nem mi keverjük bele, azok benne vannak. Amióta csak Kain—Ábel, Moyses—fáraók, Krisztus—pogányság, Aqu. sz. Tamás és encyklopedisták, Bismark és Windhorst léteztek mindenkor két ellentétes világnézlet irányította és alapozta meg az emberek életét és cselekedeteit. Az emberek az ö benső meggyőződéseiket nem vethetik le kabátszerüen, nem hagyhatják otthon, amikor a politika terén fejtenek ki működést. A fórumra is mindenki egy mécset kénytelen magával vinni t. i. a benső ember gondolatvilágát. E szerint kénytelen mérni és mérlegelni az összes dolgokat és jelenségeket, ha harmonikus akar lenni. Igaz, hogy az életkörülmények sokféleségében a világnézleti szempontokon kivül, vagy felül, vagy mellett még más fontos szempontok is beleszólnak a cselekvésekbe. S ezek a szempontok kaleidoskopikus elosztódásokat és eltolódásokat hoznak létre az emberek közt. Ilyenek ű territoriális, vérségi, nyelvi függési, anyagi és sok másból eredő nézőpontok. $ Gróf Andrássy Gyula ugy látszik ifijfcnféle nézőpontból tekintett szét az országban, amikor a jelenlegi ellenzéki pártokból egy egységes pártot vél összehozni. Öt az a szempont vezethette erre, hogy miután látja, miszerint úgy a jelenlegi munkapártnak, (mint jogelődjének a szabadelvű pártnak) politikája hazánk függetlenségét, alkotmányát és gazdasági virágzását mily óriási veszedelmek felé viszi, szembe kell állítani egy pártot, amely kórmányképes legyen, de nem annyira aulikus, „közjogi alkotmány válságokat elő nem idéző", de nem annyira osztrák, gazdasági fejlődésért küzdő, de nem annyira merkantilista, mint a munkapárt. — Ez magában véve nem gáncsolható törekvés volna, de vájjon képes-e áthidalni az ellenzéki emberek és politikusok benső világában mutatkozó óriási ellentéteket? S ha sikerülne is a fenti ilyen akkortájt nem volt. Piszokban, szemétdombon fetrengett akkor a realizmus irodalma. Hetzel alapította a „Musée des Familles"-t, ennek a vállalatnak munkatársai voltak : Ezckmann és Chatrian elzászi származású irók hazafias regényeikkel és i Verne egy egészen uj műfajjal, Verne eredetileg lélektani regényeket akart irni, de Hetzel rábeszélte, mondhatnák arra hetzelte, hogy kövesse azt az irányt, amelyet első novellájában megérintett, t. i. irjon tudományos dolgokról elbeszélések alakjában. Husz évre szóló szerződés jött létre Hetzel és Verne között. Verne évenkénti két kötet írására kötelezte magát, amit mathematikai pontossággal be is tartott. Első regénye volt : „Öt hét léghajón", amely páratlan tetszésre talált. Az iró ezután Párizsból Amiensba költözött, jobban szerette a kisváros üde, erkölcsös légkörét utálta a modern Babylont. Valóságos füiszter életet élt Amiensban. Korán reggel kelt, 11 óráig irt, aztán megreggelizett, utána pedig földrajzi, fizikai, csillagászati és természetrajzi tudományos munkákat olvasott. Három órakor elment sétálni. Lődörgött a kikötőkben, nézte a hajók érkezését, tanulmányozta a matrózok életét. Aztán — mathematikai pontossággal kiszámított időben — sétái után igazították az amiensiek az órát — belépett a cukrászdába, hogy egy csésze tejet igy ék. Este otthon maradt, vagy a színházba járt. Részt vett a kis város ügyeiben, meg is tisztelték bizottsági tagsággal. Nem tett nagyobb utazást. Pályája közepén yachtot vett és bejárta Franciaország partvidékét. Nem látta a buja növényzetű trópusokat, sem a dermesztő hidegségü sarkvidékeket, céllal egy pártot alakítani, vájjon az mindenben teljesen egységes lesz-e? Az is csak egy „ad hoc* párt lesz. Amig a pártot létesítő helyzet és az abból kifolyó programm keretében megmarad, addig együtt tartható, de amint egyéb területekre is átlépne, szét kellene bomlania. Tehát mindazok a feltételek, amelyeket gróf Andrássy az uj párt alakításához szabott, meg nem valósulhatnak. Egységes pártot liberálisokból és ker. konzervatívokból összeállítani, a munkapárttal szemben igazi ellenzéket liberálisokkal alkotni teljesen lehetetlen. Legfeljebb „ad hoc" párt, ellenzék létesülhetne. Mit szóljunk ahhoz, hogy az ilyen párthoz a néppárt is csatlakoznék? A néppártot a történelem hozta létre és pedig ezen ország történelme, ezen ország határain belül lefolyt nagy elvi csata. Azon két ellentétes világnézlet csapott abban össze, amelyek közül az egyik a christianizmus nevét viseli, a másik atheizmus, materializmus, racionalizmus, vagy liberalizmus nevekkel ékeskedik. Ott, az „egyházpolitikai" csata terén született meg a néppárt Zichy Nándor zászlaja alatt. Ekkor alakult meg az ország szabadságát, szociális jólétét és a kereszténységet konzerváló, de egyúttal fejlesztő, tehát haladó párt: a néppárt. S alig hogy behantoltuk gróf Zichy Nándor sirját, a néppárt már is beleolvadna a liberális pártba ? Nincs tovább már szükség a liberalizmussal szemben politikai pártra!? Ha Andrássy gróf a munkapárttal szemben igazán ellenzéket akar, úgy vesse el liberalizmusát és vegye kezébe — igen Rakovszky István lelkesitésére — a néppárt zászlaját, még ha más nevet is adnak neki. Ez lesz megalkuvást nem ismerő egységes és teljes ellenzéke a munkapártnak, még közjogilag is, amint azt a folyó és a mult alkotmányos harcok bebizonyították. Ha azonban nem ilyen, hanem liberális irányú párt alakulna, úgy a néppárt világnézleti alapelveinek feláldozása nélkül abba bele nem mehetne. J. Kabos. Egyről-másról. „Szó köztünk maraggyon!" . . . Az öreg Gábris bácsit, a falu csőszét hozzák emlékezetembe a fent idézett szavak. A községnek benne összpontosuló bizalma juttatta őt eme kitüntető és felelősségteljes tisztségre, pedig már a kandidációkor a rendelkezésére álló minden szónoki tehetségének fegyverével ugyancsak protestált ellene. „Ö beteges ember, rohamai is vanahol hőseit szerepeltette. Gyermekei nem voltak, egyedül élt feleségével. Élete vége felé nagy szomorúság érte. Egyik unokaöccse, aki romlott szivü, erkölcstelen ember volt, szóváltás közeI pette rálőtt nagybátyjára. Verne megsebesült és nagy rokonszenv nyilatkozott meg irányában világszerte. Elete alkonyán a szegény öreg mesemondó megvakult, de azért tovább folytatta működését. 1905. tavaszán halt meg, halála mindenütt őszinte részvétet keltett. II. Vilmos császár meleghangú sürgönyt küldött a bánatos özvegynek amelyben kifejezte, hogy diák és férfikorának legnemesebb élvezetét a boldogult müveiben találta. Minek köszönheti Verne az ő páratlan népszerűségét ? Mi az ő nagy érdeme ? Milyenek irói kvalitásai? Miért nem kap helyet az irodalom-történetben ? Ezekre a kérdésekre a következőképen felelhetünk: A XIX. század a természettudomány százada. Vernének az a szerencsés ötlete támadt, hogy regényeiben a fizika vivmányait értékesítette és belevitte a természettudomány égető kérdéseit a szépirodalomba is. Érdekfeszítő munkáiban igen sok hasznos tudnivalót terjesztett a közönség körében. A fizika, csillagászat, kémia, ethnographia, földrajz, delejesség elemeit nagyon sok ember Vernétől tanulta. Hatalmas vulgarisator, népszerűsítő volt, áll róla Horatius mondása: I „Omne túlit punctum qui miscuit utile dulci". Ez az ő legnagyobb érdeme, azonfelül tiszta, erkölcsös az ő világa. Fájdalom, kevés olyan iró van, akit a szülő, a tanár habozás nélkül adhatna fia, tanítványa kezébe. nak, meg hogy galambszivü" stb. stb.. . . Finefinaliter a választáson mégis csak ő lett meg — a Gábris bácsi. A falu polgárai lelkiismeretes, tiszta kezű embert nyertek benne, aki a „Ne nyúlj a máséhoz" elvet nemcsak hangoztatta, de szivén is viselte. Csak a jóságos szivével nem számoltak akkor. Tisztségének eljárásában ennek a jószívűségének annyira jelét adta, hogy számtalan esetben maga szenvedett inkább kárt, semhogy másoknak kelljen ártania. A minap is szokatlan időben, — ugy déltájban egyszerre csak feltűnik a falu végén kissé meghajlott alakja, az asszonynép nem kis sopánkodására. „A marbanyáj kint van, de még a sertések is — mondogatták félig hallhatóan — mi mindent tesznek azok ott! ? . . . Mi dolga lehet a faluban?! ..." Gábris bácsit az asszonynép méltatlankodása legkevésbbé hozta ki sodrából. Annál inkább nyugtalanította lelkét az az eset, ami miatt neki oly kellemetlen ügyben kell eljárnia. Fokosával a kezében elég gyors tempóban mérte a falut. Csak a plébánia előtt lassította meg lépteit. Meg-megállt, majd meg ismét elindult. Jobb keze fejét erősen az ajkához szorította. Amiből a falusi nép is saját természetes filozófiájával levonhatta a konzekvenciát, — tehát ez az ember mélyen gondolkozik. Közben el is hagyja már a plébánia kapuját. Csak később veszi észre. Vissza fordul. Megy ismét az ajtóig. Nagyot sóhajt s azzal tovább halad. Igy járja végig a plébániára vezető utat kétszer-háromszor, — és ki tudja hányszor?! — anélkül, hogy a nyitott kapun betért volna, pedig neki a Főúrral fontos megbeszélni valója lenne. „Megmondjam, — ne mondjam?! . . . Hátha megharagszik?! . . . Fizettessem meg az okozott kárt a papommal, a lelkiatyámmal?! . . . Nemnem ! Nem visz rá a lelkiismeret! ... De mégis ! megkellene mondanom, hogy hát. . . Mit is?! Mig így tépelődött magában, szembe találja magát a plébánossal, aki már előbb figyelmessé lett reá. „Mi az Gábris, valami baj van tán?! „Dicsérjük a Jézus nevit, nem ollas nagy baj, de mégis a'. Bitangságban tanátam e' verestarkát, — egye meg a szösz!" „Hátha ugy van mutasd be neki a községházát !* — „Hm! . . . Csakhogy ollas vót — szó köztünk maraggyon — egész a hegye szarváig, akárcsak a plébános ur verestarkája." „Hát akkor megfizetjük az okozott kárt és punktum." „Isten ments, plébános uram, nem azé gyüttem én, a világé se! Csak azt akartam mondani, hogy e' kis megjavítás ráférne arra a fene gyerekre !.,.'. Ilyen Gábris bácsi-féle lelkiállapotban fogok én is az alábbiak megírásához. Az „Esztergom" nov. 3-iki számában olvasom a Népszövetség legújabb naptárának és egyúttal füzeteinek kritikáját. Sok szépet és jót mondott el abban a biráló a Nemcsak a tudományok népszerűsítése terén szerzett magának írónk hervadhatatlan babért, hanem erős divinatorikus tehetségű is volt. Jós volt, előre látta és megjósolta némely tudomány útját, sőt akárhány ötlete munkára, kutatásra serkentette a feltalálók seregét, 1866-ban megírta az „Utazás a tenger alatt" cimü regényét. Ebben viz alatt járó hajót irt le, amit akkor esztelen hóbortnak tartottak. S ime, ma már meg van a tenger alatt járó hajó, amelyet Verne megjósolt. 1880-ban a „Sörház"-ban megjövendölte az automobilt, amire az okos emberek becsmérlő fejcsóválással válaszoltak. Ma már nem tisztességes ember, aki nem gázolt el ludat vagy disznót, a büdösséget terjesztő masinával. 1886-ban felkérte az aeronautikával foglalkozó tudósokat, hagyjanak fel a levegőnél könnyebb léghajók építésével, foglalkozzanak inkább oly gépek szerkesztésével amelyek a madár vagy méhek repülését utánozzák. Tettek azóta ilyen kísérletet is és nem épen eredménytelenül. Verne jóslatai közül még sokan fognak megvalósulni. Vernének kiváló érdeme abban is áll, hogy az emberek határtalan fantáziáját érdekes tudományos spekulációkra terelte. Az ő fantáziája nem szertelen, nem abszurd, mint Jókai-é, vagy Dumas-é, hanem idealista, tudományos. Képzelő tehetségéI nek mindig pozitív alapja van. Ami regényei szerkezetét illeti, az mindig mintaszerű. Expozíciói példányképül szolgálhatnak minden írónak. Gondoljunk csak a „Hóditó Robur"-ra, amely mulatságos párbajhistóriával kezdődik, vagy a „Rejtelmes sziget"-re, ahol a légi utazók hajótörését