ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-11-03 / 45. szám

látom, hogy a háború megakadályozásába a nagynevű diplomáciának is beletörött a bicskája, mit tehetek én igénytelen teremtés a tenger árjával szemben ? ! . . . Nem is teszek semmit, csupán csak a háború sikeres befejezését kívánom. Ha magyar gyártmányú tollamat nem fogom tudni eléggé ellenőrizni s igy visszatér ősi szokásához, a politizáláshoz, talán el is kell árulnom, hogy a sikert melyik félnek kívánom. A vasúti kényelem, meg- egy kis politika. Amit az alábbiakban olvasni fog az érdeklődő, be fogja látni, hogy az csak kapcsolatul szolgál az „Egyről-másról" tulajdonképeni tárgyához. Többen voltak s valamelyes kirándulásról jöhettek azok, a kikkel nemrégiben együtt utaztam. A kies vidék, az esetlegesen hóval borított és felhőket karcoló hegyek festői szépsége, a balul sikerült fürdő szezon „érdekességei", nem nagy s igy nem is „felejthetetlen" emlékeket hagyhatott a mélyen tisztelt kirándulók lelkében, mert gondolataikban nem a kék tenger, avagy a „gyógyfürdő" hullámzó illetve sima tükrén, hanem a hétköznapi politika mocsarában lubickoltak, — ha ugy tetszik, — úszkáltak. A quot capita, tot sensus, mint mindenben, ugy a tisztelt társaság vitájában is megnyilvánult. Az ülőhelyeket kizárólag a hölgyközönség tartotta elfoglaltan, a fő és vicinális vonalakat jellemző túlzsúfoltság miatt. A fölemelt áru és kényelmetlen utazás mellett a vasút némi udvariassági tényt mégis szolgál, — de csak a hölgyekkel szemben. Hogy a férjek a túlzsúfoltság mellett se legyenek kénytelenek asszonyi felügyelet nélkül maradni, kocsijait folyosókkal is berendezteti. A vasúti kocsi egyik ilyen folyosóján húzódott meg a férfitársaság. Én sem voltam a fortunának illetve a szárnyas vasútnak kedveltebbje. Mert kényelemről csakugyan nem lehet beszélni ott, ahol az ember az ajtó fölnyitásával összelapítja a tisztes társaságot, hogy ezzel helyet szoríthasson magának és az ajtó ablakán át élvezhesse az utazás üditő, testet, lelket gyógyító hatását. — Ily elhelyezkedés mellett távolról sem veheti a mélyen tisztelt uritársaság rosz néven, ha velük szemben indiszkréciót követek el. A szürkeruhás és kék nyakkendős életerős férfi szakította meg, a kissé beállt csendet. — „Nagyon erősen hiszem, — nem is az unokáink, —' de még a fiaink élik meg azt az időt, hogy Tiszában a haza Géniuszát tisztelik." — »Hogy mondhat egy jó érzésű magyar ember ilyet, — feleli erre magából kikelten a másik, (aki bizonyára nem államhivatalnok volt,) — akiben az alkotmányosságnak csak szemernyi érzete és tisztelete meg van, nem mondhat ilyet" ! — A harmadik, — aki már némi radikalizmust is elárult, — az előbbi kijelentését megtoldja avval, hogy . A kolléga úr. A regényes vidék, a zavartalan csend és idegcsillapitó nyugalom teljesen hatalmába ejtette a csinos, tiszta L . . . érdemes lelkészét. Hivatalos teendői és irodalmi foglalkozásai is hozzájárultak ahhoz, hogy igen ritkán mondott bucsut békés magányának. A melegebb hónapok folyama alatt mindazáltal diadalt aratott felette néha-néha a kísértés, hogy betekintsen a messze földön hires fürdőbe, amelytől csak néhány kilométer választotta el. Viruló egészsége mellett nem volt ugyan a fürdő izzasztó habjaira szüksége. De mint tudvágyó lélek és fürkésző szellem, megragadta olykor-olykor az alkalmat, hogy meggyőződést szerezzen a titkos hatásról, amelyet a pilseni „ősforrás" cseppjei a szervezetre gyakorolnak. Perzselő sugarakat lövelt a nap egy júliusi délután. Nem lengedezett egy fuvallat, amely a tikkasztó hőséget enyhítette volna. Kertjének terebélyes diófája alá vonult a lelkész. A veritékcseppek azonban ott is gazdagon gyöngyöztek nyilt, magas homlokán. Néhány szabad órával rendelkezvén, gyorsan határozott. Előkereste antik sétapálcáját, amelynek művésziesen faragott elefántcsont fogantyúját egykor hercegi kezek szorongatták. Megindult a sűrű fenyőerdő felé, amelynek alaposan kitaposott ösvényein rövid idő alatt a fürdő gondosan ápolt parkjába jutott. Megszokott helyén telepedett le. Gyönyörködve legeltette szemeit a tarka virágmezökön és élvezettel szívta magába a bódító illatot, amely közelébe hatolt. Kipihenve fáradságát, az „ősforrás" felé irányi„Hiába a törvénytelenség, mindig törvénytelenség marad, akár szuronyokkal védjék is azt" ! — Amikor a szürke ruhás a „haza hősvérü megmentőjének" szellemétől elkábítva, Tiszát egyenesen félistenitette, el voltam készülve arra, hogy a parlamenti tiszásdit végig kell szemlélnem. Már félteni kezdtem őt, de arra a gondolatra, — hátha a munkapárt előkelőbb tagja, a kit a detektívek serege vesz körül, — megnyugodtam. Talán csalódtam is, mert hősies magatartása esetleg a vészféknek is betudható, a melyen jobb kezefejét pihentette. Oram Isten! Hiszen a hazának fiai, ha oly sokfélék is a gondolkozásban, egyek mégis a törekvésben ! ? . . . Tisza is csak azt hangoztatja, amit Apponyi : mindent a hazáért! A Tisza által hirdetett cél (talán a munkapárt létezhetése ? !) szentesíti a pavlikanizmust — áll a haza szolgálatában egyfelől; a pavlikanizmust elitélő és a felrúgott törvények rehalitálását követelő ellenzék állásfoglalása, — áll a haza szolgálatában másfelöl. Az egész heccelődés, vagy mondjuk műszóval : pártpolitikai vita a maga szokásossága mellett nem érdemel különösebb figyelmet. Engem mégis arra birt, hogy egy alkalommal betérjek a parlamentbe s lássak önzetlen hazafiakat, igazi munkapártot. „Kérem, hogy ismerhetném fel hazánk nagy embereit" ? fordultam a teremőrhöz. — Méltóztassék csak a nagyitóval nézni — hiszen a tiszta munkapárt van jelen, — ugy hamarább észreveszi őket" — volt a válasz. Bizonyára elő is veszem messzelátómat, ha véletlenül nem felejtem odahaza, igy tehát elhagytam az országházát, anélkül, hogy hazafiakat, igazi munkapártot láttam volna. A népoktatás nehézségei. A falusi nép is belekerült a modern bűnök forgatagába s a kapzsiság mélyen belenyúl a családi élet eseményeibe, különösen akkor, amikor arról van szó, hogy a család a természetes uton emelkedjék-e számban, vagy tengjen tovább a régi silányságban. Nevetni lehetne, ha nem volna igen szomorú dologról szó, azon, hogy az egyszerű földmives nép milyen kinos és kétszínű helyzetbe kerül a nyomorult anyagi vágyak következtében. Nagyon szereti, majom módra szereti a gyermeket, de retteg attól, hogy több kis gagyogó száj nevezze apjának, anyjának. A gyermek az iskolás sorba kerülve áll először szemben a nyilvános élettel s ekkor merülnek fel olyan esetek, amelyek igazán próbára teszik a népnevelőnek minden türelmét és tapintatosságát. Föntiek illustrálására néhány jelenet az iskolai életből. Szeptember elején. totta lépéseit. Meg-megállt a hatalmas lombsátrak alatt. Körülnézegetett, nem tünik-e fel az egyenes fasorokban valami jó barát, vagy kedves ismerős. Tekintete csakhamar egy kényelmesen lépdelő alakra tapadt. Minden hosszasabb gondolkozás nélkül feléje indult. Mosolygó arccal üdvözölte és mintha valamelyik kedves szomszédja lett volna, kedélyesen csevegni, élcelődni kezdett. Abban a biztos feltevésben, hogy egy osztrák pályatárs oldalán halad, „kolléga úrnak" cimezgette. A „kolléga úr" látszólag nagyon örvendett a véletlen találkozásnak. Barátságosan válaszolt a lelkész tömeges kérdéseire. Elmondotta minő baj miatt kereste fel a gyógyító habokat. Nem titkolta, hogy a hatás, amelyet eddigelé tapasztal, felülmúlja minden várakozását. Mig azonban megnyerő nyájassággal törekedett a lelkész kíváncsiságát kielégíteni, órájára pillantott és megjegyezte, hogy az idő már-már haza felé szólítja. Az idegen keresetlen szavai, bizalmat keltő nyíltsága és kedves modora egészen meghódították a vidám kedélyű lelkészt. Kíváncsi is volt tudomást szerezni arról, vájjon minő állású férfiú lappang az előkelő megjelenésű, de igen szerénynek látszó egyéniség leple alatt. Nem tudott tőle megválni. Elhatározta, hogy lakására kiséri. A „kolléga úr" örömmel értesült szándékáról. Folytatták utjokat. Néhány perc múlva a fürdőtelep legfényesebb szállodája előtt állottak. A lelkész meg volt lépetve. Távolról sem sejtve a „kolléga úr" kilétét, kétkedőleg tekintett rá, midőn jelezte, hogy e falak között van szállása. „Ha megengedi — monda közönyös hangon — felkísérem szobájába." A bejáratnál a szálloda portása és egy Folynak a beiratások. Jönnek béresasszonyok. Gazdák feleségei. Szegények, zsellérek, gazdagok. Jó módon ülnek már a gyermekek a padokban. Nyilik az ajtó. Besuhog egy csupa selyem fiatal mama. 0 is vezet egy gyereket. Sápadt és vézna. Nem nagyon akaródzik a fickó befelé. Két keze tele cukor staniclikkal. Nyafogó hangon siránkozik. „Nem akart a kis kedves jönni, hát cukrot vettem neki. Fél a kis aranyos" dül az anyából a szóáradat és folyvást simogatja egyetlen kéjét. „Kérem tanitó urat, irja be. No kis fiam mondd meg a nevedet." De biz az nem szól egy kukkot sem, hanem a nyelvét öltögeti egypár felismert pajtása felé. „Tetszik tudni tanitó ur csak ez az egy van, hát kicsit el van kényeztetve." „Majd leszoktatjuk" mondom a menyecskének. „Jaj, az Istenért csak ne verje" nyöszörög a minta anya. „Ne féljen semmit, nem fogom verni. Mi a neve, mikor született a gyerek?" Elmondja. Beirom. „No gyerekek adjatok helyet a pajtástoknak." Az első padban ül egy szegényes öltözékü béres gyerek. Oda vezetem a drágát. „Ülj ide fiam." „Nem ülök" sivit a gyerek. „De biz oda ülsz!" s beteszem a másik mellé. A gyerek ordít ahogy csak bir. Most az anya odahajlik hozzám. „Kedves tanitó ur, csak nem ülteti a mellé a béres gyerek mellé a Jancsikát. Mit szól az apja? Hatfertályos gazda fiát. Ne tegye azt a szégyent velünk." A sopánkodásnak nincs vége. De nem engedek. Végre az asszony dühösen ott hagy. Egy ellenséggel ismét több. A gyerek meg ott bőg az anyja után. Délután újra felhozza a fiát. „De tanitó ur . . ." „Hát lelkem most már csak azért sem. Mert itt nem a birtok után megyünk, hanem ki hogy tanul azt nézzük. Ha fia jobban fog tanulni mint az a béres fiu, előbbre jut. Most még akárhol ülhet az nem számit. De a nyakamra ne járjanak." Rengeteg türelem és sok paedagogiai tapintat kell, hogy legyen az emberben, hogy mindjárt ott melegében le ne kapja a nyakas lurkót a tanitó a tiz körméről. S ez a kellemes szórakozás ismétlődik szept. hó első felének minden napján. Hát évközben talán máskép áll a dolog? Korántse m. A szülők — tisztelet a kivételeknek — nem mulasztanak el egy percet sem arra nézve, hogy a tanitó tekintélyét szóval és tetttel alá ne ássák. Mindig azokat a szülőket kell itt érteni, akik egyke rabjai s teljesen elvakulva majomszeretettel szeretik gyermekeiket. Hát karácsonykor mi történik? egyenruhás szolga mély meghajlással üdvözölték az érkezőket. Gyanútlanul lépett be a lelkész a kolléga úrral az emelő alkotmányba, amelyet festői nemzeti viseletében egy magas termetű, intelligens arcú egyiptomi néger kormányzott. Megállapodván az első emeleten, a legközelebbi lakosztály előtt már várakozott az egyenruhás szolga és feltárta a ragyogóan fehér ajtó szárnyait. A kolléga úr előre bocsátotta vendégét, aki hangos üdvözlettel lépte át a küszöböt és fokozódó meglepetéssel tekintett körül a tágas lakosztályban. „De kolléga úr — jegyzé meg kedélyesen — e drága helyen, három teremben lakni! Hiszen ez egy vagyont kivan." „Tudja — válaszolá szerényen a kolléga úr — beteg vagyok, kényelemre van szükségem ... Ha már elhatároztam, hogy a fürdőbe jövök, szívesen hozok meg némi áldozatot egészségem érdekében." Látszólag megnyugtatta e válasz a lelkészt. A kételyeket azonban, amelyek mindjobban kezdtek érvényesülni lelkében, mégsem oszlatta el. A kolléga úr pedig — átlátva a helyzetet — óvatosan került minden szót, mely árulója lehetett volna. Hogy vendége figyelmét személyéről elterelje, észrevétlenül jelt adott szolgájának, aki csakhamar egy doboz füstölni valóval állott a lelkész előtt. A zavar, amelybe a lelkészt az előkelő lakás I és az egyenruhás szolga ejtette, tetőpontjára hágott, midőn a finom kubai terméket megpillantotta. Vizsgálgatva a vaskos Bockokat, kísértésben volt azonnal megkockáztatni azt az indiskret kérdést, bolygónk melyik pontján uralkodik olyan áldott kongnia, amely egy világfürdő első szállodájának kényelmét és egy Havanna: szivar fényűzését