ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-10-27 / 44. szám

vagy a Szaharában egy elhagyott oázis. Rokonok, ismerősök, jóbarátok nélkül. Körülvéve az idegen népek pár millióival. S elvakultan rohanunk vesztünk felé. A népesség óriási percentje kivándorol, másik nagy százalékát elviszik a betegségek s a megmaradottak önmagukat végzik ki. Hol itt az ész, a józan ész ? Ki marad, mi marad ? Egy puszta . . . Nem lesz, hanem volt Magyarország. Valamikor a magyar harcosnak világra szólt a hire. Ma is akad jó katona. Nem tagadjuk. De a mai a régihez képest csak muszájból teszi. Tisztesség adassék a kivételeknek. Sajnos, de úgy van. Ma már nem örül a szülő, nem a jegyes, legkevésbé a legény, ha elhangzik a „tauglich." Hogy miért? Nagyon egyszerű okból, mely azonban mélyreható, mint a torma gyökere. Van sok község, ahol nagy gazdaságban a szülők körül csak egy legényke ténfereg. Az „egyetlenke." A szülők szemefénye. Akit a szülők nagy gonddal neveltek. T. i. kényére-kedvére hagyták. S akinek már 17—18 éves korában feleséget is kerestek. Egy 14—15 éves gyermekleányt. Mert kell a házhoz a segitség . . . Pedig dehogy azért. Hisz nem is tud segíteni, mert még gyenge. S ha tudna sem dolgozik, mert gazdag. Tehát ide értünk. Azért siettek a két gyereket összeházasítani, mert mindegyik fél attól tartott, hogy ha nem siet, elkaparintja más a jó partit. Összekerül tehát a két nagy vagyon. Megvan a nagy boldogság. Időközben a férjuram „véletlenül" bemarad katonának. Milyen élete lesz ugyan a kaszárnyában. Neki, aki otthon kisisten volt, neki parancsoljon egy béresből lett káplár. S a szülök a nagy gazdasággal ott vannak, ahol eddig voltak. Idegen cselédekre szorulnak. Mert több gyermekük nincs. Nem is lesz. Mert a gazdaság sinylené meg. S megy minden hátrafelé szépen. Néhány vármegye lakosságának zöme már nyakig benne van ebben a nyavalyában. Hogy mi hozta létre s mi terjeszti ezt a rákfenét?! A föld, a vagyon, a pénz utáni éhség. A telhetetlenség. Azután a gőg. Csakhogy mentől több jussa legyen a gyereknek, hogy ne kelljen testvérekkel osztoznia, minél jobban hire menjen a gazdaságának, magára van a nagy birtokban, dédelgetik, pólyás korától fogva. Testvéri szeretetről fogalma sincs. Szüleit sem szereti. Önmagát annál inkább. Hogy pedig ily gazdag ifjú, milyen iskolás fiú volt annak idején, jobb arról nem beszélni. Azt csak az a tanitó tudja, akit a végzete ilyen „egyetlen"' gyermekektől hemzsegő iskolába sodort. Megvan annak egész élete mérgezve. A szülők romlottságát már a gyermekek is örökölték s teljesen neveletlenül kerülnek a tanitók keze alá. Tekintély előttük nincs. Engedelmességet nem ismernek. Orcátlanul viselkednek. S ha büntet a tanitó, jaj neki. Fut az anya, rohan az apa az iskolába. Gorombáskodik, ordit, veszekedik, néha verekedik. S legtöbbször drágalátos, elkényeztetett csemetéje szemeláttára. Nesze neked tanitói tekintély. Folyhat a szádból a szép szó, magyarázatod érdekesebb lehet Jókai legsikerültebb regényénél, ha az egyetlenkék fölteszik magukban, hogy nem figyelnek, hát nem is figyelnek. Ha már nagyon szorítod, a szeme rajtad van, de az esze másutt kalandozik. Kérdezd meg miről beszéltél, nem fogja tudni. Vagy nem akar felelni. Tudja, hogy háta mögött van a szülők majomszeretete s akkor mit akar az a tanitó? Akit a falu fizet. Itt csak a szülők és iskola együttműködése esetén lehetne eredményt elérni. Ami azonban ezen együttes működésnek nyakát szegi s az iskolai fegyelmezésnek is kerékkötője, az az „egyke." Amig az a rákfene él a nemzet testén és virul, addig eredményes iskolai oktatásról s egész életre kiható tulajdonképeni népnevelésröl — egyes vidékeken — szó sem lehet. Ez ellen kell hadjáratot indítani. Ezt a mételyt kell az ország testéről leoperálni, mert ha nem sikerül, oda jutunk, hogy az iskolákat bezárhatjuk s a tanitó és tanuló úgy fognak szerepelni a múzeumokban, mint egy régi nevezetesség, ami taián nem is volt igaz soha. Walter György. — Szirén hangok. A munkapártot ujabb csalódás érte. Sokáig abban a reményben ringatta magát, hogy a balkáni bonyadalom kitűnő alkalom lesz az ellenzék behódoltatására. Ritkán lehet olvasni olyan zengzetes és kenetteljes nyilatkozatokat a hazafiságról, mint amilyenek mostanában a munkapárti táborból elhangzottak. Az ellenzék hazaszeretetére pályázott és pályázik a kormány. Azt hitték odaát, hogy amint ők kidobják a jelszót: a haza minden előtt, az ellenzék meggondolás nélkül nyomban elfelejt minden sérelmet s törvénytiprást és lelkendezve borul békecsókra Lukácsok karjaiba. Számításuk nem vált be. Az ellenzék nyugodtan áll és várja az eseményeket. Már dörögnek az ágyuk és már megindult a vérpatak lenn a Balkánon és a behódolásra idehaza semmi kilátás. Igy is van ez helyén! Az ellenzéknek nem szabad magát tőrbe csalatnia és észszerütlenség volna, ha most a munkapárti szirénhangokra reagálna, mert semmi okozati összefüggésbe nem hozható a haza veszélye azzal, hogy nosza rajta, ellenzék, mentsd meg a hazát és add be a derekadat. Tessék csak ezt az elvet odaát megvalósítani. Ha tényleg veszélyek felhőit látja a kormány a látóhatár szélén felkerekedni, ugy hát menjen onnét, ahol van, a kormány éléről, mikor a mai helyzet ütköző és botrányköve ép Lukács és társai. Ameddig ő önös érdekből — ezt ma már a higgadtan gondolkodó munkapártiak se tagadják — ragaszkodik a bársonyszékhez, addig ne hadonásszon a „haza minden előtt"-féle nemes jelszavakkal, hanem hozza meg ő elsősorban a maga áldozatát, amellyel a megsértett jogrendnek tartozik. Amig ezt nem teszi, jóllehet tudja és látja, hogy a felkavart állapotok rendbehozásának ez az első kelléke, addig neki a nemzet érdeke csak ürügy és eszköz, hogy vele megmentse a maga önös uralmát és — zsölléjét s kiáltó guny, amikor ő az ellenzék hazafiságát akarja kihasználni. Mihályíl Ákos dr, könyve az Igehirdetésről Mióta nem a vallás, a legerősebb mozgatója a társadalmi és politikai mozgalmaknak, azóta az irodalomban egyre ritkábbakatheologiai kérdésekkel foglalkozó munkák. A XVIII. század derekán még nagyuraink is egyre-másra irják és fordítják a vallásos tárgyú műveket, száz év múlva pedig már maga a papság is meglehetősen elhanyagolta az irodalom ezen ágát. S mivel a közérdeklődés megszűnt a theologia kérdései, módszere és feladata iránt, azok is másképen kezdettek dolgozni, akik hűek maradtak a vallástani irodalomhoz. Munkásságunk elvesztette az élettel való kapcsolatot, s gonddal, de mesterségesen nevelt, virághoz kezdett hasonlítani. A vallásos irodalom, mely Pázmány, sőt Dévai Biró Mátyás korában is olyan keiléke volt minden művelt ember szellemi táplálkozásának, mint ma az újság, elszigetelt kis körnek : a papságnak lett céhbeli foglalkozása. S még a papság legnagyobb része is csak addig törődött vele, mig kénytelen volt. Korunk gondolkozásában újra kezdenek tért foglalni a vallásos eszmék. Intelligenciánk egyre szivesebben hallgat és olvas theologiai fejtegetéseket is. Minden író, vagy szónok, aki a vallás kérdését korszerűen tudja felfogni és előadni, gyorsan jut sikerhez és népszerűséghez. Az irodalom is kezd közeledni az élethez. S bár épen a vallási élet az a tér, amelyen a szokás hatalma és a hagyományok kényszerítő ereje legerősebben érvényesül, s legnehezebben leküzdhető, sok jelenség biztat azzal a reménnyel, hogy vallási irodalmunk s ezzel vallásos életünk is vissza fogja — Lőrinc, ne légy oly kegyetlen önző. Közeledsz te is utánam a sir felé, amikor számadást kérnek tőled odafent a tetteidről. — Jó, jó. Majd csak magam viszem bőrömet a vásárra. Gondoskodj te csak magadról! — mondta indulatosan Berki Lőrinc. — Éppen azért, mert Istenem és embertársaim iránti kötelességemnek eleget akarok tenni, vagyonomat alapítványul hagyom a városunk szegény árvái és özvegyei számára, hogy kamataiból segélyeztessenek. Fiadra csakis tízezer koronát szándékozok hagyni, miután te utánad elég nagy vagyon néz reája. — őrültség! — orditott fel Berki Lőrinc. — Félmilliót elakarsz rabolni tőlem ! — Öcsém, annyit mondok, hogy ne gorombáskodj az én házamban! — Átkom kisér sírodba, ha ezt megmered tenni 1 — folytatta a dühtől tajtékozva Berki Lőrinc. — Ha lelkedhez fér az a szörnyűséges gondolat, én nem akadályozhatlak meg elkövetésében. — Azt is eltagadom, hogy testvérem voltál. Ugy elkerülöm majd egész családommal együtt a koporsódat, mint egy gyilkosét. — Én pedig kérem a jó Istent, hogy bocsássa meg bűnös gondolatodat, mert nem tudod te, hogy mit beszélsz ! — Én azt megmondom, hogy bárkinek hagyod vagyonodat, én azt visszaperlem. — Perelhetsz. Hisz' tudhatod vagyonom felett szabadon rendelkezhetem. Annak hagyhatom akinek akarom, mert szerezményem. Tudom Istenem, elúszik vagyonod a céltalan perre. — Nem fog elúszni. Mert ez a fiu fogja majd a pert végrehajtani. Ügyvédnek taníttatom, csakis azért, hogy ne kelljen a perhez idegen ügyvédet fogadnom. Azért ha azt akarod, hogy a sirban se legyen nyugtod, csak tagadd meg a véredet . . . Jer fiam ! Búcsúzóul a fiu kezet akart csókolni nagyj bátyjának, de apja ugy elrántotta mellőle, hogy majd felbukott az. Szegény Berki Sámuelt ugy kimerité az izgalom, hogy beteg lett bele. Lekellett feküdnie. Csak másnap foghatott a végrendelete elkészítéséhez, melyet sajátkezüleg irt meg nagy gömbölyű betűivel. Tele irt három iv papirt, melyet összefűzött s két tanú előtt felolvasta és aláíratta velük. Ezek után még csak félévig élt. Mint a város szegény árváinak és özvegyeinek legnagyobb jótevőjét, kikísérte a temetőbe az egész város népe. De hiányzott a temetésről Berki Lőrinc. El is utazott az nap a városból. II. — Atyám, fontos hirrel jövök! — ezzel nyitott be egy napon Berki Gusztáv ügyvédjelölt az édesapjához. — Nos? Letetted tán az ügyvédi vizsgát? — Azt is leteszem a jövő hónapban. Hanem édesatyámra nézve annál is fontosabb hír az, amelynek birtokában vagyok. — Mondd hát, fiam, mi az? A kíváncsiság egész izgalomba hoz! — Hát ugy áll a dolog, hogy ma átolvastam Sámuel nagybátyám végrendeletét s egy igen nagy formai hibát fedeztem fel benne, melynél fogva még meg is nyerhetné atyám az örökséget, tudniillik ha arra szánná el magát, hogy megtámadná perrel. — Mi az a hiba te gyermek? Mondd, édes egyetlen fiam ? ! — A végrendelet több ivböl áll s a zsinórt, mellyel összefűzték az iveket, nem pecsételték le a tanuk, holott azt a törvény féltétlenül megköveteli. — Remek, dicső nap ez! . .. Életemnek legboldogabb óráját értem meg! — ujjongott szinte ugrálva az ősz Berki Lőrinc. — Fiam, még ma hozzáfogsz a per megindításához ! — utasította aztán a fiát. — De, édesatyám, én jobban szeretném ha más ügyvédet bízna meg a perrel. S őszintén szólva, részemről el is engedném azt az örökséget. Ne átkozzon érte senki . . . — Örült! — orditott fel a mammon imádó ember. — Ha még egyszer ilyent hallok tőled, fiamnak sem mondalak! — Atyám, amint te akarod, aszerint cselekszem ! — szólt szomorúan a fiu. Megbánta már, hogy megmondta édesatyjának a végrendelet felfedezett hibáját. Pár nap múlva megindult a nagy per, melyet meg is nyert Berki Lőrinc mind a két fórumon : a törvényszéken és a királyi táblán is. Már csak a kúria Ítélete következett. S most már csak attól rettegett az öreg Berki, hogy nem éri meg a per végleges elintézését. Ugyanis a per izgalmai rohamosan segítették a sir felé. Bottal is alig tudott már menni. No de mégis ráköszöntött a boldog nap, mikoron, a kúria döntése után leolvasták neki azt a félmilliót kitevő örökséget, mely addig közel száz szegény árva és özvegy könnyét törölte le. Öreg, érzéketlen szive erősen dobogott a nagy izgatottságtól, amikor az óriási pénzösszeget