ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-10-27 / 44. szám

XVII. évfolyam. Esztergom, 1912. október 27. 44. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ara 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BELA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyv • kereskedésében. Esztergom. 1912. október 19. — A kántortanítók sérelmei. A mai nehéz megélhetési viszonyok s általános drágaság mellett nem csoda, hogy mi tanitóemberek összejövetelünk alkalmával azonnal szóba hozzuk fizetésrendezésünk ügyét mint olyan ügyet, mely hivatva leend sanyarú s igy éppen nem irigylendő anyagi helyzetünkön legalább némikép segíteni. Nem szándékozom a már annyiszor elhangzott igazságtalanságra rámutatni, mely a fizetés tekintetében nemcsak köztünk s más téren működő hasonló képzettségűek, — de még tanitó s tanitó (állami s nem állami) közt is tesz különbséget: nem! — e soraimmal egy még öregebb s nagyobb igazságtalanságra szándékozom rámutatni, mely abban áll, hogy mint hírlik, fizetésrendezésünkkor a kántori javadalmat ismét nem különítik el a tanítói fizetéstől, hanem azt utolsó fillérig utóbbinak kiegészítésére fordítják s a csak ezután mutatkozó biány pótoltatik. Hát ez aztán szörnyű logika! Kántoroskodunk fizetés nélkül. No de a stolajövedelem mégis csak hoz valamit ? De mennyire — mikor a legnagyobb forróságban s legzordabb időben, esőben, hóban a kántorok javarésze 10—20 fillérért kénytelen temetni s mellette egy korona ára cipőt tépni! De ép mert ily nevetséges csekély a Mathusalem korában megállapított s már nagyon rendezésre váró stólajövedelem, hát tetejébe elveszik még az eddig élvezett csekély kántori jövedelmet, hadd orgonáljunk, énekeljünk, szertartásoskodjunk ingyen. No hát ezt a jó Isten sem kívánja tőlünk. Furcsa észjárás: elveszem fizetésedet, de dolgodat ugy végezd mint eddig. Hogy mult fizetésrendezésünk mennyire javította a gyengébb javadalmú kántortanítók anyagi helyzetét — hadd igazolják az alábbiak. Kántortanitói jövedelmem dijlevél szerint kitett 1200 koronát; ennek fele tanítói, másik fele kántori fizetésnek szólt; kaptam tehát a régi olcsóbb világban 600 koronát kántori cimen. Midőn a tanitó alapfizetése 1000 koronában állapíttatott meg, hát az én tanítói fizetésemet is e minimumra emelték de kántori jövedelmem rovására, amenynyiben a hiányzó 400 koronát kántori fizetésemből csatolták a tanítóihoz; kaptam fizetéskiegészitésként egy nagy semmit, mely után a régi s uj tanítói fizetés közti különbözet 50 százalékát, kétszáz koronát szépen be kellett szolgáltatni az állampénztárba. Ugyanazon kántori teendőt azóta 600 korona helyett 200 koronáért végzem mindaddig, mig — ha a jó Isten éltet — a jövő fizetésrendezéskor még e megmaradt morzsát is elveszik s aztán kántorizálhatok ingyen. Élvezem ugyanazon fizetést mint kántorságra nem kötelezett kartársam, ama különbséggel, hogy tanítói munkám befejezése után pihenés helyett 20 filléres temetést végezni, ingyen orgonálni, énekelni, karácsonyi, nagyheti stb. szertartásoknál a kántori teendőket tartozom végezni. Az államnak ugylátszik esze-ágában sincs a kántor terhes munkáját honorálni; ingyenmunkát ép ésszel meg senki sem várhat tőlünk. Igy nem marad más hátra mint vagy hasson oda a nmélt. püspöki kar s a kántortanítók helyzetén segíteni óhajtó országgyűlési képviselők, hogy annak idején a kántori s tanítói fizetés szétválasztassék, vagy találjanak módot, hogy az elszedendő kántori fizetés pótoltassék. Schmidt György kántortanító. Nemzetünk veszedelme. Kivész magja is a magyarnak. Nem a nagyarányú kivándorlás és a tuberkulózis pusztítja jelenleg a magyart. Nem. Hanem egy divatos ördögi találmány az „egyke," mely rosszabb a 150 éves törökuralomnál, pusztitóbb a tatárjárásnál. S mely az ország egyes megyéiben annyira elharapódzott, hogy félő, miszerint a ragály az egész országra kiterjed s akkor egy nagy emberünk szavait (megfordítva :) variálva : „Nem lesz, hanem volt Magyarország." Hisz a történelemből tudjuk, hogy a magyarnál hatalmasabb nemzetek is eltűntek a föld színéről. Öngyilkosság tette őket semmivé. Az erkölcstelen élet. Vannak kik szivükön viselik a nép sorsát. De mi haszna? Ki hallgat rájuk? A tömeg rohan a vesztébe. Öngyilkosok akarnak lenni. Ki parancsol? Kevesen vagyunk. Legyünk még kevesebben. Akiknek szálka vagyunk a szemükben, örülnek is ennek. Ki gondol vele, hogy bűnt követ el. Van is máma bűn. Csak haszon legyen. Pénz. Hej pedig, hogy mily óriási bűnt követ el az, aki öngyilkos módon végez magával, tudjuk jól. De ennél még rettentőbb bűnt követ el az, aki egy nemzet meggyilkolásában működik közre. Már pedig az „egyke," amely a nép szaporodásának meggátlását tűzte ki célul — akár butaságból, akár kapzsiságból — nem egyéb, mint a legrafináltabb gyilkolás. Magyarország, aránylag csekély népességű. Ezer év alatt nagyon keveset szaporodtunk. Ennek is megvoltak a természetes okai. A folytonos háborúk. Mi voltunk Európa védbástyája, a beözönlői pogányság ellen. Most azonban nincs háború. Szaporodhatnánk. De mivel mással nincs harc, magunk (egy) ellen folytatunk háborút. Irtóháborút. Most nyugodtan sokasodhatnánk. De kinek jut az eszébe ? Az okosok elenyészően kevesen vannak s azoknak figyelmeztetését nem hallják az elvakult embertömegek. Vagy nem akarják meghallani. Úgy állunk mi magyarság az idegen népek között, mint az Óceán közepén egy kis sziget, AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A sötét, nagy víz . . . A sötét, a nagy, a titkos vizek Bús rabja vagyok . . . Álmodó füzek, a zengő nádak, Az ezüst babok Sejtelmes-édes szimfóniáit Gyönyörrel lesem; A sötét, nagy víz, a zengő nádas A szerelmesem. Ha a nagy hegyről a kék vizekre Leszáll az alkony, Ott talál engem dobogó szívvel A folyóparton. A vizek mélyét kutatom némán Mindkét szememmel: Igy szemtől-szembe suttogok én a Szerelmesemmel. Valaki egyszer rámnézett két szép Sötét szemével, Olyanok voltak, mint a nagy folyó Bársonyos éjjel; Csendes estéken a vizek mellé Járok azóta Én, a rőt nádak, a sötét vizek Bús rajongója . . . Szvoboda Román. Végrendelet Irta: Csite Károly. Az öreg Berki Sámuel reggel óta irodájában ül. Vagyonát leltározza. Nagy fáradságába kerül az elgyengült aggnak ez a munkája, mert óriási, különböző vagyont kell leltároznia. Házakban és egyéb ingatlanokban, valamint takarékpénztári betéti könyvecskékben, értékpapírokban és készpénzben fekszik a vagyona. Még be sem fejezte munkáját, egy hozzá igen hasonló, de tíz évvel is fiatalabbnak látszó férfiú kopogtat be ajtaján, karon vezetve hosszú legényke fiát. Ö az öreg ur testvéröccse, a gazdag Berki Lőrinc. — Szervusz egyetlen, kedves bátyám! — kiáltott már az ajtóban Berki Lőrinc mézédes, hízelgő hangon. — Isten hozott benneteket! •— fogadta szeretettel Berki Sámuel őket, magához ölelvén az öccsét és a fiút. — Jó hogy meglátogattál öcsém, éppen hivatni is akartalak. Fontos közleni valóm van veled. — No lám, ugy is az Isten sugalmazta, hogy most meglátogassunk; — szólt Berki Lőrinc. Jól sejté, miről akar vele beszélni a bátyja. •— Látom, szépen növekedik testben a fiad. i Gondolom lélekben is hasonlókép fejlődik. — Oh, igen, sőt mondhatom, hogy lélekben még sokkal jobban. Kitűnő tanuló. Első az egész gimnáziumban. — Szép, nagyon szép. S remélem, hogy a lélek legszebb virágait: az Isten s minden teremtményei iránti szeretetet, ugy az emberi szívnek minden jóságát kellőkép elpalántálta és gondozza is lelkében. — Mintaképe a megtestesült jóságnak a fiam. Sőt jobb, mint a mai világban kellene lennie. S attól félek, hogy a túlságos jósága miatt sok baj fogja érni a mai bűnös, önző világban. — Minő boldogság! Örvendezhetsz öcsém, hogy ily gyermekkel áldott meg az Ég. — Örömemből egy rész, mondhatnám fele téged illet, kedves bátyám. Közös őseink vére csergedez fiam ereiben. Ösi nemes családi nevünket is egyedül ő örökli s hiszem, hogy mindkettőnk vagyonát is, miután neked más örökösöd nincs. — Nagy örömem is telik az én kedves kis öcsémben, büszkeség tölti el keblemet, hogy ősi nemesi nevünket méltó utód örökli. Azonban vagyonomról máskép óhajtok intézkedni, mint emlitéd. Éppen a végett is akartalak magamhoz hivatni, hogy végrendeletemről beszélhessek veled; — mondta lassú vontatott hangon az öregebb Berki. Berki Lőrinc erre elsápadt, izgatottan ugrott fel a székről: — Nem értelek, bátyám. Csak nem akarod kitagadni yagyonodból a jogos örökösödet?! — Öcsém, értsél meg. Mindkettőnk lankadatlan szorgalmát megáldotta az Ur: szép vagyont szereztünk. Ugy tudom, hogy a te összes vagyonod is megér legkevesebb háromszázezer koronát. Elég nagy summa. Uri módon megélhet jövedelméből a fiad. Sőt a szegényeknek is juttathat belőle. — Hogyne! majd az én fáradságos munkám gyümölcsét elosztogatja, a te kedvedért az ingyenélők közt; — jegyezte meg gúnnyal az ifjabbik Berki testvér.